Az elmúlt pár hétben több minden történt kis csapatunk háza táján. Még júniusban történt, hogy eldöntöttük: visszamegyünk a Baja–Szekszárd távra. Ez volt az első etapunk első napjának programja három évvel ezelőtt. Ezt egy hirtelen jött betegség miatt Laces anno kénytelen volt kihagyni, Anett csak a második nap csatlakozott, nekem meg az utolsó hat kilométer hiányzott csak belőle Pörböly és Baja között. Mindez azért, mert három évvel ezelőtt már 40 kilométert megtéve V. Gabival hulla fáradtan bekéredzkedtünk végül egy Bajára tartó autó hátsó ülésére. Ferinek ugyan megvolt e táv, de ő akkor még nem vett füzetet, így a pecsétnyomatai a teljesítés ellenére is hiányoztak. Szóval mindenkinek volt kisebb-nagyobb oka arra, hogy visszatérjen kalandjaink kiinduló pontjára. Úgy terveztük, hogy szombaton reggel Szegedről indulunk autóval, majd Gemencen, a Keselyűsi csárdától indulunk be Szekszárdra, ahol Anett nagybátyja este a szőlőhegyen jóféle vegyespörkölttel és remek borokkal várt bennünket, majd másnap a csárdától a másik irányba haladva Bajára érkeztünk volna be, ezzel ténylegesen is teljesítve minden alaptag által az Alföldi Kék teljes vonalát.

Ráadásul nem csupán L. Ditta, a klasszik túrán újonnan hozzánk csatlakozott régi barátunk tartott velünk erre a kis alföldi kitérőre, de P. Robi barátunk és a nővérem, Zita is. Az így hétfősre duzzadt csapatunkhoz Szekszárdon másik csapattagunk, Gy. Gábor is csatlakozott, akit ugyan fájó, gyulladt lába nem engedett túrázni, de az esti buliból nem akart kimaradni, ezért Baranyából könnyedén átmotorozott a szomszédos Tolna megyébe. Mit mondjak, kétségtelenül megérte. Anett nagybátyjának szőlejében rokonok (így Anett édesapja, öccse, unokatesója) és számos barát, valamint ismerős gyűlt össze rajtunk kívül, így egy óriási, jó hangulatú buli kerekedett.

A buli vége azonban nem sikerült túl jól, Ditta ugyanis a hegyről lefele jövet a harmatos, vizes füvön véletlenül megcsúszott és mint egy órával később - a szekszárdi kórházban - megtudtuk, eltörte a bokáját (amit később Cegléden meg is műtöttek). A másnapi túra is ugrott, s az is biztossá vált, hogy Ditta egyelőre a Kék klasszikus, északi szakaszát sem tudja folytatni velünk. Pár hétre rá az is kiderült, hogy Gy. Gábor lába sem véletlenül fájt: csontkinövés és gyulladás volt a verdikt, ami miatt mostanság lézeres kezelésre jár. Mivel Laces kedvese, S. Gabi meg időközben munkahelyet váltott és nem kezdhette szabadsággal az új helyen, egyértelművé vált, hogy az idei júliusi etapunkra négyen maradtunk: Anett, Laces, Feri és jómagam. Viszont, hogy haladni tudjunk az én autómon kívül szükség volt még egy autó(s)ra, Gy. Gabi és Ditta kiesésével. Szerencsére Krisznek azonban jó volt a kiszemelt hétvége, így végül öten vághattunk neki a klasszikus Kék újabb szakaszának. A terv az volt, hogy péntek este indulunk négyen Szegedről. Elautózunk Makkoshotykára, az egész hétvégére lefoglalt szállásra, s odajön majd Krisz is Miskolcról és másnap, szombaton teljesítjük majd a háromnapos menet első szakaszát Makkoshotykától egészen Regécig. 

Már-már hagyománnyá vált, hogy délután ötkor indulunk Szegedről, s ez most sem volt másként, negyed hatkor már az autópályán vágtattunk Zemplén felé, de este fél 10 is elmúlt már, mire a makkoshotykai ház udvarán hulla fáradtan leállítottam az autót. Mint meglepetésünkre kiderült, nem egy modern vendégház szobáit foglaltuk le, hiszen rendhagyó módon vendéglátó nénink is konkrétan az épületben lakott, ami ráadásul modernnek a legkisebb jóindulattal sem volt csúfolható. Különös érzés volt a néni 60-as évekbeli bútorokkal berendezett saját hálója rozoga franciaágyán pihenőre térni.

Különösen a tisztaság hagyott némi kívánnivalót maga után az egész házban, de Makkoshotykán nem csak kvártélyt, de kosztot is kaptunk a következő három napban. Szállásadónk látható törekvése és erőfeszítése, hogy jól érezzük magunkat és az általa főzött néhány nagyon finom fogás valóban sokat javított az összbenyomáson, de megfogadtuk, hogy legközelebb azért már csak úgy foglalunk szállást, ha legalább néhány fotót is láthatunk a lefoglalni kívánt helyről, s talán érdemes a telefonban is néhány alapkérdést feltennünk elöljáróban. No mindegy, 10 körül végül Krisz is megérkezett és a másnapi túra várhatóan remek élményeire gondolva végül elég gyorsan elaludtunk…