Egy csodálatos augusztus után már mindegyikünknek bizsergett a lába egy jó kis túrázás után. Gy. Gabi és Krisz nem tudta vállalni az újabb menetet, ezért ismét négyesben indultunk neki: Anett, Feri, Laces és én. Az etap első napján Körösladányból kellett Vésztőig jutnunk, majd a következő nap Vésztőtől Zsadányig. Szóval még mindig Békésben barangoltunk…

A hajnali kelés cudar volt. Anettel éjfélre értünk haza egy remek kis grillpartiról, az óra viszont 4.45-kor csörgött. Még teljesen sötét volt, ami sajna tudatosította bennem, hogy megmásíthatatlanul közeleg az ősz, egy hónapja ilyenkor már erősen pirkadt ugyanis az ég. A 6.05-ös távolsági buszon már rajta voltunk, ami végül több mint három óra múlva tett le a Körösladányhoz tartozó Újladányban bennünket. Itt vettük fel ismét a Körösladányban júliusban elengedett fonalat. Nem sokkal később már a Sebes-Körös töltésére kanyarodtunk fel nagy vidáman.

Erről már csak jó pár kilométerrel arrébb, a szeghalmi Vidra-tanyánál ereszkedtünk le.  Az étteremként és panzióként működő hely rácáfolt a kalapos, perverz, gonosz vidrát ábrázoló emblémájára. Kifejezetten kellemes helynek tűnt, ahogy beléptünk. A hátsó kertben kis tóval, híddal és szuper medencével megáldott helyen épp egy délutáni lagzi előkészületei folytak. Egy pillanatig elidőztünk a még farmersortban ülő mennyasszony haját készítő fodrász látványán, majd a kéktúrás pecsételést követően a teraszon egy-egy Stella Artois mellett vitattuk meg az út további részét.

Ekkor már roppant meleg volt, de még csak ezután jött a java.

A Vidra-tanyától egy hatalmas kiterjedésű legelő szélére vezetett az út, ami mellett egy rossz helyre kitett kéktúrás betonoszlop végül ostoba módon bevezetett bennünket egy sóvirágok borította szikes pusztaságba.

A gyakran az érintett erdőkben is (hozzáteszem teljesen feleslegesen) kitett beton útjelzőkből ide egyet sem sikerült elhelyezni az utat kijelölő kollégáknak, így először a másfél év alatt, amit a Kéken töltöttük, komolyabban eltévedtünk. Miután ez még egyszer előfordult ez alatt a kétnapos etap alatt, megállapíthattuk, hogy Tolna, Bács-Kiskun, Csongrád és Békést is megjárva a Kék kitűzése kétség kívül a legutóbbi megyében a leggyatrább, kritikán aluli. A Nap végig nagyon égetett bennünket, nekem pedig a „Talpuk alatt fütyül a szél” zenéje és nyitó jelenete jutott eszembe, s ez furcsa hangulatba ringatott:

Egy soproni vagy egri srác nyilván pusztítóan unalmasnak találta volna a tájat, de én valahogy megláttam benne a szikár szépséget.

Nagy nehezen ‒ némi szentségelést követően ‒ jó másfél órás kitérővel azért csak visszataláltunk a Kékre. Sietnünk kellett azonban, hiszen a Csolt nemzetség ősi monostorát is magába záró Mágori-dombot a régészeti parkkal együtt még mindenképp nyitva szerettük volna találni Vésztő határában. Ez azonban végül csak nem sikerült, mert szombat ide vagy oda, szikrázó napsütés ide vagy oda, amikor öt előtt elértük a park bejáratánál lévő néhány épületet, s mellettük a csodás tülkökkel megáldott szürkemarhacsordát, az ott ülő úriember finoman jelezte, hogy a park csak ötig van nyitva. Később megdöbbenve láttuk, hogy ez nem csupán az „őszi” vagy a „téli” nyitvatartási rend alapján van így, de egész évben. Akkor egy másik ötfős csoportot is épp dolgavégezetlenül elküldtek onnan, amikor elindultunk végül Vésztő felé.

Némi hiányérzettel bandukoltunk az amúgy kellemes, séta- és bicikliúton a település felé, amikor az egykori mgtsz ma már kft-vé avanzsált telephelye mellett elhaladva a múlt és a jelen kellemesen nosztalgikus egyvelege tűnt fel a Kert-Land Kft. felirat feletti népköztársasági címer képében. Végül is mi a fenének vesződtek volna a leszerelésével…

Hamarosan már Vésztő főutcáján baktattunk, s mint kiderült szállásunk, a Napsugár vendégház már csak egy kőhajításnyira volt tőlünk. A kifejezetten csinos, nagyméretű épületből egy roppant kedves hölgy szaladt elénk, aki a kis oldalsó épület felé vezérelt bennünket, ahol csodás körülmények fogadtak bennünket. Mintha egy falusi turizmus katalógusból ugrottak volna elő a festett fabútorok, a remek fürdőszoba és az ugyancsak festett mesebeli ágyikóink.

Korgó gyomrunk (és vendéglátónk) azonban még egy kis kanyarra invitált bennünket, a közeli pizzériába, ahol meglepően finom pizzák és hideg sörök feledtették az út fáradalmait. Vésztő a szívünkbe lopta magát.

Másnap reggel több meglepetés is ért bennünket. No, az idővel már nem volt gond, hétágra sütött ugyanis a nap, de a folyóvizet reggelre elzárta valaki az épületben, így a frissítő tusolás lehetősége lekerült a napirendről, mint ahogyan fogat is csak a magunkkal hozott tegnapi vízzel tudtunk már csak mosni. Ráadásul egyetlen portás vagy a helyhez tartozó bármilyen ember sem mutatkozott, így még reklamálni sem állt módunkban. Nem vagyunk csibészek, így bár elgondolkodtunk, hogy a vízhiányt némi „levonással” honoráljuk, amikor gyors telefonunkra kiderült, hogy valóban nincs itt senki és hagyjuk csak az épületben egy asztalon a pénzt (ami egyébként egyáltalán nem volt kevés a hely színvonalához képest), de végül letettünk a dologról. Csalódást azonban még egy további dolog okozott: habár ez Európa túzok fővárosa, mi csupán egyetlenegyet láttunk belőle, de az is bronzból volt kiöntve és a főépület előtt álldogált.

