Kisebb pihenő után végül ráfordultunk az Alföldi Kéktúra utolsó 10 kilométerére. A nap melegen tűzött, gyakorlatilag egy univerzum választotta el az előző napi arktikus klímát a mai indián nyártól. Hamarosan egy hosszú ujjú pólóban slattyogtunk tovább. Kétoldalt az őszi pompájukban magukat illegető sárga és vörös színű fák a legjobb formájukat mutatták.

Az utolsó előtti pecsételő Alsóberecki egyik út melletti presszójában volt. Az, hogy nagyváros felé közeledünk, abból is látszódott, hogy a korábbi falvak kávé- és üdítőáraihoz képest itt már áremelkedéssel kellett számolnunk.

A presszótól a Bodrog hídjáig a kétoldalt korláttal leszűkített főúton kellett volna tovább haladnunk, amit testi épségünk megtartása végett végül nem vállaltunk be, hanem a falu utcáin keresztül kerülőt téve csak az utolsó utcán kanyarodtunk fel a hídra. Ezzel együtt végleg magunk mögött hagytuk a Bodrogközt.

De a híd után is szabadulni próbáltunk a Kék kijelölőinek hülye ötletétől, azaz, hogy a roppant forgalmas aszfaltúton érjük el Sátoraljaújhelyet. Szerencsénk volt, mert a térképeink jeleztek egy „Papok útja” nevű földutat is, mely többé-kevésbé párhuzamosan futott az aszfaltcsíkkal. Mint kiderült, a földút már nemigen létezett (teljesen fölverte a gaz), de még így is megérte ezt használni, a főúttal szemben. Míg itt hatoltunk át, balról már a Zemplén csodálatos sziluettje gyönyörködtetett bennünket.

Négy óra körül értük el a várostáblát, s még egy szűk félóra kellett, míg elértük az újhelyi vasútállomást, ahol az alföldi Kék utolsó pecsételője van felszerelve, az egyik jegypénztár mellé.

Nagyon jól eső elégedettség töltött el bennünket, mert bár ilyen-olyan hiányosságaink még vannak (kinek egy-két napnyi hiányzó menet, kinek elhagyott pecsételő füzet miatt hiányzó pecsétek stb.), de ezek még márciusig könnyedén pótolhatóak, s végül is a Kék három szakaszából (a klasszikus, a dél-dunántúli és az alföldi szakaszokból) az egyik, s ráadásul a legkevésbé méltányolt megvan, sikerült, abszolváltuk!

Ahogyan anno Szekszárdon megkértem valakit, úgy most egy az állomás épülete előtt dohányzó srácot szólítottam meg, hogy készítsen már rólunk fotót a megérkezés alkalmából. Szerencsére most jóval egyszerűbb dolgom volt…

Gábor még reggel az állomás épülete mellett parkolt le, így hamarosan autóval vihettük a többieket a belvárosba, ahonnan mi még kettesben elugrottunk az én autómért Karcsára, aznapi kiindulópontunkra.

Egy bő félóra múlva már remek bográcsgulyásokat és juhtúrós sztrapacskákat ettünk a helyi Spaten sörözőben. Nem árt, ha ismerünk egy jó helyet itt, hiszen a klasszikus Kék ugyan Hollóházáról indul, de elkanyarodik Sátoraljaújhelyre is. Tehát a következő év tavaszán meg fogunk itt fordulni még. Arról, hogy miért nem egy valódi körbe van rendezve a Kékkör (azaz, hogy miért nem Újhelyről lehet kezdeni a klasszikus szakaszt), még egy további, összefoglaló posztban be fogok számolni.

Már lefelé készült a Nap, amikor elköszöntünk Gábortól, aki sokkal jobban sietett, hisz messzebbre is ment, mi pedig végül fél hatkor hagytuk el a Sátoraljaújhely táblát, de egyáltalán nem örökre…