Kora reggel keltünk. Volt olyan, aki hideg paprikás krumplit reggelizett, én nem éltem a lehetőséggel . A kocsmát/szállást vezető srác meghívott bennünket egy kávéra, így tényleg a legnagyobb elégedettséggel hagytuk el Pácint. Nagyon úgy tűnt, hogy jottányit sem javult az idő: borús ég és erős szél volt még mindig, így a lehető legmelegebb ruházatban szálltunk ki Karcsán a templom mellett az autóból.

A csodás kis Árpád-kori kőtemplomot mindenképp szerettük volna belülről is megnézni, ezért egy negyed órát vártunk a helyi idegenvezetőre, aki pompás kis előadásban mesélte el a templomhoz kapcsolódó legendákat, így azt, hogy a Karcsa patak mélyén élő tündéreket boszorkányok üldözték el a folyócskából, s ezért itt építettek csillogó kövekből palotát maguknak, de a régészeti feltárások és átépítések történetét is. Ha valaki arra jár, semmiképp se hagyja ki ezt a kis ékszerdobozt, bélletes kapujával, kő boltíveivel és faragott oszlopfőivel!

Tudtuk, hogy ma nehéz nap vár ránk, hisz a térkép szerint Karcsát elhagyva legalább 5 kilométer hosszan még földúton visz ugyan a Kék, de utána rákanyarodik a Sátoraljaújhelyre vezető aszfaltútra, s több mint 15 kilométert a nagy forgalmú főút mellett haladva kell majd megtennünk. Őszintén szólva ennek nagyon nem örültünk. Ez nem csupán azért rossz, mert tönkreteszi a lábunkat, de nettó életveszély is el-elugrálni az autók, kamionok és buszok mellől. Teljességgel érthetetlennek tűnt megint számunkra, hogy miért itt kellett elvezetni a Kéket, amikor egy Sátoraljaújhely méretű városba száz másik úton, akár földutakon is el lehetne jutni.

Ugyanakkor őrült szerencsénk is volt, a Karcsáról kivezető, felszántott földútról látszott, hogy ha egy kis esőt kapott volna, úgy ragadtunk volna a sárba, hogy alig kecmeregtünk volna ki belőle. A netről leszedett kis itinerünkben többen is beírták, hogy döbbenetesen rossz körülmények között tették meg az utat az esőnek köszönhetően.

De nekünk szerencsére nem jutott eső és sár, ráadásul lassan a nap is kisütött, s a szél is elállt, így egyre kellemesebb körülmények között haladhattunk előre. A kéklő égbolt előtt egyre magasabbra nyúltak a Zempléni-hegység ormai is az orrunk előtt.

Karosra érve nem sokkal később elértük a Karosi Honfoglalás Kori Emlékpark látogatóközpontját. A többieknek nem volt túl szimpatikus a hely, de én és Laces végül leperkáltuk a 800 Ft-os beugrót és bementünk.

Ezért néhány rövid, de máskülönben érdekes videót nézhettünk meg a karosi feltárásokról, többek között a 30-as éveiben járó, a karosi temetőket anno feltáró Révész Laci főszereplésével. Valamint néhány tárgymásolatot és makettet. A portás fiú eleinte nem akart bennünket fölengedni az emeletre, arra való hivatkozással, hogy hamarosan jön egy biciklis csoport és majd velük megnézzük az emeleti panoptikumot, de végül meggyőztük, hogy had nézhessük meg mégis előbb, hiszen sok kilométer és sok-sok autózás vár még ránk aznap. Mint kiderült, egy 14 perces „műsort” nézhettünk meg a diaporámába állított bábuk között, hang- és fényeffektekkel.

S bár a központ udvarán néhány Mongóliát idéző remek fotót is lőttem, de sajnos összességében parasztvakításnak tűnt a központ, mely ideológiailag is erős hatást próbált meg kifejteni a tudatos, előre eltervezett honfoglalás eszméjének agyakba döngölésétől kezdve a Kurultáj plakátokon át, az ősmagyar(kodó) merchandise-on (pólók, tarsolylemez másolatok stb.) keresztül.

Karos valóban rendkívül fontos múltunk szempontjából és a látogatóközponttal sem lenne semmi baj, ha eredeti tárgyakkal, gazdagabb tartalommal, s valamivel ideológia-mentesebben tudna működni.

Ezért is örültem nagyon, hogy a falut elhagyva a Kék 2 kilométerrel odébb az egykori honfoglalás kori temetők helyszínét is érintette, mert ez valódi, kézzel fogható helyszín volt és nem amolyan „Patyomkin falu”. Jó ötlet volt jelezni a híres második temető sírjait egy-egy fejfával (mely temető egy válogatott férfi többségű csoport, a fejedelmek kíséreteként szolgáló, amolyan „elit alakulat” lehetett). S bár az idő megviselte őket, jó volt olvasni a kis információs táblákat is, az egykori sírok felett, hogy mi minden került elő belőlük.

Talán a kettős szakralitás okozhat itt némi disszonanciát az emberben, a pogány turul ábrázolással és a keresztény kőkereszttel. De mint tudjuk, ez manapság nem okoz problémát sokakban, hogy egyszerre legyenek harcos pogány ősmagyarok és a kereszténység védőbástyái.

 A táj mindenesetre csodálatos, honfoglalóink tudták hol érdemes a halottaikat eltemetni…