Hiába vágtunk keresztül a következő órában a közeli tanösvényen és meresztettük a szemünket, egyetlen túzok sem mutatkozott. Végül túz-oktalanul vonultunk be Dévaványára. 

Ott, a vasútállomáson volt a pecsételő, amit ugyan könnyen megtaláltunk, a helyszín mégis emlékezetesnek bizonyult. Az állomásépület melletti fura „vártoronyban” és a környező fákon óriási varjúkolónia székelt, baljós tömegük és hangjuk engem Hitchkock madaraira emlékeztettek.

Egy a település széli bisztróban elfogyasztott üdcsi-kávé kombó után nyakunkba vettük a „Karcagi útnak” nevezett nyílegyenes szakaszt és nagy napraforgótáblák között elindultunk aznapi utunk végpontja, Körösladány felé.

Tikkasztó meleg lett, körülöttünk apró legyek garmadája repkedett elhessegethetetlenül, így örültünk végre, amikor a messzeségben feltűnt Körösladány egyik templomának tornya. Végül a délután derekán értünk be utunk végállomására, a körösladányi vasútállomásra. A pecsételés és az obligát fotók elkészítését követően (amelyen a helyiek biciklijei láthatóak a hátunk mögött, de ami miatt azóta többen is megkérdezték, hogy vajon biciklire váltottunk-e esetleg), nem sokkal már indulhattunk is haza.

Ennek oka az volt, hogy Feri egyik haverja, az Angliában élő K. Gábor, napokkal korábban vállalta, hogy mivel sosem járt még erre, azért ha akarjuk, ő szívesen eljön értünk kocsival Szegedről és hazavisz bennünket Körösladányból. Naná, hogy akartuk!

Na meg a Békéscsaba határában strázsáló dinnyeárustól is akartunk valamit: némi sárga-, na meg rózsaszín húsú görögdinnyét. Ripsz-ropsz otthon voltunk és jóleső élvezettel estünk neki a mézédes görögnek…  

Bár terveztünk egy nyár eleji etapot is, a munka egy épp Szarvas környéki ásatás képében közbeszólt, így júliusig kellett várjunk, hogy ismét nyakunkba vegyük az országot. Egy nyári sörözéskor azonban szerencsére kiderült, hogy O. Bandi barátunk unokatesója Túrkevén lakik, így megoldódni látszott az a probléma is, hogy miképp jutunk ki a túrkevei buszpályaudvarról túránk utolsó etapjának végpontjáig, a Hortobágy-Berettyón található Balai-hídig.

Volt még egy pozitív fejlemény is: méghozzá, hogy mind Gy. Gábornak, mind Krisznek jó volt az időpont, tehát végre ismét hatan vághattunk neki az új szakasznak! A nagy találkozásra a már ismert túrkevei buszállomáson került sor, ahová bennünket közvetlen (!) busz vitt el hajnalban Szegedről. Bandi unokatesója ott várt már minket és két adagban ki is vitt minket a megbeszélt kiindulópontra. Krisz pedig épp ott egy olyan napszemüveget talált, amilyet évek óta szeretett volna, szóval jól indultak a dolgok!

Verőfényben indultunk el, de órákkal később Ecsegfalva felé közeledve erős gomolygásba kezdtek a felhők és feltámadt a szél.

Pár perccel később bekövetkezett az elkerülhetetlen: egy jó nagy zuháré kapott oldalba bennünket. Szerencsések voltunk mindeddig, lassan másfél éve kezdtük meg a Kéket és eddig egyetlen egyszer sem áztunk el. Na most bepótoltuk.

Egy zsilipház kerítése mellé behúzódtunk egy ideig, de túl sok értelme nem lett volna ott sokáig ácsorogni, így végül csuromvizesen (az esőkabát felül ugyan védett valamennyit, de alul már semmit), de beporoszkáltunk Ecsegfalvára, az első kocsmába. Ott némi szíverősítőt elfogyasztottunk, majd a még nyitva lévő helyi boltban vettünk még ezt-azt, s végül továbbindultunk a közeli dévaványai Túzokrezervátum réhelyi látogatóközpontja felé.     A Kék hosszú szakaszon a Dévaványára tartó aszfaltúttal párhuzamosan, attól pár száz méterre haladt egy réges-régi vasúti töltésen, melyet mára méteres gaz, vihar tépázta, kidőlt fák tömkelege tett szinte átjárhatatlanná. A Kék egyik legnehezebb szakaszán kellett itt átvergődnünk, hogy végül ismét kiérjünk a nyílegyenesen futó aszfaltra.

A nap aranyló sugarai melengettek át végül, amikor egymás után megérkeztünk a Réhelyi látogatóközpontba, melyet jól láthatóan európai uniós pénzből nemrégiben újíthattak fel és bővíthették ki. A komplexum az utolsó összefüggő európai túzokállomány megőrzésére, kutatására jött egyébként létre. Máskülönben meg rohadt kihalt és üres volt. S bár a közeli Dévaványán állítólag a Kiscsillag lépett fel aznap, de mi a jól megérdemelt madárlátta vacsit és a pihit választottuk. Nem kellett altatót dúdolni a fülünkbe…

Szikrázóan tiszta volt a reggel. Bár Laces már lebeszélt volna róla, de esti ígéretemhez híven még egyszer végiggurultunk autóval az utolsó pár kilométert, de sajnos ismét hasztalanul. Végül letettük a kocsit és csak elindultunk aktuális etapunk utolsó állomása, Túrkeve felé. A táj változatlanul gyönyörű volt.

Április ide vagy oda, kifejezetten nyári meleg vibrált a Hortobágy-Berettyó töltése fölött. Felettünk egerészölyvek cikáztak, én hébe-hóba pedig megálltam sárga virágokat fotózni. A társaság eléggé szótlan volt. A távolban egy-egy kurgán sziluettje rajzolódott ki, így a Vecserke- és a Sárga-parti-halomé.

