A tiszakanyári korai ébredést gyors reggeli és szendvicsgyártás követte, de a szállásadó nénik egyelőre nem tűnt fel. Ez leginkább azért volt probléma, mert este elmaradt a szállás kifizetése, s nem mellesleg a ma esti Kisvárdára költözésünket is tisztáznunk kellett volna vele. Az udvaron két-három férfi mászkált, az udvar és a hátsó kert rendben tartása lehetett a feladatuk. Az egyiküktől tudtuk meg, hogy melyik ajtó a nénié, de ő végül hosszas dörömbölésre sem nyitott ajtót. Végül többszöri telefonálásra került csak elő, s láthatóan nem csak azt az egy pálinkát itta meg tegnap, amit együtt fogyasztottunk el. Végül nemcsak az előző estét fizettük ki neki, de a mai estét is, sőt a lánya telefonszámát elkérve, tisztázódtak a ma esti kisvárdai megszállásunk körülményei is. Csak reméltük azonban, hogy a nem túl jó bőrben lévő rövid távú memóriája ellenére emlékezni fog rá, hogy két estét fizettünk ki neki.

Ilyen előzmények után ‒ bár eredetileg ezt terveztük ‒ nem hagytuk ott egyik autót sem az udvaron, de miután mentünk egy kört a közeli Tisza-híd felé, s nem mutatkozott biztonságosnak tűnő parkoló, Gábor végül mégis csak visszakanyarodott a Menyecskeház udvarára, bízva abban, hogy délutáni érkezésünkkor már ki tudjuk kerülni a nem kívánt találkozást.

Az én autómmal mentünk hát el aznapi túránk kiindulópontjára, Gyulaházára. A múltkori odaérkezésünkkor nem volt alkalmunk végigfotózni az űrhajós relikviákat, így az ott felállított MIG 21-es vadászgépet vagy Gagarin szobrát; na ezt most alaposan pótoltuk.

Az ég borongós, felhős volt, de nem volt különösebben hideg, így jó hangulatban indultunk el Anarcs és Kisvárda felé. Anarcson láttuk először, hogy e vidéken megszokott, hogy kis őszi enteriőröket rendeznek be a helyiek: bábukkal, dísztökökkel és más kellékekkel; ilyenekkel a következő három napban még számtalanszor találkoztunk, Kisvárda központjában például ötméterenként helyeztek el ilyeneket.

Utunk a múltkor már megszokott, obligát almával teli traktorok mellett is elvezetett, mígnem elértük a járás központját, Kisvárdát. Előbb utunk az elhagyatott zsidó temető mellett vezetett el, majd a vele szemben lévő dombon található katolikus temető mellett, de lassan beértünk a település központjába.

Kisvárda Seszták Miklós korábbi fejlesztési miniszter szűkebb pátriája, s ennek számos jelét tapasztaltuk: kiváló, frissen felújított utak, rendbe hozott épületek, díszkövezett főtér, hatalmas csúszdapark most bővülő fürdőkomplexummal és az NB 1-es csapatot befogadó hipermodern, hatalmas stadionnal. Ha csak úgy odacsöppentünk volna, meg nem mondtuk volna, hogy egy az ukrán határtól kőhajításnyira lévő 16 ezres kisvárosról van szó. Az uniós támogatások kiapadhatatlan bőségét jól jelezte az a tábla is, mely a tulajdonképpen egyetlen kisebb toronyból és egy rövid falszakaszból álló kisvárdai vár 1,5 milliárd forintos fejlesztéséről nyújtott tanúbizonyságot.

De több vicces dolgot is fotóztunk Kisvárdán, így a „Klasszic” kft. helyesírását tekintve igen csak tétova tábláját, az európai-kínai ételeket kínáló éttermet (milyenek lehetnek a kínai-kínai ételek?) avagy a rézbőrű gnómként ábrázolt Jack Sparrowt (bocsánat: kapitányt).

A várost a Tesco áruház büdös raktárterülete mögött hagyja el a Kék, az elegánstól igen csak messze álló formában.

Tiszakanyárig szerencsére a továbbiakban már nem érintettünk települést. Így előbb egy hosszú, szemetes csatorna mellett vezetett az út, amelyen időről időre helyes kis kőhidak íveltek keresztül.

Majd egy erdős-ligetes részre értünk. Elsőre semmi különös nem tűnt fel itt, de volt egy pont, amikor egyre jobban a Blair Witch Project avagy a True Detective vészjósló erdeiben éreztük magunkat. Valaki vagy valakik roppant gondosan ötméterenként sörös- és/vagy energiaitalos dobozokat erősített a bokrok, fák ágaira, hosszú kilométereken át, de az igazi para akkor jött, amikor egy helyen egy tüskére negro cukorkás papírok voltak szurkálva hasonló gondossággal. Ezt így elkészíteni legalább egy félórás munka volt, mindentől távol, az erdő kellős közepén. A miértekkel a fejünkben kissé megszaporáztuk a lépteinket.

Tiszakanyárra beérve egy ócska kis talponállónál találtuk meg a pecsételőt, majd végiggyalogoltunk a falun egészen a Menyecskeházig (közben az elmúlt hetek melegétől megkergült, s újra virágzó aranyesőt is fotóztunk).

Gábor elfáradt és nem jött tovább, de mi még átkeltünk a település határában lévő Tisza-hídon és még egy darabig mentünk a töltésen a következő falu, Cigánd felé. Gábor végül félúton vett föl itt bennünket, majd az autóval visszadöngettünk az én kocsimért Gyulaházára, s egy bő félóra múlva már be is álltunk a kisvárdai vendégház udvarára. A hírek igazak voltak: nagyon kis tiptop szobákat kaptunk itt is. Némi pihenő után már egy dizájnos helyi étteremben fogyasztottuk el a vacsinkat (legalább ennyi előnye volt a szállásunk körüli kavarásnak). S némi borozgatás még a szálláson is belefért, de mi igen fáradtan dőltünk ágyba és altatót sem kellett a fülünkbe dúdolni…