Már estefelé feltámadt a szél, reggelre pedig a csöpörgő, szemetelő eső is megjött. Ez semmi jóval nem kecsegtetett bennünket aznapi túránk szempontjából. Végül mázlink volt, az eső elállt és a nap folyamán már nem is esett egy csepp sem, ellenben orkán erejű hideg, északi szél süvített végig a tájon egész áldott nap. A töltésen Cigánd felé haladva már rajtam volt minden mozgatható meleg holmim, hogy ne fújjon át rajtam, s a helyzet a töltésről lejőve sem javult túlzottan.

Az én autómat aznap Pácinban hagytuk, Gábor kitett bennünket a töltésen, az előző napi menet végpontjánál, majd ő beautózott Cigándra és ott várt meg bennünket. A települést elhagyva egy roppant hosszú egyenes földút vezetett, széles szántóföldek között, ahol semmi nem csillapította a szelet, így komoly erőfeszítéssel, a szélre szinte ráfeküdve törtük magunkat előre.

Kedélyállapotunkon még az sem igen javított, hogy végre a messzeségben feltűntek azok a hegyek, melyek eléréséért Szekszárd óta gyalogoltunk.

Egy éles balkanyar után egy újabb csatorna mentén haladtunk, amikor a mellettünk lévő erdősáv mögül recsegés-ropogást hallottunk, s amikor odanéztünk egy 30-40 egyedből álló mufloncsorda futott keresztül a tisztáson. Őzet számtalanszor láttunk már utunk során, de nem gondoltuk, hogy itt, az Alföldön muflonokra lelünk, pláne nem ilyen szép számmal. Olyan gyorsan történt sajnos minden, hogy mire előkaptam a fényképezőgépem, már hírük-hamvuk sem volt.

A cigándi pecsételőt egy közeli gátőrház előtti oszlopon találtuk meg. A ház borzalmasan elhanyagolt állapotban volt, körülötte ócska gépekkel, mindenféle limlommal és szeméttel. Érkezésünkre 3-4 kutya futott oda hozzánk, akik nem voltak túl bizalom gerjesztőek, de szerencsére a gazdájuk, egy igen ápolatlan ember is előkerült, így komolyabb gond nélkül megúsztuk a dolgot. Ő javasolta azt is, hogy ne a háza előtt menjünk tovább, hanem a csatorna innenső partján, mert az gyorsabban visszacsatlakozik a Kékbe. Rövid ‒ és szeles ‒ ebédszünet után végül az ő általa javasolt útvonalat választottuk.

Egy órával később már napsütésben értünk be Pácinra, a szél végül mégis csak felszaggatta a felhőket. Gábornak teljesen szétment a lába, ezért ő a szállás felé kanyarodott, de mi útba ejtettük a pácini reneszánsz kastélyt, amely bár picit várszerű, mégis az egyik olyan magyarországi kastély ebből az időszakból, amely nem egy várból lett átalakítva, hanem már eleve kastélynak épült. Pecsételés után megnéztük a benne berendezett kiállításokat (a 16‒17. századi főúri életről, de volt ott képzőművészeti kiállítás is); csak ajánlani tudom mindenkinek! Egyszer csak Gáborunk is feltűnt az egyik teremben, a szálláson ugyanis beült az autómba és eljött ő is megnézni a kastélyt.

Mi azonban még nem álltunk meg, hisz aznapi végcélunk a nem túl messzi Karcsa volt. Miközben újból beborult, mi a pácini temető sírjai között vágtunk át, itt vezetett keresztül ugyanis a Kék. Hamarosan egy újabb kis csatorna partján haladtunk, a csatorna túloldalán, tőlünk két méterre pedig Szlovákia húzódott már, szerencsére kerítésnek vagy bárminemű akadálynak nyoma sem volt.

Fél öt elmúlt már, mire a karcsai Árpád-kori templom mellé értünk, Gábor is perceken belül ott termett Pácinból az autómmal. A templom megnézését holnap reggelre halasztottuk, hisz aznap még főzni is szerettünk volna, estére a még reggel, Kisvárdán megvásárolt alapanyagokból Gábor paprikás krumplit tervezett, mi meg kuktákként segítettük őt.

Egyébként a pácini szállás is remek volt, egy modern, faburkolatos kocsma mellett, a kocsmával egy udvaron állt, remek szobákkal és jól felszerelt konyhával, így semmiben sem szenvedtünk hiányt.

A paprikás krumpli pompásra sikeredett, noha az egész napi széltől égő, vörös arccal fogyasztottuk el, de annyi baj legyen…