Tavasszal még mindenképp szerettünk volna egy etapot menni, így nem kellett senkit sem unszolni különösebben, hogy folytassuk békési sétánkat a virágillatú, napsütötte tavaszban. Sajna Gábor és Krisz megint csak nem tudtak velünk jönni, de az „alapcsapat”: Anett, Feri, Laces és jómagam persze megint csak besózva várta a folytatást. A célunk most Mezőtúr volt, ahol letettük az autót a buszpályaudvar melletti áruház parkolójában, majd buszra szálltunk legutóbbi túránk végpontja, Szarvas felé.
Csak egy pici problémánk adódott, miszerint a szarvasi buszpályaudvar, ahol leszállni terveztünk és legutóbbi etapunk végpontja között uszkve 4 kilométer mutatkozott, ami nem sok, amennyiben nem akar még az ember további 25-30 kilométert legyalogolni aznap. De unokatesóm, Mesi első szóra jelezte, hogy kijön értünk és elvisz a túra kiindulópontjára is. Ez így is történt, persze beiktatva Szarvas egyik legjobb kávézójában egy kellemes, teraszon elfogyasztott kapucsínót.
Már jócskán benne jártunk a délelőttben, amikor is végül csak elindultunk a Szarvasi-Holt-Körös töltésén, hogy újabb megyébe (jelen esetben Jász-Nagykun-Szolnok) tegyük be vízhólyagos lábunkat.
Az első váratlan eseményre a Hármas-Körös halászteleki kompjánál került sor, ahol egy komplett Mini autós felvonulásba botlottuk. Láttunk ott Mr. Bean autójára hajazó Morrisokat és modernebb Coopereket; a legjobban nekem egy utánfutós változat tetszett. A komposok is le lehettek nyűgözve a Trafalgar teret idéző hangulattól, mert még pénzt sem kértek tőlünk az átkelésért.
A Kék továbbra is a töltésen vezetett tovább, de már ezúttal a Hármas-Körös töltésén fotóztuk a virágba borult fákat és a valóban szemet gyönyörködtető holtágak egész sorát jobbról és balról egyaránt. A kanyargós Körös szabályozása során rengeteg kanyart levágtak, ezek most valódi paradicsomi tájak: a vízimadarak, köztük hatalmas, hófehér hattyúk és halak, valamint a rájuk békésen szemet vető horgászok paradicsomai. Túrtő, Vonogató, Harcsás, Csukás. Már ezek nevei is roppant árulkodóak voltak!
Délutánba hajlott az idő, amikor elértük a Hortobágy-Berettyót, amely teljesen merőlegesen futott be egy zsilipkapun át a Hármas-Körösbe. A túra kijelölői viszont úgy vélték, hogy érdemes még egy kis kitérővel fárasztani a megtört túrázókat, ezért nem egyenesen a Hortobágy-Berettyó mentén vezették be az útvonalat Mezőtúrra, hanem egy kitérővel a Hármas-Körös mentén felépített Peresi Bemutatóház felé irányították azt.
A vöröstéglás épület ajtajánál ugyan kint volt a pecsételő, de az épületbe magába már nem jutottunk be. Laces ugyan elslattyogott a közeli lakóház felé, ahol egy néni visszaküldte, azzal, hogy a kulcs nem itt van, s csak később láttuk meg a táblát és a feliratot, hogy valóban jó helyen és talán jó személytől is kérdezte meg a bejutás lehetőségét. Ez a legendás vendégszeretet mindig lenyűgöz!
Igencsak fáradtak voltunk már, amikor a Peresi „Bemutatóház” (nos igen jól bemutatott nekünk), mellett az út egy törmelékkel, építési hulladékkal borított pusztára fordult rá, amely közepén egy irtóztatóan zajos, hatalmas és különösen ocsmány gáztöltő állomás, az endrődi gázüzem terpeszkedett olajfáklyáival.
A táj Szekszárd óta talán itt volt a leglehangolóbb egész eddigi utunk során. Ha néhány bőrdzsekis pofa ócska, buherált autókkal és kamionokkal elhúzott volna mellettünk, akkor akár a Mad Maxben is képzelhettük volna magunkat. Szívesen fizetek egy sört annak, aki megmondja, hogy a festői Hortobágy partja helyett miért itt kellett elvezetni az országos Kéktúra útvonalát! De némi értetlenség után már Mezőtúr előtt nem sokkal végül tényleg visszacsatlakoztunk a Hortobágy-Berettyó töltésére.
A nap egészen naplementés módba kezdett váltani, amikor bemasíroztunk a városba. A főtéren még ismét elcsíptük a Mini találkozó autóit, majd néhány falusias jellegű utcán végigporoszkálva a szállásunkként szolgáló koleszhez érkeztünk.
Míg a többiek lecuccoltak, rám még várt egy kis túra az autóért a szerencsére nem túl messze lévő áruház parkolójába. Némi sörökkel felvértezve már örömmel gurultam át a koleszhez. Az örömöm viszont ürömmé vált, amikor fent Laces jelezte, hogy nincs meg a pecsételőfüzete. Aki tudja már, mit jelent több száz kilométert legyalogolni és gyűjtögetni a jól megérdemelt pecséteket, az pontosan tudja, hogy mit érezhettünk akkor. Mi a koleszban kerestük, Laces pedig visszaindult, hogy legalább a városi utcákon végigmenjen, hátha ott esett ki valahol a nadrágja oldalzsebéből, ahol tartotta azt. Sajna dolgavégezetlenül tért vissza. Ugyan nem hiányzott, de a cél szentesíti az eszközt alapon végül azt javasoltam, hogy ameddig lehet, menjünk vissza autóval. Mivel beesteledett addigra, ezért lépésben haladva, reflektorral, néha pedig ki-kiszállva az autóból, végigjártuk az utat egészen a Peresi házig, de a füzet végül nem lett meg. Elég nyomott hangulatban tértünk vissza a koleszbe. S ezen a közeli pizzériában elfogyasztott, különösen vacak pizza sem segített túlságosan. Eldöntöttem, hogy reggel még egyszer végiggurulunk, hátha csak a sötétben nem vettük észre. Ezzel a gondolattal feküdtem végül le…
