Reggel viszonylag gyorsan el tudtuk kezdeni a gyaloglást, hiszen a Fonyhoz igen közeli Boldogkőváraljára kellett csak átgurulnunk a kocsival. Ahogy közeledtünk a településhez, csodálatos látvány fogadott bennünket. A felhők lehúzódtak Boldogkőváralja köré, de a nap erősen próbálkozott, így foltokban szaggatta fel őket, sejtelmes, látványos élményben részesítve bennünket.

Nem sokkal később, amikor lezártuk az autót és nekiindultunk, már felszállt a köd és mi verőfényes időben indultunk meg Hernádcéce irányában. Ahogy azt a Hernád völgyétől vártam, a táj és az út igen sokban az alföldi kéket idézte, aszfaltúttal, majd kiterjedt szántóföldek melletti slattyogással.

Egy óriási területen végeláthatatlan sorokba dobált tökök emlékeztettek rá bennünket, hogy végérvényesen megérkezett az ősz.

Nem sokkal később pedig bemasíroztunk Alsócécére, ahol egy ritkán látható fatornyos templom mellett – egy helyi néni tanácsára – indultunk el lefelé, a nemrégiben még működő, de ma már egyértelműen bezárt vendéglátóhely felé, amely előtt – egy diófa tövében – kis ácsolt házikócska rejtette a pecsételőt.

Végig a folyó völgyében haladtunk tovább, csodás fotókat lőve pirosló csipkebogyókról, reggeli harmattól szikrázó pókhálókról.

A Hernádon végül Gibártnál léptünk át a túlpartra, ahol egy játszótéren elköltöttük korai ebédünket is.

Kicsivel később már a térség kissé kopottas fő településén, Encsen gyalogoltunk. Egészen a főút mentén található remek kis cukrászdáig, ahol egészen finom sütik és kávék társaságában fújtuk ki magunkat. Félórás pihenőt követően erősen szabadkozva köszöntünk el, mivel bakancsainkkal nem kevés anyaföldet vittünk fel a cukrászda fényes márványpadlójára, de a hölgy kedves volt, nem haragudott meg ránk.

Encs határában átkeltünk a piszok forgalmas hármas úton, majd az ugyan egyutcás, de végeláthatatlanul hosszú Abaújdevecseren küzdöttük át magunkat. Fancsalnál a hangulatos szőlőhegyre és a kis présházakra csodálkoztunk rá, Baktakéken pedig arra jöttünk rá, hogy itt szinte mindegyik település a Hernád vagy valamelyik beléfolyó patak völgyében helyezkedik el, így amikor a kéken közeledtünk egy-egy faluhoz, szinte mindig azt tapasztaltuk, hogy a templom tornyának tetejével vagyunk egy szinten, s ha pecsételni akartunk, mindig le kellett ereszkednünk a falvakat rejtő kis völgyekbe, ahonnan később vissza kellett a másik oldalon kapaszkodni, hogy folytathassuk a Kéket.

Baktakék után értük el a nap folyamán az első erdősebb területet: beérkeztünk a Cserehátba!

Kicsivel később már a nemrégiben ácsolt Katalin kilátón ácsorogtunk. Mivel a kilátó tövében fotósorozat örökítette meg a kilátó építését, láthattuk, hogy pár évvel korábban mennyivel kisebbek voltak a fák a kilátó környezetében. Meglepően megváltozott azóta a környék, amelynek sajnos megvolt az a következménye is, hogy a 360 fokból körülbelül 90-100 fokban volt látható a táj, a többi irányban a kilátó közvetlen közelében tornyosuló növendék erdőt láttunk csupán.

Az aznapra tervezett szintkülönbség zöme a túra utolsó óráira koncentrálódott, így egyre jobban elfáradva értük el Abaújszolnokot, ahol talán elsőként tapasztaltuk meg azt a döbbenetes szegénységet és nyomort, ami a Cserehát egyes településeit jellemezte. A település házainak jelentős része bedőlt, roskadozott, de még a jól láthatóan lakott ingatlanok egy része is borzasztóan lepusztult állapotban volt. Szomorú szívvel pecsételtünk és indultunk tovább aznapi túránk végpontja, Nyésta felé.

Egy tök felesleges kitérő után végül este hat óra körül tártuk ki a nyéstai vendégház kapuját, ahol legnagyobb örömünkre nem csupán a szállásadónkkal előre letárgyalt gulyásleves, de pompás házi baracklekvár és egy nagy halom pirosra sült fánk is reánk várt. De nekem és a nem sokkal később megérkező Krisznek még volt egy körünk: el kellett menni az autómért Boldogkőváraljára. Igencsak megéhezett mindenki, mire visszaértünk, így nem meglepő, hogy elképesztő iramban kezdte el mindenki pusztítani a gulyáslevest és a baracklekváros fánkokat. Élni jó!