Először elautóztunk a Petróczi-iskolához, ahol ott várt bennünket az én autóm. Míg Laces és Feri beültek a csárdába egy kávéra és a már-már szokásos meggy Márkára, mi Bandival a két autóval átmentünk Ruzsára. Bandi autóját ott hagytuk a faluközpontban, majd visszaautóztunk az én autómmal a Petróczihoz. Mindezt tehát azért, mert Ruzsáról ‒ a túra végeztével ‒ semmilyen körülmények között nem tudtunk volna visszabuszozni a Petróczi-iskolához.
A reggel borultan indult, utána kisütött a nap, majd dél körül ismét gyűltek a felhők. A változékony, ugyanakkor párás, fülledt időt két óra körül egy hatalmas szupercella színesítette, ami szerencsére nem kapott el bennünket, csak súrolta a vidéket, amerre jártunk.
A szupercella
Előbb búzamezők mellett vitt az út (egy ütött-kopott kőkereszt magánya engem magával ragadott), majd beértünk a láthatóan új telepítésű Felső-Ásotthalmi erdőbe. Döbbenetes mennyiségű éti csiga vonulgatott mindenfelé, egy jó érzésű franszia elsírta volna magát örömében a látványtól.
Kőkereszt magány
Az útjelző táblák azonban itt is ‒ csakúgy mint a korábbi etapokon, tragikusak voltak. Sajnos már a korábbi szakaszokon kiderült, hogy a nagy dirrel-durral reklámozott „Kékkör felújítás” mely során sok százmillió európai uniós eredetű forintot költöttek el a túravonal fejlesztésére, minden kétséget kizáróan részben magánzsebekbe vándorolt, részben a teljes dilettantizmus és nemtörődömség jegyében lett elköltve. Ez ugyan nem az Átlátszó blog és én nem vagyok a HVG oknyomozója, de nem mehetek el a Kékkör „felújításában” résztvevők egészen elképesztő pofátlanságai mellett. Itt csokorba szedem őket azok számára, akik elindulnának a nyomunkban a Kéken.
A Kék „tereptárgyait” és igazodási pontjait a következő dolgok adják:
- A fákra, villanyoszlopokra és egyéb helyekre felfestett kék jelzések.
- Vadonatúj öntött betonoszlopok.
- Farudakra szegezett út- és kilométerjelző kis táblák.
- Nagy méretű, előtetővel védett „információs táblák”.
Ezek közös célja, hogy eligazítsa, tájékoztassa, végigvezesse a túrázókat az útvonalon. Ezt a célt a fenti okok (lenyúlás, dilettantizmus, nemtörődömség) miatt finoman szólva sem sikerült maradéktalanul megvalósítani.
1. A kék jelzések felfestése áll talán a legjobban, ezeket a természetjárók szövetségének helyi képviselői csinálták, valószínűleg társadalmi munkában, túl sok pénzt ebből valószínűleg nem lehetett lenyúlni, hát rábízták a túrázókra ezeket. Az azonban még ebben az esetben is feltűnő, hogy vannak hosszú, egyenes szakaszok, amelyekről le sem lehet térni, mégis öt méterenként vannak (teljesen indokolatlanul) a jelzések, miközben számos útkereszteződésben elfelejtettek jelzést felfesteni. Nem volt még olyan etapunk, amely során legalább egyszer-kétszer ne kellett volna kettéválnunk egy útkereszteződésben és mindkét irányban egy-egy embernek elindulnia, hogy megleljük a következő felfestett kék jelzést. Kunfehértó felé egy ízben a kereszteződéstől közel 400 méterre (!) volt a következő jelzés, de persze utána 10 méteren belül további kettő. Aki meg tudja nekem magyarázni, hogy ebben mi volt a logika, annak fizetek egy sört.
2. A vadonatúj öntött betonoszlopok ugyan formásak (bár az esetek többségében „lefelejtették” róluk a kék jelzés felfestését), de jelen formájukban teljesen haszontalanok. Céljuk elvben az, hogy olyan helyekre rakják ki őket, ahol nincs fa vagy más tereptárgy, ahová fel lehetne festeni a kék jelzést. A valóságban ‒ magyar módra ‒ ezt a következőképp oldották meg: Ósükösd és Sükösd között például a merő pusztaságban egyetlen egy ilyet sem vertek le, de Érsekhalma vagy Kéleshalom környékén szigorúan az erdőben (!) számosat láttunk (többnyire két, fára festett kék jelzés között, olyan helyeken, ahol ha akarnánk sem tudnánk letérni a kék jelzésről: mondjuk a földút két oldalán lévő embermagasságú sűrű bozótos miatt). Kihelyezésük olyannyira egyenetlen, hogy nem volt nehéz megfejteni a háttérben húzódó gondolatot: a települések közelében ‒ ahova autóval könnyedén ki lehet gurulni ‒ 20 méteren belül kitettek akár hármat is, de a településektől távolabb már kizárt, hogy kimentek volna és ott bajlódtak volna ezekkel az oszlopokkal. Egy biztos: a vállalkozás, amelyik legyárthatta az oszlopokat, mindenképpen jól járt.
