Mint előző este kiderült, Krisznek vissza kellett indulnia az ásatására még reggel, ezért abban maradtunk, hogy a két autóval elgurulunk aznapi túránk végpontjára, a már jól ismert sátoraljaújhelyi Pajtás utcába, onnan engem visszavisz még Makkoshotykára és egy kiadós reggeli után elindul a munkába és így értelemszerűen ezt a napot már nem járja végig velünk. Szállásadónk erdei gombapörkölttel készült, szóval, aki igazán jól akart lakni reggelire, annak nem volt oka panaszra.

A fenti leírásból persze kiderülhetett, hogy míg a korábbi napokat itt, a Kék klasszikus szakaszán az előre meghatározott irányba (a Nagy-Milictől az Írottkőig) kezdtük el teljesíteni, ezen etap utolsó szakaszát kivételesen épp fordítva, Makkoshotykától vissza, Sátoraljaújhely irányába akartuk megcsinálni. Ennek oka az volt, hogy az út egy igencsak kiemelkedő pontot érintett, a Nagy-Nyugodót, mely a legutóbbi tavaszi ott jártunkkor is rendesen megizzasztott bennünket. Úgy gondoltuk, hogy ha nem a márciusi végpontnál folytatjuk, akkor ki tudunk fogni a túra útvonalának kijelölőin és a Nagy-Nyugodón, de ebben keservesen csalatkoznunk kellett. 

A reggel picivel hűvösebben indult, de ez kevésbé érintett bennünket rosszul annál a hírnél, hogy a bolt ma később nyitott a szokottnál és a tegnap nagy hévvel nekünk beígért pogácsák még javában sültek, amikor odaérkeztünk, így ismét pogácsák nélkül kellett távoznunk. Valószínűleg már sohasem tudjuk meg milyen lett volna a hotykai pogácsa.

Mivel Makkoshotyka egy völgyben fekszik, hamarosan már a település felé magasodó dombsoron bandukoltunk nagyszerű képeket lőve a reggeli égboltról és a lábunk alatt elterülő tájról.

Nem sokkal később aznapi egyetlen pecsételőhelyünkhöz értünk, egy kis elhagyatott tanyához, melynek őrzője egy szomorú szemű, roppant aranyos kutyus volt, akinek – mivel az út rövidnek ígérkezett ezért szendvicseket sem csináltunk – végül nem tudtunk kolbászt vagy felvágottat adni, pedig egy nagy pacsi miatt is ezt feltétlenül kiérdemelte volna.

Károlyfalva fölött kicsivel később elértük a Rákóczi-fát. A több száz éves öreg tölgy alá a legenda szerint II. Rákóczi Ferenc pihent le miközben birtokait járta.

Furcsa mód, bár a Nagy-Nyugodó nyerge fontos elágazás a Kéken, egy olyan pont, ahonnan számos más túraútvonal is leágazik, az eligazító táblákon azonban egyetlen egy ízben sem tüntették fel a tőle való távolságot. A korábbiak fényében ezen olyan nagyon nem csodálkoztunk, azon már inkább, hogy közeledve hozzá egyre lejjebb és lejjebb jutottunk, míg nem majdnem a tengerszinten álltunk meg, csupán egy-két kilométerrel a nyereg előtt. Ez igen csak rossz hír volt, hiszen előrevetítette azt, hogy rövid távon kell majd komoly szintkülönbséget leküzdenünk. Ez így is történt. Alaposan kiizzadva vergődtünk fel hát ismét a Nagy-Nyugodóra, amit egyszer s mindenkorra nem zártunk a szívünkbe.

Onnan már csak egy hosszú lejtő várt ránk az autóig. Fél 12-re már átöltözve gurultunk a jól ismert belvárosi Spaten söröző felé, ahol eddig még mindig jókat ettünk. Sajnos azonban most kicsit csalatkoznunk kellett, nemcsak a lassú kiszolgálás miatt, de az ételek is elmaradtak a megszokottól. De most már – reményeink szerint – egy jó darabig nem kell felkeresnünk Újhelyet, a következő etapunk során ugyanis már a 3-as úton Boldogkőváraljáig kell csak autózzunk, hiszen a Zemplént magunk mögött hagytuk.

Vár ránk a Cserehát!