Mivel a Kék maga nem érinti Túrkevét, ezért a Balai-hídnál le kellett végül jönnünk a Hortobágy-Berettyó töltéséről, és így magáról a Kékről is. Hatalmas kiterjedésű halastavak mellett vezetett el az út, melyek felől hébe-hóba egy-egy sörétes puska dörrenését hozta felénk a szél. Csak bíztunk benne, hogy a vadászok számára jól láthatóak vagyunk színes hátizsákjainkkal.

A városba bevezető, töredezett, hőségtől izzó aszfaltút olyannyira nem volt ínyünkre való, hogy már akkor elkezdtük tervezgetni azt, hogy miképp oldjuk meg azt, hogy ne kelljen itt még egyszer végigmennünk. Már csak azért is, mivel ez a szakasz egyáltalán nem képezte részét a Kéktúrának, amely valójában Túrkevét kikerülve a töltésen vezetett tehát tovább. Végül csak megérkeztünk a kisvárosba, ahol annyi szerencsénk azért volt, hogy épp a település azon felén volt a buszpályaudvar, amelybe mi nem sokkal azelőtt megérkeztünk. Nemsokára már a Mezőtúrra induló buszon ültünk, hiszen vissza kellett mennünk az autóhoz, hogy majd azzal indulhassunk Szegedre.

De volt még egy feladatunk Mezőtúron is, hiszen a túri pecsétet még nem ütöttük be ‒ immáron megcsappant számú ‒ füzetünkbe. Erre végül a mezőtúri fazekas múzeum udvarán kerítettünk sort.

Délután felé járt az idő, amikor végül beültünk a kocsiba és meg sem álltunk Szegedig. 

Epilógus

Este letöltöttem a képeket a fényképezőgépről, s ahogyan nézegettem a fotókat, az egyik pillanatban kiszúrtam egy felvételt Lacesről, amint épp beérkezett a mezőtúri főtérre, a fotón pedig a nadrágja oldalzsebéből ott kandikált ki az akkor még nála lévő füzete. Ergó teljesen feleslegesen mentünk kétszer is végig autóval több kilométeren át, a füzet a mezőtúri főtér és a kollégium közötti rövid szakaszon csúszhatott ki és veszhetett el végül.

Poszt Epilógus

Laces új füzetet vett, a korábbi pecséteket majd valahogy pótoljuk, de a lényeg, hogy a lendület nem tört meg.

Tavasszal még mindenképp szerettünk volna egy etapot menni, így nem kellett senkit sem unszolni különösebben, hogy folytassuk békési sétánkat a virágillatú, napsütötte tavaszban. Sajna Gábor és Krisz megint csak nem tudtak velünk jönni, de az „alapcsapat”: Anett, Feri, Laces és jómagam persze megint csak besózva várta a folytatást. A célunk most Mezőtúr volt, ahol letettük az autót a buszpályaudvar melletti áruház parkolójában, majd buszra szálltunk legutóbbi túránk végpontja, Szarvas felé.

Csak egy pici problémánk adódott, miszerint a szarvasi buszpályaudvar, ahol leszállni terveztünk és legutóbbi etapunk végpontja között uszkve 4 kilométer mutatkozott, ami nem sok, amennyiben nem akar még az ember további 25-30 kilométert legyalogolni aznap. De unokatesóm, Mesi első szóra jelezte, hogy kijön értünk és elvisz a túra kiindulópontjára is. Ez így is történt, persze beiktatva Szarvas egyik legjobb kávézójában egy kellemes, teraszon elfogyasztott kapucsínót.

Már jócskán benne jártunk a délelőttben, amikor is végül csak elindultunk a Szarvasi-Holt-Körös töltésén, hogy újabb megyébe (jelen esetben Jász-Nagykun-Szolnok) tegyük be vízhólyagos lábunkat.

Az első váratlan eseményre a Hármas-Körös halászteleki kompjánál került sor, ahol egy komplett Mini autós felvonulásba botlottuk. Láttunk ott Mr. Bean autójára hajazó Morrisokat és modernebb Coopereket; a legjobban nekem egy utánfutós változat tetszett. A komposok is le lehettek nyűgözve a Trafalgar teret idéző hangulattól, mert még pénzt sem kértek tőlünk az átkelésért.

A Kék továbbra is a töltésen vezetett tovább, de már ezúttal a Hármas-Körös töltésén fotóztuk a virágba borult fákat és a valóban szemet gyönyörködtető holtágak egész sorát jobbról és balról egyaránt. A kanyargós Körös szabályozása során rengeteg kanyart levágtak, ezek most valódi paradicsomi tájak: a vízimadarak, köztük hatalmas, hófehér hattyúk és halak, valamint a rájuk békésen szemet vető horgászok paradicsomai. Túrtő, Vonogató, Harcsás, Csukás. Már ezek nevei is roppant árulkodóak voltak!

Délutánba hajlott az idő, amikor elértük a Hortobágy-Berettyót, amely teljesen merőlegesen futott be egy zsilipkapun át a Hármas-Körösbe. A túra kijelölői viszont úgy vélték, hogy érdemes még egy kis kitérővel fárasztani a megtört túrázókat, ezért nem egyenesen a Hortobágy-Berettyó mentén vezették be az útvonalat Mezőtúrra, hanem egy kitérővel a Hármas-Körös mentén felépített Peresi Bemutatóház felé irányították azt.

A vöröstéglás épület ajtajánál ugyan kint volt a pecsételő, de az épületbe magába már nem jutottunk be. Laces ugyan elslattyogott a közeli lakóház felé, ahol egy néni visszaküldte, azzal, hogy a kulcs nem itt van, s csak később láttuk meg a táblát és a feliratot, hogy valóban jó helyen és talán jó személytől is kérdezte meg a bejutás lehetőségét. Ez a legendás vendégszeretet mindig lenyűgöz!

