A Kéken való túra nekem a nagybetűs Menedék. Menedék a hétköznapok hajtása, a stressz, a világ történései elől. Olyan pár nap ez mindig, amíg csak a kedvesemmel, a barátaimmal együtt töltött órák, a jó beszélgetések számítanak, vagy a hosszú csöndek, amikor némán baktatunk egymás mellett/mögött az ember alig járta tájban. Menet közben el- elnézve ez utóbbi apró változásait, a nap felhőkkel folytatott játékát, a távoli templomtornyok sziluettjét. Mostanság az első nap elején már a telefonom is kikapcsolom, csak, hogy még véletlenül se nézzek híreket, vagy keressenek olyan dolgokkal kapcsolatban, amiket sok száz kilométerre amúgy sem tudnék megoldani. S csak itthon, esetleg hazafelé az úton vettem/veszem elő és kapcsoltam/kapcsolom vissza a telefont. A magyar politikának és közéletnek semmi keresnivalója sincs a Kéken. Gondoltam én eddig naivan. Egészen mostanáig szerencsére ez így is volt, most azonban teljes rössel nyomult, türemkedett és pofátlankodott be ebbe a Menedékbe, mérhetetlen szomorúságot okozva bennem/bennünk.
Egy hónap telt el mióta a szendergő kelet-békési tájon jártunk, de közben a kormányzati propaganda úthenger jól láthatóan a „senkit és semmit nem hagyunk ki” elv alapján teleszórta az itt található 500-800 fős falvakat is a „Soros-tervvel” kapcsolatos „Nemzeti” „„konzultáció”” villanypóznákra erősített plakátjaival.
Olyan ici-pici helyekről van szó, ahol ismeretlen fogalom volt korábban az óriásplakát és persze ahol migránst még életükben egyet sem láttak, ellenben végletesen elöregedtek a falvak, kizárólag csak közmunka van, s döbbenetes szegénység látható sok helyen. Csak az ott kirakott plakátok árából pár helyi szegény gyereket fel lehetne ruházni vagy éppen hétvégén is meg lehetne etetni. Nem gondolom, hogy az ott élők életének legfontosabb problémája, a „Soros-terv” lenne.
De az igazi megdöbbenés csak ezután jött. Előző este ‒ a nagy rohanásunk végén ‒ Körösnagyharsányba érve a falu szélétől haladva befelé a településen ‒ amikor már csak pár perc volt az utolsó busz odaérkezéséig ‒ kétségbeesve kerestük a falu buszmegállóját, hiszen, ha lekéssük a buszt, már nem tudunk a szállásunkra, Biharugrára visszajutni. Az utcán teremtett lélek sem járt, ezért egy épp arra járó autóst szerettünk volna leinteni. Az autó az elől haladó, integető Ferinek, majd az utána haladó ugyancsak gesztikuláló Lacesnek sem állt meg. Én kicsit hátrébb már jóformán elé álltam, erre az autót vezető ötven körüli nő úgy került ki engem is, hogy még csak rám sem nézett, láthatóan rettegve kerülte a szemkontaktust velem. És akkor minden világossá vált: 2017 őszén négy hátizsákos idegen (amúgy egy festészet és vizuális kultúra tanár, egy könyvtervező grafikus /egyébként történész-kommunikáció szakos diplomával/, egy muzeológus-történész és egy egyetemi oktató) olyan zsigeri rettegést váltott ki egy helyiből, hogy még ránk nézni, szemkontaktust felvenni sem mert velünk, miközben mi csak a buszmegálló hollétéről szerettünk volna érdeklődni. Ezzel a nyomasztó érzéssel szálltunk fel végül a buszra (egy később arra bicikliző kislány végül csak megmutatta, hogy merre a van az az átkozott buszmegálló).
De itt még egyáltalán nem volt vége. A következő nap ‒ miután a szállásról, Biharugráról átbuszoztunk az előző napi végpontig, Körösnagyharsányig ‒ továbbindultunk aznapi utunk célja, Furta felé. Csodálatosan sütött a nap, minden adott volt, hogy jól érezzük magunkat. Már vagy 12 kilométert megtettünk, amikor mindentől és mindenkitől távol a puszta kellős közepén egy pajta oldalán a következő felirat fogadott bennünket:
Vajon milyen elkeseredettnek kell lenni ahhoz, hogy az ember egy ilyen üzenet kirakását akkor is fontosnak tartsa, ha egy év alatt jó ha 20-25 ember megy el előtte, és láthatja ezen a távoli dűlőúton?
