Az elmúlt években talán sosem fordult elő, hogy három héten belül két etapot is abszolváljunk, eljött hát ennek is az ideje. Persze fűtött bennünket a gondolat, hogy amennyiben sikerül gyorsan összehozni egy háromnapos etapot, akkor Sátoraljaújhelyen ünnepélyesen benyomhatjuk az utolsó pecsétet az Alföldi Kék útvonalán és tavasszal immáron a Kék kör „klasszikus”, azaz Hollóházától az Írottkőig tartó szakaszát kezdhetjük meg. Erre remek alkalom kínálkozott az október 23.-i hosszú hétvégén. Mivel nemzeti ünnepünk keddre esett, így a hétfőt is megkaptuk, amelynek köszönhetően pénteki indulással és hétfő esti visszaérkezéssel számolva minden további nélkül meg lehetett egy háromnapos etapot szervezni; sőt, kedden, 23-án még akár egy pihenőnap is belefért. Bár mindig ilyen ideális helyzet segítené szegény túrázókat!

Krisz most ezt a túrát kihagyta, viszont Gy. Gabi lelkesedése töretlen volt, mindenképpen jönni akart, aminek nagyon örültünk. A tervezés, szállásfoglalás oroszlánrészét Feri vállalta be. Utólag azt mondhatjuk, nagyon eredményesen. Bár nem minden kalandtól mentesen, mint kiderült…

Pénteken fél ötös indulást terveztünk be a szokásos csapattal: azaz Anettel, Ferivel, Lacessel, a volánnál pedig jómagammal. Gábor az Ormánságból előbb indult, így előbb is érkezett aznapi szállásunkra, Tiszakanyárra, a „Menyecskeházba”. A túrán való korábbi előrehaladásunkat jól jelezte, hogy nem a már unásig ismert 47-esen indultunk el Szegedről, sőt eleinte nem is Északkelet-Magyarország felé vettük az irányt, hanem az M5-ösön Budapest felé. Az útvonaltervező egyértelműsítette ugyanis, hogy időben már sokkal jobban megéri nekünk Pestig autózni az M5-ön, majd az M0-ás érintésével az M3-ason elautózni Nyíregyházáig, s onnan Tiszakanyárig, mint végigszuttyogni a régi 47-es főúton Kelet-Magyarországon. Nos, ez van; ez egy különleges ország, hogy keletre juss, előbb nyugat felé kell indulnod…

Jó tempóban haladtunk, egyedül Gödöllőnél, az M3-ason volt némi torlódás, ami kb. 20 perccel dobta meg a menetidőnket. Már nem jártunk messze Tiszakanyártól, amikor Gábor hívott bennünket azzal, hogy ő szerencsésen megérkezett, minden oks, de készüljünk lelkiekben a szállásadónkra.

El sem tudtuk képzelni mire gondolhat, de pár perc múlva, miután befordultunk a Menyecskeház udvarára, már minden világossá vált. A rózsakert közepén magasodó modern vendégház hatalmas volt, s amikor leparkoltunk, egy hölgy állt fel a teraszról, aki a sötétben ott dohányzott épp. Géppuskaropogás-szerűen hadarta el, hogy Isten hozott minket, ő bizony tegezni fog minket, mivel mindenkit tegez, illetve, hogy alma vagy szilva?

Az aznapi hajtás, majd a négyórás vezetés után én eleinte eléggé fáradt és morcos voltam, semmi kedvem nem volt jópofizni, még ha valóban vendégszeretőnek tűnt is a néni. Öt perc múlva viszont már decinyi alma- vagy szilvapálinkákkal a kezünkben hallgathattuk meg, hogy néhány hónapja agyvérzést kapott, kómában volt, s ezért finoman szólva sem összeszedett.

Ennek rögvest számos jelét is adta. A mondatai, mint a vízfolyás dőltek belőle, de egy-egy történetének gyakran se eleje, se veleje nem volt. Teljesen értetlenül álltunk azelőtt, hogy a hölgy gyermekei (akik a közeli Kisvárdán egy másik szálláshelyet működtetnek) miképp bízhatták rá szegény anyukájukra ezen óriási ház működtetését (lövésünk sincs mire alapozva építettek ide, az Isten háta mögé egy ekkora vendégházat; mert bár a Kék pont előtte vezetett el és nekünk tökéletes bázisnak tűnt, túrázókkal folyamatosan megtölteni képtelen ötletnek tűnt); ha édesanyjuk ‒ jól láthatóan ‒ nem volt képességei teljes birtokában. Ez abból is kiderült, hogy a Feri által telefonon leadott foglalást, annak ellenére, hogy egy ízben még vissza is hívta Ferit, minden lehetséges módon félreértette. Két szoba helyett (egy franciaágyas Anettnek és nekem, valamint egy háromágyas másik, Ferinek, Lacesnek és Gábornak) négy szobát foglalt: egy kétágyasat nekünk és három egyágyasat a fiúknak. Nem mellesleg kiderült, hogy bár ugyan ma itt alhatunk, de a holnapra szóló foglalásunk sztornó, mivel az egész házat másoknak is kiadták már korábban, ugyanarra az időpontra. (Rajtunk kívül még egy pesti pár volt épp ott, nekik is egy este után el kellett hagyniuk a szállást és csak harmadnapra jöhettek vissza.) Feriben csak ment fölfele a pumpa, még annak ellenére is, hogy a hölgy kijelentette, hogy nincs probléma: majd megszállunk a lánya kisvárdai vendégházában.

Az, hogy Feri foglalt rosszul a telefonban, abból derült ki minden kétséget kizáróan a hölgy számára, hogy amikor időközben elfoglaltuk az emeleten lévő szobákat, s pakoltuk be a fenti társalgóban található hűtőbe a kajáinkat, Feri véletlenül nyitva hagyta a hűtőt. A néni erre azonnal lecsapott: „Na látod Pulya! Rosszul foglaltál, mert a hűtőt is nyitva hagyod!” Innentől kezdve elengedtük a dolgot és leginkább röhögtünk az egész helyzeten. A nevető Lacest innentől kezdve Gyalogkakukknak hívta, hisz egyszerűen nem értette, hogy mit akarunk mi itt ennyit gyalogolni, elvisz ő bennünket autóval bárhová. Engem először külföldinek nézett, amikor a „kolibri bogárról” szóló hosszú és meglehetősen értelmetlen történetét előadva, halkan megjegyeztem, hogy talán szender lehetett az, majd hozzám lépett és a hajamba túrt azzal, hogy de a Szépfiúnak minden megbocsájtható.

A hölgy némi szexuális tanácsadása után jobban láttuk elnapolni a szokásos esti beszélgetésünket a rég nem látott Gáborral, akit a néni végig Tanár urazott.

Így a Pulya, Gyalogkakkuk, a Tanár úr, a Szépfiú és a Leányzó elhúzott aludni. A szobák amúgy szépek, tiszták, az ágyak meg kényelmesek voltak; diliflepnis házinénit meg ki nem látott még?