Igencsak fáradtak voltunk már, amikor a Peresi „Bemutatóház” (nos igen jól bemutatott nekünk),  mellett az út egy törmelékkel, építési hulladékkal borított pusztára fordult rá, amely közepén egy irtóztatóan zajos, hatalmas és különösen ocsmány gáztöltő állomás, az endrődi gázüzem terpeszkedett olajfáklyáival.

A táj Szekszárd óta talán itt volt a leglehangolóbb egész eddigi utunk során. Ha néhány bőrdzsekis pofa ócska, buherált autókkal és kamionokkal elhúzott volna mellettünk, akkor akár a Mad Maxben is képzelhettük volna magunkat. Szívesen fizetek egy sört annak, aki megmondja, hogy a festői Hortobágy partja helyett miért itt kellett elvezetni az országos Kéktúra útvonalát! De némi értetlenség után már Mezőtúr előtt nem sokkal végül tényleg visszacsatlakoztunk a Hortobágy-Berettyó töltésére.

A nap egészen naplementés módba kezdett váltani, amikor bemasíroztunk a városba. A főtéren még ismét elcsíptük a Mini találkozó autóit, majd néhány falusias jellegű utcán végigporoszkálva a szállásunkként szolgáló koleszhez érkeztünk.

Míg a többiek lecuccoltak, rám még várt egy kis túra az autóért a szerencsére nem túl messze lévő áruház parkolójába. Némi sörökkel felvértezve már örömmel gurultam át a koleszhez. Az örömöm viszont ürömmé vált, amikor fent Laces jelezte, hogy nincs meg a pecsételőfüzete. Aki tudja már, mit jelent több száz kilométert legyalogolni és gyűjtögetni a jól megérdemelt pecséteket, az pontosan tudja, hogy mit érezhettünk akkor. Mi a koleszban kerestük, Laces pedig visszaindult, hogy legalább a városi utcákon végigmenjen, hátha ott esett ki valahol a nadrágja oldalzsebéből, ahol tartotta azt. Sajna dolgavégezetlenül tért vissza. Ugyan nem hiányzott, de a cél szentesíti az eszközt alapon végül azt javasoltam, hogy ameddig lehet, menjünk vissza autóval. Mivel beesteledett addigra, ezért lépésben haladva, reflektorral, néha pedig ki-kiszállva az autóból, végigjártuk az utat egészen a Peresi házig, de a füzet végül nem lett meg. Elég nyomott hangulatban tértünk vissza a koleszbe. S ezen a közeli pizzériában elfogyasztott, különösen vacak pizza sem segített túlságosan. Eldöntöttem, hogy reggel még egyszer végiggurulunk, hátha csak a sötétben nem vettük észre. Ezzel a gondolattal feküdtem végül le…

Utazás a Föld (ja nem) az ország középpontja felé

Szegény meteorológusok a politikusok után talán a legtöbbet szidalmazott emberek kis hazánkban. Ráadásul többnyire olyan dolgok miatt, amiről ‒ szemben az említett másik csoporttal ‒ valójában nem is tehetnek. De újabb tévedésüknek csak örülhettünk: nem hogy eső nem esett, de kora délutánra a szél is elállt, rólunk pedig lerohadt a kabát.  A táj apránként változott körülöttünk: lassanként egy új tájegység vett körbe bennünket: a Körösök völgye.

Előbb a Dögös-Kákafoki-csatornán jutottunk át, ami inkább tűnt kákásnak, mint dögösnek, majd a Szarvasi-Holt-Körös lustán nyújtózkodó egyik kanyarulatán keltünk át. A holtág partján ücsörgő pecások, a partra itt-ott kihúzott csónakok és a fel-feltűnő part menti horgásztanyák és nyaralók látványa üdítően hatott a korábbi egyhangú kilométerek és barnás szántóföldek látványa után.

A Kék a Bikazugon át szinte egyenesen tartott a Csáky-kastély hatalmas vaskapujáig. A Batthyány Annáról nevét szerző Anna-ligetben álló Csáky-kastély a Körös-Maros Nemzeti Park központjaként funkcionál, de persze odaérkezésünkkor épp zárva volt. Így jár az, aki a szezon kezdete (március 15.) előtt érkezik. De végül nem volt gond. Laces még a netről korábban kinézett egy telefonszámot, tárcsázta, s 2 perc múlva ott volt a készséges biztonsági őr, aki kinyitotta nekünk a kaput, sőt a park főépületét is, hogy kedvünkre pecsételhessünk.

A modern látogatóközpontban akváriumok és görög teknősökkel teli terráriumok sora bizonyította, hogy nemcsak egy nemzeti park, de egyúttal egy vadaspark központjában is járunk.

Miután minden zárva volt, ezért végül sem a bölényeket, sem az aranysakálokat, sem a további 43, ott bemutatott állatfaj egyedeit nem tudtuk megnézni, de megfogadtuk, hogy nyáron is visszajövünk majd. Nemcsak az állatparkot nézzük majd meg, de kenukat is bérlünk, s minden további lehetséges módon ki fogjuk használni a Holt-Körös és a Szarvas nyújtotta remek lehetőségeket (kenuzás, fürdés, pecázás, Arborétum, hajókirándulás, vízi színpad stb.).

A biztonsági őr volt olyan rendes, hogy végül nemcsak a látogatóközpontot, de magát az 1909-ben épített kastélyt is kinyitotta nekünk, még ha bent csupán lehangoló irodák és fénymásológépek dög unalmas látványa fogadott is bennünket. Kiderült, hogy a kastélyban működik a nemzeti park igazgatósága.

Így hát elköszöntünk és egyre lassuló tempóban az Erzsébet-ligeten át megérkeztünk a 44-es út folyón átívelő hídja mellé. A kellemes napsütésben kiültünk a Bolza-kastéllyal szemben a folyópartra és szendvicseket majszolva önfeledten néztük a folyón elhúzó sokevezős sárkányhajókat, s az emberek jövés-menését.

