A reggeli bundáskenyér (Isten óvja a Koronaőr vendégházat!) után autóba ültünk, hogy Vágáshutára vigyük a csapatot. Általában elég jól tájékozódom tök ismeretlen helyeken is, de ma reggel a GPS az agyamban ki-kihagyott, ezért csodásan eltévedtem útközben, így a többieknek ránk kellett várnia Vágáshután. 25 perccel később viszont már Sátoraljaújhelyen, a hegyen lévő Pajtás utca végén, aznapi túránk végpontján állítottuk le az autókat, s Ditta kocsijával visszatekeregtünk Vágáshutára. Majdnem 10 óra volt már, amikor végül elindulhattunk az aznapi menetre.

Ha lehet még jobb idő volt, mint előző nap, már-már melegünk volt a szikrázó napsütésben. A térkép nem hazudott, jóformán végig felfele kellett lépkednünk, s így komoly emelkedőket küzdöttünk le.

Mint kiderült, aznapi végcélunk, a Nagy-Nyugodó-nyereg, ahol nyugat felé fordul a Kék (s amely így nem is érinti Sátoraljaújhelyet) elég komoly erőfeszítést követelt meg a társaságtól. De végül elértük a nyerget, s onnan már csak mintegy 15 perces ereszkedéssel a Pajtás utcánál, illetve az autóknál találtuk magunkat. Nem sokkal később már a sátoraljaújhelyi Spaten sörözőben ültünk; ott, ahol ősszel az alföldi Kéket is befejeztük. Most ugyan nem volt juhtúró a sztrapacskához, de tehéntúróval sem volt rossz és a többiek is remek kajákat ettek.

Minden tökéletesnek tűnt. Hamarosan búcsúztunk is egymástól. Gy. Gabi indult legelőször, hiszen rá várt a leghosszabb út. Krisz csak Miskolcig ment, Feri és V. Gabi Dittához szállt be, ők Ceglédtől vonatoztak végül hazáig, mögém és Anett mögé most Laces és Gabi ült be. A város szélén egy benzinkútnál megálltam tankolni, amivel elkezdődött az események olyan láncolata, ami végül meglehetősen kalandossá tette a hazafelé vezető utunkat.

A tankolás közben ellenőriztem az olajszintet, s mivel alacsonyabbnak találtam a kelleténél, ezért vettem egy flakon olajat is, lecsavartam a beöntő nyílás kupakját, majd beletöltöttem. A kupakot visszacsavartam, de ez a vacak kupak korábban is szorult, hülyén tekeredett, így most sem gondoltam rosszra. Fizettem, bepattantam az autóba, s nekiindultunk. Kb. 10 km-rel odébb rossz érzésem támadt, félreálltam, s felnyitottam a motorháztetőt. A kupak sehol, a forró motorolaj pedig fröcsögött kifelé a motortérbe. Visszafordulás és lassan vissza a benzinkútra. Vasárnap kora este volt, s egy 14 ezres kisváros határában álltunk. Az egy dolog, hogy a kifröcsögött olajat le kell mosni, amilyen gyorsan és amilyen alaposan csak lehet, de ha nincs zárókupak, itt ragadunk Sátoraljaújhelyen, hiszen autószerelő/autós bolt közel s távol nem volt nyitva. Több mint 400 kilométerre voltunk Szegedtől, tömegközlekedéssel már esélytelen lett volna hazajutni. Próbáltam megőrizni a hidegvérem. A legfontosabb most megtalálni a kupakot. Valószínű volt, hogy a rosszul kattanó/szoruló kupakot az első gázadásnál a túlnyomás nyomta le, ezért elindultam attól a töltőposzttól, ahol tankoltam, kifelé, s kb. 50 méterre meg is lett a kupak! Az első részsikert tehát behúztuk. Most jött a második menet. Szerencsénk volt, hiszen volt autómosó a kút mellett. Oda betoltuk a kocsit és az egyik benzinkutas srác segített rendbe tenni a motorteret: forró vizet hozott és elkezdtük azzal, meg a kúton vett motortisztító spray-vel kitisztítani az autót. Kb. 40 perc múlva tényleg teljesen tiszta volt a motortér. Alaposabb körbenézésre is úgy tűnt, semmi sem sérült meg. Megnyertük tehát a második menetet is! Olajszintet mértünk, eszerint nem ment el túl sok olaj, óvatosan beindítottam az autót. Ekkor jött a harmadik pofon: világított az olajnyomás jelző. A kérdés adott volt: most vagy a műszer kergült meg, vagy elromlott az injektor, nem jut majd olaj a motorba, az besül pár kilométer után és mehet az egész a roncstelepre. A srác szerszámokat hozott, leszedtük az akkuról a sarukat, hátha csak a műszer vacakol. Saruk vissza, a lámpa továbbra is ég. Újabb olajszint mérés, kiderült mégis csak kevés az olaj. Utántöltés, újraindítás, lámpa ég, saru ismét le és föl. Szorítottam, hogy most jó legyen, de halványabban ugyan, de sajna ismét világított. A srác többet nem tudott segíteni, s nekem döntenem kellett, hogy elindulunk-e így, avagy vége a dalnak. Mérlegeltem és végül úgy döntöttem a műszer kergült csak meg, el fogunk tudni indulni. Szoros volt, de végül megnyertem a harmadik menetet is: kb. egy kilométer múlva a lámpa teljesen elaludt, s már fel sem villant többet!

Azért nem voltam nyugodt, kértem a többieket is, hogy ha égett füst szagot éreznek, azonnal szóljanak. Természetesen Murphy törvénye azonnal bekapcsolt, ugyanis az M3-ig tartó utunk során sok-sok kilométeren keresztül égették az avart és a tarlót, konkrétan szúrós füstben autóztunk végig. Többször is megálltam ellenőrizni a motorteret, de mindannyiszor kiderült, hogy a mezőgazdasági égetés szagát érzem. A motor tisztán, szépen dolgozott. Ahogy lement a nap, több helyen is erdőtüzek villogtak a látóhatár szélén, szóval nagyszerű volt az összkép.  Közben Gy. Gabi hívott bennünket, hogy az M3-on Gyöngyösnél órás álldogálásba keveredett, több autó koccant ugyanis. Kiderült, hogy ha nincs az autóval az affér, akkor sem jutottunk volna sokkal előrébb. Végül azt a döntést hoztam, hogy ne ácsorogjunk még az M3-on az autópályás dugóban is, ezért lejöttünk Füzesabonynál a sztrádáról és jászsági kis utakon átkeveredve Kecskemétnél hajtottunk föl az M5-re. A vicc az volt, hogy a nettó utazási időnk ugyanúgy kereken 4 óra lett, mintha gond nélkül végigautóztunk volna az autópályákon.

Este a National Geographicon pontban 10-től mutatták be a Free solo című filmet, ami elvitte az Oszkár-díjat a dokumentumfilmek idei mezőnyében. A film arról szól, hogy a világ legnehezebben megmászható, közel egy kilométer magas függőleges gránitfalán egy amerikai hegymászó egyedül, biztosító kötél nélkül miképpen mászott fel. Délután arról beszélgettünk még, hogy a filmre mindenképp haza kellene érni. Mi végül 21.58-kor nyitottuk itthon az ajtót, s a film első képkockáinál már a TV előtt ültem. Úgy éreztem ma nekem is megvolt a saját free solóm: ilyen előzmények után autószerelő és végül komolyabb gond nélkül haza tudtam hozni a kedvesemet és a két barátomat…