Mostani etapunk utolsó napján Farkas Bertalan, az első (és mindeddig egyetlen) magyar űrhajós nyomába eredtünk. Na nem Bajkonurba tévedtünk, hanem aznapi célpontunk Gyulaháza volt, a nemzet Bercijének szülőfaluja. Gáborék a második napot inkább nyíregyházi városnézéssel kívánták tölteni, ezért reggel elbúcsúztunk tőlük, s Krisszel bonyolítottuk a szokásos ide-oda a két autóval projektet, míg a többiek Vaján egy kocsmában kávézva vártak meg bennünket.

A reggel még igen-igen csípős volt, de a tegnapi nagy szél már elült és 11 óra tájban már olyan meleg volt, hogy pólóra vetkőzve gyalogoltunk. Az út szélén mázsaszámra rohadt a púposra megrakott traktorokról út közben lepotyogott alma, így fájó szívvel gondoltunk rá, hogy igazán megkínálhatna bennünket valaki egy-egy gyümölccsel.

Ugyan erre végül nem került sor, de azért csak megkóstoltuk a vidék büszkeségét. Tényleg nagyon finom volt! Rohod és Nyírkarász semmiféle különlegességet nem tartogatott számunkra, hacsak azt nem, hogy a helybéliek ránk-ránk köszöntek és többen is jó utat kívántak nekünk. Egyszerű dolog ez, de mégis jól tud esni az embernek. Híreket hallottunk más túrázókról is. Mindannyiunknak az volt az érzése, hogy errefelé már nem marslakóként néznek a turistákra, mint Békés északi részén, vagy Kelet-Hajdú-Biharban, ami nem is annyira meglepő, hiszen egyre jobban közeledtünk a Felső-Tisza vidékéhez is. Apránként elhagyva a Nyírséget, lassanként beértünk a Rétköz és a Beregi-síkság által közrefogott területre.

Volt egy pont, ahol Ferit ismét elveszítettük, pontosabban ő veszített el bennünket, mivel olyannyira előrement, hogy még a sziluettjét sem láttuk magunk előtt. De nem volt gond, szűk órával később a gyulaházi sörfőzdénél (aminek falára a pecsételő ki volt helyezve, és ami eléggé elítélhető módon zárva volt) végül csak összefutottunk vele. Tudtuk, hogy hosszú út áll még előttünk, ezért a Farkas házat, s az előtte felállított MIG 21-es vadászgépet végül nem fotóztuk le, de tudtuk, hogy októberben innen fogjuk majd folytatni, így hiányérzet nélkül indulhattunk vissza Vajára, az ott hagyott autómhoz. Krisz még Vaján maradt egy kicsit, mi viszont Nyírbátor felé vettünk az irányt, hiszen a híres református templomnál még meg akartunk állni.

Néha még meglep azért az ország engem is, egy napsütötte szeptemberi vasárnap kora délután a híres nyírbátori református templom ugyanis nem volt megtekinthető, így végül hoppon maradtunk. Talán majd legközelebb!

Ferinek megígértem, hogy este 8-ra hazaér majd, így nem kis örömmel integettem neki este 7.50-kor, amikor végül a ház előtt kipattant az autóból. Mi negyed 9-kor nyitottuk az ajtót, igen csak fáradtan. Pici ez az ország, de Farkas Berci még így is igen messze született…