Nem csoda, hogy fél óra múlva már nem igazán volt kedvünk felállni és továbbindulni. De mennünk kellett, hisz várt még ránk aznapi menetünk végcélja, a Föld (ja nem), a történelmi Magyarország középpontja. 

Átkeltünk hát a hídon, ahová odalátszódtak  a híres mocsári ciprusok, a távoli vízi színpad (melyet magára a holtágra építettek) és a mellette ágaskodó, vörösfenyőből ácsolt gyaloghíd is. Miután átértünk a városba, felhívtam unokatesómat, hogy ajánljon már egy kávézót nekünk, de mint kiderült, egy sem esett épp útba, mi pedig így délután már „az egy lépést se feleslegesen” elve szerint szedtük a tappancsainkat.

Elmentünk a Tessedik Múzeum mellett, majd kicsivel később egy székelykapun át ráfordultunk aznapi utunk célegyenesére, a holtágat övező, alacsony töltésen sorba állított, sötétre mázolt kopjafák mentén. Ez utóbbiak a „vérzivataros” magyar történelem legfontosabb kataklizmáit jelképezték (tatár, török, világháborúk, 56 és társai). A mai magyar valóságot meg a kopjafák alól ellopott magyarázó táblák hiánya jelképezte. De most az egyszer nem zavart ez, lehet, hogy talán igaza van annak, aki elvitte: éppenséggel felejtenünk kellene e történelmi kudarcokat, s előre nézni, nem önnön balsorsunkon keseregni. A múlt rendkívül fontos (én már csak tudom), de nem határozhatja meg a jövőnket.

Egyébként maga a „Történelmi Magyarország középpontja” emlékmű nem más mint egy kis szélmalmocska. Közvetlenül a Holt-Körös partján, szemben az Arborétummal.

Szolid kis emlékmű, de jó is ez így. Csak bízom benne, hogy holmi Semjén Zsoltok nem találják ki idővel, hogy ide valami monumentális rémség kell, sirató asszonykórussal és Bayer Zsolt márványba faragott gondolataival.

Anettnek egy rossz lépéstől ekkorra már meghúzódott az egyik lába és minket is már csak a lendület hajtott előre, így nagyon nem bántuk, amikor végre becsöngethettem az emlékműtől pár száz méterre unokatesómék házánál. A lépésszámláló épp 32 km-t mutatott.

Némi „lazítóanyagok” (pálinka, kávé, fröccs, szóda ‒ kinek mi) felvétele után, no meg egy rövid, de jó kis beszélgetést követően bekászálódtunk Emese mögé az autóba, hogy bő fél óra múlva már ott álljunk az eperjesi bekötőút mellett, az én autómnál.

Az eső csak Orosházát elhagyva kezdte mosni a szélvédőnket. Ismét szerencsénk volt…

Kis túlzással már a falat kapartuk mindannyian, annyira hiányzott a Kék. A tél idén olyan hosszú volt, mint talán még soha. Ugyan januárban és februárban hol egyikünk, hol másikunk tett gyenge kísérleteket arra, hogy bedobja egy amolyan „kopogós”, tehát egy igazi arktikus túra ötletét, de valahogy senkinek sem akarózott végül erős északi szelekben caplatni a hideg dél-alföldi tájban. A múlt hétvége (az utolsó februári) viszont már csodás időt hozott, napsütéses 16 fokot, de Laces és Anett is erősen köhögött még holmi korábban begyűjtött bronhitiszek és mandulagyulladások miatt, így végül, bár némileg durcásan, de mégis csak maradtunk Szegeden. De akkor már biztos volt ‒ legalábbis számomra ‒, hogy ha törik, ha szakad a következő hétvégén elindítjuk végre a Kékkör várva várt 2017-es évét.

A terv a következő volt: autóval elmegyünk a legutóbbi túránk végpontjáig, a „festői” Gádorosig, majd onnan Eperjes érintésével becélozzuk kedvenc Békés megyei településemet, a régi szandálos, Leó jégkrémes, pecázós nyarak színhelyét, Szarvast. A túra tulajdonképpeni végpontja unokahúgomék szarvasi háza volt, ahonnan ‒ a terv szerint ‒ unokatesóm visz majd bennünket vissza a Gádoros mellett hagyott autóhoz. Rajta hát!

A vasárnap hajnali kelés (pláne a könnyed szombat esti sörözésem után) elég nyűgösre sikeredett, de a félhomályban gyorsan öltöztünk, hogy a srácokat, Lacest és Ferit a megbeszélteknek megfelelően mielőbb fel tudjuk venni. 6.35-kor már a Szeged táblának mondtunk búcsút, amikor kellemesen felfokozott hangulatban, a meteorológusok által aznapra beharangozott esőről megállapítottuk, hogy kapitális marhaság: ergo nem lehet aznap eső.

Az autót az eperjesi bekötőút első, gazdagon szögesdrótozott tanyája előtt hagytuk, s 7.35-kor (épp 2017. 3. hó 5.-én) a borult idő ellenére igen jó hangulatban elkezdtük az idei év nagy kék kalandját.

Nem sokkal odébb egy tanyaközponton haladtunk épp át (Kiskirályság volt a neve), amikor egy hagyományos építésű, de a legkevésbé sem hagyományos formájú épület mellé értünk.

Épp a furán lecsapott sarkú házat fotóztam, amikor egy bácsi jelent meg a kapuban. Megkérdezte, hogy mi járatban vagyunk, mi meg megkérdeztük, hogy miért ilyen fura az épület alakja. Elmondta, hogy a ház régen kocsma volt, az édesapja üzemeltette 1925 és 1950 között, kereken 25 évig. A furán lecsapott sarok pedig a korcsma bejárata volt, amit 50’-ben végleg lefalaztak, de ha jobban megnézzük még az első lépcsőfok is látszik alatta. Ahogy ott állt és mesélt az öreg, fura érzés lett rajtam úrrá: ha mikrofon lett volna a kezemben, tisztára úgy éreztem volna magam, mint Rockenbauer Pál a Másfél millió lépés Magyarországon sorozatban. Érdekes volt, de mennünk kellett, így jó egészséget kívántuk és megszaporáztuk a lépteinket. 