Az Alföldi Kék útkitűzőinek teljes alkalmatlanságát viszont nem ez, hanem az jelezte, hogy az aznapi etap utolsó része egy kb. 7 km-es menet, egy rendkívül forgalmas aszfaltút (ez a Furta‒Körösnagyharsány műút) szélén vezetett be minket Furtára. Kérdezem én, milyen természetjárás az, ahol a büdös, forgalmas műúton a kamionok, 120-szal száguldó helyi faszagyerekek autói mellett kell két órát baktatni?
Természetesen a KRESZ szabályainak megfelelően a menetirány szerinti bal oldalon, a műút melletti füvön haladtunk, amikor fékcsikorgatva egy rendőrségi mikrobusz fékezett le mellettünk. Az ablakon kihajoló rendőr szúrós pillantása nyájas mosollyá szelídült, amikor Jó napottal! köszöntünk neki.
‒ Na ezt akartam hallani! ‒ mondta ‒ majd: Meddig mennek?
‒Furtáig, majd onnan busszal Szegedre. ‒ mondtam neki.
De ekkor már a gázba is lépett.
Elképesztő érzés volt: jó eséllyel, ha nem magyarul köszönünk vissza, be is visznek a következő rendőrőrsre, hogy jól a körmünkre nézzenek.
De még ezzel sem volt vége. A következő egy óra során az előttünk pár száz méterre haladó Ferire egyszer ráhúzták a kormányt (!!), Anettre és rám pedig háromszor dudáltak élesen a mellettünk elhúzó autósok, ezek közül kettő az átellenben lévő sávból (tehát őket végképp nem zavarhattuk semmiben), a hátul ülő, felénk forduló, bennünket bámuló rokonsággal.
Egy percig sem volt kétséges, hogy ahogyan előző nap a körösnagyharsányi asszony, úgy ma előbb a rendőrök, s végül a mellettünk elhúzó autósok is migráncsnak néztek bennünket. (Az elmúlt két évben számos helyen érintettünk műutakat, soha, sehol nem húzták ránk a kormányt vagy dudáltak ránk.) Kirekesztettnek, lenézettnek érezhettük magunkat a saját szép hazánkban, pusztán azért mert hátizsákkal csámborogtunk egy olyan részén az országnak, ahol nemcsak migránst, de turistát sem igen láttak még.
Nem emlékszem olyan magyar törvényre vagy jogszabályra, amely tiltaná, hogy én hátizsákkal a vállamon a KRESZ szabályait betartva ne mehetnék oda és úgy, ahova és ahogyan akarok. Vagy ne adj’ isten ne köszönhetnék akár arabul is az engem leállító rendőrnek.
A kormánypropaganda mindenesetre célt ért: a vidéki Magyarország láthatóan retteg és mélységesen gyűlöli az idegeneket. A „közismert” magyar vendégszeretet sok esetben már a múlté, helyette az abszurditásba hajló xenofóbia ül tort Magyarországon ma 2017-ben. Ez pedig azokra az emberekre nézve leginkább sértés, akik annyit segítettek kedvesen és önzetlenül nekünk az elmúlt két év túrái alatt.
S még valami: előző nap Geszten öt magyar magyart kértünk meg sorban, hogy megszorultunk, ugyan megtennék-e, hogy átvisznek bennünket Biharugrára, mert akkor nagy bajba kerülünk. Úgy pattintottak le bennünket, hogy a lábunk nem érte a földet, az első cigány magyar ember viszont hamarosan már állt is ki az autójával, s zokszó nélkül vitt át bennünket ‒ pedig jó nagy kört kellett tennie ‒ hiszen a két szomszédos települést nem köti össze aszfaltút, így egy 30 kilométeres karikát kellett körbeautóznunk. Ez nem azt jelenti persze, hogy ő feltétlenül egy gáncsnélküli lovag, de volt benne annyi becsület, hogy első szóra segített néhány bajba került idegenen.
Mi kétség kívül nem ennek a szörnyű morális és mentális állapotban lévő Magyarországnak a megismerésére indultunk el anno, de mindenesetre, ha legközelebb megállít a rendőr, juszt is úgy köszönök neki, hogy Kaifa haluka.