Szóval az úgy volt, hogy Anett szülei pár hete Olaszországban jártak, az „olaszból” hozott ajándékot meg egy roppant fura tapintású, feltehetően biológiailag lebomló zöld zacskóban kaptuk meg, amibe a túránk elején az almát, banánt tettük. Már a regéci vár bejáratánál lévő kis teraszon ücsörögtünk, amikor a fenti mondatot nekiszegeztem Lacesnek, aki egyetértően meg is fogdosta a zacskót, s megerősítette, hogy valóban milyen fura tapintású. Csak akkor esett le nekünk is szavaink kétértelműsége, amikor a mellettünk ülő pár lánytagjának óriásira kerekedtek a szemei. Már akkor nagyon elkezdtünk röhögni, de estig még többször eszünkbe jutott a dolog, szóval nem voltunk szomorúak…

Reggel egyébként Regéc érintésével Boldogkőváraljáig autóztunk Krisszel, a vár alatti parkolóban hagyva az autómat. A többiek a Regéci Vár Látogatóközpontban kávézva vártak be minket, majd együtt kapaszkodtunk fel magához a várhoz. Az oda vezető meredély már önmagában sokkal jobban megizzasztott bennünket, mint az egész előtte lévő nap. A vár bejáratánál kis modern épület, pénztárral, ajándékbolttal, büfével. Maga a terület ugyan még feltárás alatt áll, de körbejárható, több helyen már állagmegóvott, rekonstruált részekkel. A füzéri várban szerzett rossz benyomásaink után mindegyikünknek kifejezetten tetszettek a regéci megoldások. Visszafogottsága, egyszerűsége „a kevesebb néha több” elve itt jól érvényesült. Jó érzésekkel hagytuk itt II. Rákóczi Ferenc gyermekkorának egyik emblematikus helyszínét.

Kicsivel később beértünk Mogyoróskára. Csakúgy, mint a tegnap autóval kétszer is érintett Óhuta, Mogyoróska sem egy jellegzetes BAZ megyei elszegényedett, kihalt falvacska. Mindkét településen nemcsak a régi paraszti házak egy része talált új gazdára, de csinos házak egész sora épült újonnan mindkét faluban. Az utcákon parkoló luxusautók garmadája is arra utalt, hogy tehetős emberek sora vett itt nyaralónak használt házat/házakat, s valóságos kis ékszerdobozként csillogtak ezek a csodálatos természeti környezetben.

Mogyoróskát elhagyva az Arka-patak völgyében mentünk tovább. A hátralévő út nagyobbik részét már itt, e patakvölgyben tettük meg, ide-oda tekeregve, hol a patak egyik, hol a másik oldalán. A kidőlt fákkal, sziklakiszögellésekkel, s néhol dús csalánosokkal kísért útvonal nagyon hangulatos volt, de a vége felé a völgy fülledtsége miatt már nem bántuk, amikor végül kijutottunk belőle.

Arka faluban egy kis szökőkutas „főterecskén” pihentünk egyet, majd már az aszfaltúton jutottunk be Boldogkőváraljára. Volt egy szakasz az úton, amikor a kétoldalt meredező sziklákon nőt feketefenyők Olaszországot vagy Horvátországot idézték föl bennem. Roppant megnyerő látvány volt. Mint ahogyan a boldogkői vár is rendkívül impozáns látványt nyújtott abból a szögből, ahonnan megközelítettük.

Nyaranta a vár este nyolcig van nyitva, így bőven volt még időnk, hogy alaposan körbejárjuk ezt is. Sőt, miután a várudvarra jutottunk, egy lovagi fegyveres bemutatót is megszemlélhettünk.

A regéci után a boldogkői vár is nagyon tetszett nekünk, az meg külön bónusz volt, hogy amikor pár éve utoljára arra jártam a sziklaszirtre kinyúló kis huszártoronyhoz nem lehetett kimenni, de azóta megerősítették a helyszínt és most már oda is kimerészkedhettünk. Az alföldi Kék kukoricaföldjei után egy nap alatt két vár?! Valóban más ez a szakasz már!

A vacsora Makkoshotykán pompás volt: húsleves, rántott csirkemell, gomba és karfiol. Mindenki talált a fogára valót. Már besötétedett, amikor a csöpörgő eső behajtott minket a konyhába, az utolsó söröket már ott ittuk meg…