Végig aszfalton jutottunk be Eperjesre egy bő óra alatt. Anno én jártam a felvidéki Eperjesen is, na ez az alföldi falu a legkevésbé sem hasonlított arra a tiptop középkori belvárossal megáldott városkára. A cél a szokásos helyi kocsma volt, ahol a söntés mellett várt bennünket a pecsételő.

A magyar rögvalóságon erősödött szemünk meg sem rebbent, amikor a kocsmába lépve vasárnap fél kilenckor már 2-3 dülöngélő helyi erő mellett hárman az obligát gombás biliárdot nyomták, olyan komolysággal, mintha egy londoni biliárd világkupa résztvevői lettek volna. Pecsételés és a kávé-üdítő kombó (3 kávé + 2 dl kóla = 460 Ft!) között egy értelmesnek tűnő helyi pasas ajánlgatta meglehetősen lelkesen és meglehetősen részegen a falu szélén található állatsimogatót és a mellette található másik kocsma-pizzériát. Indulás előtt még röhögtem egy sort a kinti mosdó feliratán:

majd nyakunkba vettük a kis falut.

Röviddel később már ott álltunk a kis állatsimogató mellett.

Kincső és Jumbó, a két szürke boci mintha a „Két bors ökröcskéből” lépett volna ki, de a kisbárányok is cukik voltak, ugyanakkor arra, hogy mi az úristenért kell egy nulla átmenő forgalommal és nulla turizmussal rendelkező faluban ‒, ahol minden bizonnyal szinte minden portán tartanak állatot ‒ állatsimogató, arra éppenséggel nem jöttünk rá, de no problémo, ez itt Magyarország.

Miközben fotózgattunk, mellettünk egy bottal csoszogó öreg húzott el, aki egy távolabbi épület felé tartott lassú, de biztos ütemben. Mint kiderült a 9-kor nyitó másik kocsma/pizzéria volt a célja, amit csak messziről láttunk. De az idős úr az időzítés bajnoka volt: 9.00-ra, az ajtó nyitásra ért pont oda. Na hja, sokan ismerik errefelé az ép kinyitó kocsma ajtajának hangját.

Korábbi kocsmai útbaigazítónk szerint érdemes lett volna egyébként kerülnünk, mivel a Szarvas felé tartó földút rendkívül sáros volt, de korábbi, hónapokkal ezelőtti, balul sikerült letérésünk a Kékről megtanított bennünket, hogy még ha nehezebben járhatónak is tűnik a kijelölt útvonal, sem érdemes a letérést megkockáztatni. Mint kiderült, most jól döntöttünk: az út eleje ‒ a szokásos John Deere traktoros drifteléseknek köszönhetően – valóban végtelenül sáros és ragadós volt, de kb. 1 km után már száraz szakasz jött, és így is maradt egészen a nap végéig.

Kicsivel később egy vízzel félig telt csatorna mellé kanyarodott a kék jelzés. Lent, a csatorna partján töménytelen édesvízi kagyló kiüresedett héja feküdt, de a sekély vízben is tonnaszám láttuk az élő és holt kagylókat. Az egyikért lekecmeregtem; mit mondjak, impozáns példány volt.

A döglött kagylóktól bűzlő, rozsdás átemelőkkel és lepukkant, szeméttel borított épületekkel tarkított csatorna mellett különösen bizarrnak hatottak a „Fürödni tilos” táblák, tekintve, hogy minden eszünkbe juthatott itt, de, hogy fürödjünk, na az soha.

De ettől függetlenül a nap egyre melengetőbben sütött, én pedig sárga zuzmóval borított, de épp rügybe boruló, különösen szép bokrokat fotózhattam, úgy hogy minden a legnagyobb rendben volt...

Folyt. köv. 

Dideregtünk Anettal egy picit, míg a Mars téren vártuk a többieket és az orosházi buszt. Hiába, mégis csak december van már. Mindannyian szerettünk volna még egy utolsót menni idén. A „távoliak” (Gy. Gabi, Krisz) nyilván ismét nem vállalhattak egy fél napért egy országot átszelő utazást, ezért csak négyen: Anett, Laces, Feri és én alkottuk a mai csapatot. Egy könnyed 17-18 kilométeres túrával szerettük volna lezárni a Nagy Kékség 2016-os évét Nagymágocs és Gádoros között. Nem sokkal azután a fiúk is befutottak és együtt szálltunk fel a buszra, amelyről végül Orosházán kászálódtunk le.

A nem túl veretes buszpályaudvaron nemcsak a leheletünk látszódott, de a pályaudvari trafik ablakában az a 70-es évek óta Magyarországon kiírthatatlan reménytelen jelenség, amikor is üres, koszos, napszítta csokipapírok sorakoznak, rajtuk szigorúan kézzel írott árcimkékkel, jelezve a kedves vásárlónak a bolt által nyújtott árukínálatot.

Én szeretem a csokit, de az életkedvem is elmegy, ha ezekre a kiszolgált csokipapírokra nézek; de itt, Orosházán még szintet is léptek, mert az ott kapható jégkrémek papírjait is az egyik ablakba biggyesztették. No comment…

A beálló busz Pest fele indult, amire Feri fellépett, majd egy mondat után lelépett. „Hát ez nem megy Nagymágocs felé” ‒ mondta. Laces viszont résen volt és rákérdezett a sofőrnél, hogy akkor miképp jutunk el Nagymágocsra. „Hát Nagymágocsra ezzel, de a kolléga Nagyszénást kérdezte” ‒ válaszolta a sofőr. Feri tudatalattija valamit megérezhetett, mert bár valóban alapvetően Nagymágocsra akartunk jutni, de a nap végén ‒ tökéletesen akaratunkon kívül ‒ végül Nagyszénásra is eljutottunk!