3. A farudakra szegezett út- és kilométerjelző kis táblák célja az egyes célpontok/települések közötti távolságok és irányok jelzése. Na ezek kihelyezése már a teljes nemtörődömséget és dilettantizmust mutatja. Az még hagyján, hogy e táblák eloszlása is teljesen egyenetlen: van, hogy 10 méterenként raktak ki egyet-egyet, s van hogy 20 km-en keresztül egy ilyet sem láttunk. De minimális térképolvasási képességgel is megállapítható, hogy a rajtuk feltüntetett távolságadatok az esetek 50-60%-ban rosszak, pontatlanok. Néha egész extrém módon jelentkezik ez: Érsekhalmához közeledve például a táblák a falut egyre távolabbinak és távolabbinak jelezték. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy rosszul szerelték fel azokat.
A kis táblák oszlopokra történő felszerelésével ráadásul elvben az irányokat is jelezni lehet, nos ezek az esetek jelentős részében ugyancsak nem stimmelnek, a táblácskák határozottan rossz irányba mutatnak. Ruzsa fele menet például a hibásan nyomtatott táblák felhelyezését ezért úgy oldották meg azok a szerencsétlenek, akik menteni akarták a helyzetet, hogy az oszlop hátsó oldalára fordítva (tehát a túrázók számára nem látható módon) szegezték fel a táblákat. Ha ezekre rá akarsz nézni, akkor gyakran a faoszlop mögötti csalános susnyásba kell bemásznod, hogy megnézd, mit is szögeztek fel fordítva, háttal a túraútvonalnak.
A fordítva felszögelt táblák
4. Talán a nagy információs táblák esetében legszembeszökőbb a pénzek lenyúlása. Ezek elhelyezése ugyancsak random módon történt. Van, hogy egy kilométeren belül három került kihelyezésre, s van, hogy 10 km-en belül egyet sem láttunk. A fő baj ezekkel azonban nem ez. A gond az, hogy a Baja és Petróczi-iskola közötti közel 120 km-en keresztül ugyanaz a Baja-Duna-híd ‒ Petróczi-iskola információs tábla került ki mintegy 50-60-szor, időről-időre megszakítva egy-egy a Kékkör egészét mutató térképes táblával. Az említett táblát tehát a túrázó elolvashatja akár 60-szor is, miközben számtalan érdekes tájrészlet, település, templom és ki tudja még mi minden mellett halad el. Az átokházi erdőben kalauzoló helyi erdész, István elmondása szerint anno bekérették tőlük a környék legfontosabb természeti és épített örökségére vonatkozó adatokat, azzal a felkiáltással, hogy majd azokat nyomtatják rá az információs táblákra. Valószínűnek tartom, hogy ezt minden érintett településsel és környékkel megtették, majd mégis a tökéletesen érdektelen Bajai Duna-hídat és a még érdektelenebb Petróczi-iskolát nyomtatták rá az összes táblára. Annak érdekében, hogy választ találjunk arra, hogy miért történt mindez, persze nem kell agykutatónak lennünk: 60 különféle tábla megtervezése, dizájnja 60-szor több pénzbe került volna, mintha csupán egyetlen táblát terveznek meg, majd ugyanezt gyártják le mindannyiszor. Ezzel 59 tábla tervezési és dizájn költségeit lehetett zsebre lenni.
A következő 60 ugyanolyan tábla egyike
Hisz legyártottuk a táblákat nem? De igen. Kihelyeztük a táblákat nem? De igen. Az meg kit érdekel, hogy mindegyik táblán ugyanaz a szöveg olvasható? Hát a túrázókat! Ugyan már, kik azok a marhák, akik végig akarnak itt menni… Az uniós pénzek elköltését ellenőrző jól szabott zakós urak és kiskosztümös hölgyek meg éppenséggel nem gázoltak bokáig a homokban napokon keresztül, hogy ellenőrizzék, mégis mire is költött az Unió ennyi tömérdek pénzt.
Cserébe viszont sem a betonoszlopok, sem az útjelezők, sem az információs táblák közelében az eddig megtett 180 km alatt nem volt egyetlen egy pihenőhely sem kialakítva, nem volt egyetlen egy pad vagy szemetes tartály kihelyezve. Köszönjük meg hát az Európai Uniónak, hogy a projektben érintett vállalkozók bankszámláit okosan gyarapította ezzel a sok százmillió forinttal!
Az ember persze a szinte harapható jó levegőn, a barátai társaságában, annyi látnivaló között talán nem is dühös, de sokkal inkább szomorú lesz mindezt látva. Így továbbléptünk mi is, persze vigyázva, hogy egyetlen egy nyálát húzó csigára se lépjünk rá…
