Még este kisebb vita alakult ki a módosult útvonal miatt, hiszen az eredeti tervünk az volt, hogy Tornabarakonyból egészen Bódvaszilasig tudunk menni mostani etapunk harmadik napján. De így, hogy végül csak Rakacaszendig jutottunk, többünk azon a véleményen volt, hogy ha Bódvaszilasig megyünk, akkor legalább másfél órával később tudunk majd csak hazafelé indulni, ami tekintve, hogy több mint négy óra utazás várt még ránk a túra végeztével, nem volt egy elhanyagolható szempont. Így végül a csapat úgy döntött, hogy egy településsel előbb, tehát Bódvarákón hagyjuk a „végponti autót” és a Bódvarákó és Bódvaszilas közötti távot majd egy későbbi időpontban teljesítjük.

Rakacaszendről jó tempóban indultunk meg ezután a Tornai-dombság és Tornabarakony felé. Tulajdonképpen azon az úton mentünk végig, amerre előtte való nap a Google maps mutatta volna az autóknak az utat. Nos, a helyieknek igazuk volt, ott személyautóval semmilyen körülmények között nem tudtunk volna átmenni.

Tornabarakonyt elhagyva már a Szalonnai-hegységben jártunk és valóban, a már egy ideje a hátunk mögött hagyott Zemplén után végre ismét valódi hegyek között jártunk, valódi erdőségekben.

Még reggel láttuk az autóból, hogy mai legfőbb célunk a cowboy kalapra emlékeztető Hármas-hegyen való átjutás lesz, melynek átellenes oldalán található a martonyi Pálos-rendi templom- és kolostorrom, mai napunk fő szenzációja.  

Szép időben élveztük az erdő által nyújtott látványt: a gombacsoportokat, moha borította odvas fákat, s az erdei rovarokat.

Feri és Krisz előresiettek, mi négyen, Gabi, Laces, Anett és én némileg lemaradva követtük őket, amikor Laces a telefonon található térképet böngészve jelezte, hogy a közelben egy barlang is található. Le kellett ugyan egy kicsit térni a Kékről, de egyöntetűen jeleztük, hogy ennyit megér nekünk a dolog. Pár száz méter megtétele után egy napsütötte tisztásra értünk ki, de Laces csóválta a fejét: itt kell lennie annak a barlangnak valahol, de hol van? Ekkor én is megnéztem a telefont, ami felém fordítva már nem fejjel lefelé mutatta a feliratokat, így kiderült, hogy egy parlagot, nem pedig egy barlangot üldöztünk ideáig. Némi röhögés után visszakapaszkodtunk a Kékre.

Picivel később már ott álltunk a Pálos-rendi kolostor impozáns romjai tövében. A hasonló romokon edződött szemünk egy-két méteres falmagasságot és felismerhetetlen falstruktúrákat várt, ehelyett egy meglepően jó állapotban maradt, hatalmas felmenő falakkal bíró, s a magányt, a csöndet és a múlt érzetét egyaránt felerősítő szakrális helyen álltunk. Az erdő körbeölelte a kolostort, s hatalmas fák gyökerei tartották a falak egy részét. Egy picit mindenki csendben szemlélődött, majd szedelőzködtünk, hogy letudjuk a Bódvarákóig hátralévő néhány kilométert.

A korábbi kaptató, most meglehetősen meredek lejtőre váltott, így kissé gatyafékkel indultunk meg a Hármas-hegy puklijáról, az ellenkező oldalon. Talán egy óra telt el, mire Bódvarákó rendezett utcáin elérkeztünk a pecsételő helyhez, majd kicsivel később Krisz autójához.

Miután Rakacaszenden átszálltunk az én autómba, s a Rakaca-víztározónál felvettük a többieket, akik ott vártak meg bennünket, már csak egy szendrői sütizés/kávézás volt hátra a helyi kis cukrászdában.

Kereken 16.00-kor szálltunk be az autóba, s végre-végre csak dél felé kellett venni az irányt, a 27-esen Miskolc fele. Sátoraljaújhely és a Miskolctól keletre levő tájak már a lábunkban, az ott megszerzendő pecsétek pedig már a füzetünkben voltak…