Amikor Nagymágocson leszálltunk, már nyoma sem volt a korábban itt érzett nyomasztó érzéseinknek (lásd az „Ördög maga” posztomat). Viszont egy hülye helyen hülyén kitett kék túrát jelző tábla miatt tettünk egy tökéletesen felesleges kört, amit hálásan köszönünk annak, akit illet. De végül is nem volt gond, a többiek legalább inni tudtak egy rossz kávét a később útba eső büfében, amelynek WC-jét is kipróbálhattuk, ami után kioszthattuk az eddig érintett három megye minden túlzás nélkül legmocskosabb illemhelyisége címet.

De mindezek nem szegték kedvünket és a csípős időben megindultunk Árpádhalom felé. Útközben elmentünk az egyik legnagyobb bálarakás mellett, amit valaha is láttam, majd a tökéletesen sík Alföldre érkeztünk, ahol már a szem sem ütközik bele semmibe.

Talán nem is volt baj az aznapi hideg, mivel a traktorok itt is olyannyira szétbarmolták az utakat, hogy azok méteres, vízzel és centis jégtáblákkal teli árkokká váltak. Megsejthettük, hogy mit érezhettek Napóleon és Hitler katonái az orosz síkon anno.

Jó tempóban értünk be végül Árpádhalomra. Kis ligetes területen haladtunk át, amikor a település nevéhez passzoló obligát Turul szobrot meg nem láttuk. A „művész” valamilyen ismeretlen megfontolásból az áldozatára lecsapó, felhúzott lábú ábrázolás mellett döntött, amelynek dinamikus megjelenését nagyban rontotta az a négy acélrúd, amely alátámasztotta az alkotmányt. Talán nem véletlen, hogy a Turul-ábrázolások többségénél mégis csak a két lábán áll az a szerencsétlen madár.

A kastélyparkocska amúgy helyes volt, a 20. század elején épült kis Berchtold-kastélyt övezte, amely már művelődési házként és iskolaként funkcionál, amit a mellette épített kosárlabdapálya is megerősített.

A pálya szélén Árpád „vezérünk” igen szigorúra mintázott szobra állt.

 A pecsételő a falu kisboltjában volt megtalálható, amivel csupán az volt a gond, hogy 11-ig volt nyitva, míg az óránk fél 12-t mutatott. Rögvest tárcsáztam az ajtón lévő számot, a telefonba szóló úriember viszont nagyon készséges volt, azt mondta öt perc múlva ott lesz. Ott is volt egy rozoga biciklin, amiről, amikor leszállt róla, egy jókora darab tört le. Csak legyintett, kinyitotta az ajtót, s bent jóízűen pecsételhettünk. Mint kiderült, minden reggel 4-kor nyit, amit mi erős borzongással vettünk tudomásul.

Árpádhalmot elhagyva előbb átkeltünk az Orosháza‒Szentes vasútvonal sínpárján, majd megérkeztünk Gádoros és egyben Békés megye határára. Ezzel Tolna, Bács-Kiskun és Csongrád megye után a negyedik megyét értük el utunk során.

A gádorosi pecsételő itt is a szokásos kocsmasöntés mellett volt, ahol túl sokat nem időztünk, hisz nemsokára érkeznie kellett az orosházi busznak, amelyen már rajta szerettünk volna lenni. A falut átszelve még decemberi ibolyákat és vicces macskalétrákat fotóztam.

A buszmegálló mögött kis templom állt, szembe vele napsütötte pad. Laces és Feri a kis templom megtekintését, mi Anettel a napfürdőt választottuk.

Vártunk-vártunk, de a busz csak nem jött. Nem volt nehéz kitalálnunk, hogy valami gubanc történt, s valószínűleg még néhány órát a festői Gádoroson tölthetünk. Végül ‒ látva, hogy tényleg nem jön a busz ‒ úgy döntöttünk, hogy elindulunk a kissé távolabbi vasútállomás felé, hogy legalább egy vonatot el tudjunk csípni. Kb. 200 métert mehettünk, amikor egyszer csak mégis megjelent egy busz, amit sikerrel le is intettünk. A sofőr kedves volt, jelezte, hogy az ő busza robbant le egy órája, s elvisz ugyan bennünket Orosházára, de csak kerülővel, mert a hiba miatt most már a nagyszénásiakat is össze kell szednie. Így jutottunk hát el ‒ akaratunkon kívül ‒ Nagyszénásra is 2016 december havában.

A szegedi csatlakozásunkat persze már lekéstük Orosházán, a fennmaradó időt pedig végül egy közeli cukrászdában ütöttük el egészen remek madártejek és málnás gyümölcskrémesek társaságában.

A buszban zötykölődve hazafelé elégedettség jól eső érzése töltött el, hisz rengeteg élmény, kaland történt velünk ebben az évben, s biztos voltam benne, hogy ezek sora 2017-ben is folytatódni fog.

Rajtunk nem fog múlni! 

A horrorfilmbe illő kastélykaland eseményein merengve időközben szépen bemasíroztunk Nagymágocs központjába, ahol már Feri kolléganője, Erna várt ránk. Elénk jött a kiskutyájával, Samuval.

Mint kiderült, még citromos tortát is sütött nekünk. A torta mennyei volt, de a kis konyhában némi szőlőpálinka, no meg kávé és tea is várt bennünket.

Samu, a mokány kis francia buldog leállíthatatlan volt, mint egy izgő-mozgó kis kukac hol sütit kért, hol az ölünkbe kéredzkedett, hol rendkívül büdöseket eregetett, állandó mosolyt ragasztva az arcunkra, mígnem egy pillanat alatt eldőlt és hangosan hortyogni nem kezdett a meleg konvektor előtt.

A beszélgetés remek volt, de hamarosan indulnunk kellett. Jött már az orosházi busz, tehát már Békés megye felé kellett vennünk az irányt, hogy azután ott a szegedi járatra szálljunk át. Laces lépésszámlálója a telefonján épp 35 legyalogolt kilométert mutatott, amikor leszálltunk Szegeden, de ez sem akadályozott meg bennünket abban, hogy a Jazz kocsmában még egy búcsúsörrel koronázzuk meg a kalandos napot. Nem mondom, hogy nem esett jól…

A nap lassanként lebukni készült a horizonton, amikor a nagymágocsi Károlyi-uradalom hatalmas, elhagyott, romos magtárának sötét szemekként ránk meredő ablakai feltűntek a település mellett húzódó erdő szélén.

A vadszőlővel befutott aljú fák közül kijutva hamarosan a Károlyi kastély parkjának portája előtt álltunk. Útközben arról beszélgettünk, hogy mennyire nyomasztóak azok a régi kastélyok Magyarországon, amelyeket szociális intézménnyé vagy értelmi fogyatékos emberek zárt világává alakítottak át, sokszor sokágyas, lepukkant szobákban, méltatlan körülmények között elhelyezve őket, világos, modern intézmények helyett. E kastélyokra évtizedek óta nem költöttek, s alapvetően sem alkalmasak arra a célra, amire most használják őket. Inkább tűnnek egy-egy horrorfilm helyszíneinek, mintsem barátságos hajlékoknak. S most ott álltunk egy ilyen intézmény hatalmas ősparkjának bejáratánál. Amikor a portás bácsi kijött, megborzongtunk: szemébe nézve látszott, hogy láthatóan nem volt szellemi képességeinek teljes birtokában. A távoli kastélyépület felől abban a pillanatban biciklivel érkező asszonyok (talán a konyhás nénik?) csak úgy odamorrantották nekünk, hogy ne csodálkozzunk semmin, ha az egyik ápoltat teszik meg portásnak. A pecsételő viszont az információink szerint ott, a fülkében volt, miközben a bácsi erről mit sem tudott. Erélyesen fellépve végül magunk léptünk a helyiségbe, ahol persze ott lógott a pecsételő a falon. Ugyanott ugyanakkor rengeteg tiltó rendelkezés is volt, a fotózás, a parkban való mászkálás és hasonlók határozott megakadályozására.

Biztos láttak már horrorfilmet, amiben a főszereplő vagy a főszereplők annak ellenére bemennek az elátkozott helyre, hogy mi nézők pontosan tudjuk, hogy ott bajuk fog esni. Ilyenkor persze fejcsóválva nézzük tovább a filmet, de a legszívesebben odakiáltanánk nekik, hogy mekkora marhák, miért nem húznak el onnan mielőbb. Az  ápolt portás és a tiltó rendelkezések ellenére, leküzdve a fura érzéseinket, természetesen a hülye amerikaiakhoz hasonlóan szépen mi is bemasíroztunk a kastély parkjába, hogy megnézzük magunknak ezt a furán zárt világot. Ahogyan közeledtünk az egyébként gyönyörű, de láthatóan fénykorán jóval túl lévő kastélyhoz, egy idős, céltanul őgyelgő férfi tűnt fel, az egyik ablak mögött pedig egy a benti homályban álló alak egy pillanatra félrehúzta az egyik függönyt. Na ez már elég para volt.

Miközben néhány fotót csináltam a baljóslatú sövénylabirintus tövéből, Feri telefonált egy ismerősének. Amikor Feri letette a telefont, előbb belépett a főbejáraton, majd visszafordult, hogy ne fossunk be, de fura látvány fogad majd bennünket. Ahogy beléptem, először semmit sem láttam, de ahogy hozzászokott a szemem a sűrű homályhoz, a folyosóra állított székekben, fotelekben emberi alakokat láttam, idősek hosszú sora ült szinte teljes csendben a sötét homályba burkolózó folyosón. Elég ijesztő volt, de Feri azonnal továbbvezetett bennünket, át egy tölgyfával borított nagy lépcsőházig, ahol gyakorlatilag már tényleg vaksötét volt. Úgy botorkáltunk fel botladozva egy nehéz szőnyeggel borított falépcsőn, hogy az orrom hegyéig sem láttam. Közben távoli, fura kiabálás hangjai szűrődtek le az emeletről. Na, ha itt nem döglünk meg, akkor sehol ‒ gondoltam. Mint kiderült, azért kellett felmennünk az emeletre, mert ott volt a Károlyiak hófehér márvánnyal borított kápolnája, egy nehéz faajtó mögött. A kápolna világos, ablakos szobája szöges ellentéte volt a vaksötét folyosóknak és lépcsőháznak.

De itt is volt valami fura érzete az embernek. Egyszer csak Feri odaszólt: basszus, tényleg itt van az ördög is. A csillogóan fehér oltár mögött ugyanis, a falon a márvány fekete erezetéből a hegyes fülű ördög maga nézett vissza rám.

A legenda szerint az oltár kőfaragója elégedetlen volt a grófok által neki fizetett honoráriummal, ezért bosszúból olyan márványlapot helyezett fel az oltár mögé, amelyről maga a patás Belzebúb néz vissza ránk. Az oltár előtt imádkozók orra előtt tehát ‒ persze az oltár mögött eldugva ‒ az ördög bámult. Már épp lefotózni készültem a nyomasztó jelenséget, amikor Feri egy pillanatra eltűnt, majd visszajött és szólt, hogy most aztán kifelé, menjünk gyorsan, mert verekedés tört ki az emeleten: alkoholisták és/vagy értelmi fogyatékosok estek egymásnak. Na ez azért több volt már kettőnél. A rendőrautó épp akkor fékezett le az épület előtt, amikor keresztülrongyolva az öregekkel teli sötét előtéren végül kirontottunk az udvarra. Tényleg mintha egy horrorfilmbe csöppentünk volna. Persze még ez sem volt elég (hülye amerikaiakként), ha már ott járunk, talán mégse hagyjuk ki a kastély mögött található szökőkutat és dísztavat sem.

A kastély mellett kitörött ablaktáblák mellett óvakodtunk el, majd lesétáltunk a szökőkútig, bár Laces csak sétált volna, ugyanis megcsúszott és majdnem a bokáját törte ki.

Na akkor már mindhárman azt mondtuk, hogy ‒ na húzzunk most már innen!

Fellélegeztünk, amikor végül kiléptünk a kastélypark kapuján...