Reggel mindenki lelkesen szedelőzködött, s még arra is futotta időmből, hogy az előtte való nap nem látott két kutyussal, egy bánatos szemű vizslával és egy borzasztóan aranyos pumival barátkozzak.

Az autók eljuttatása aznapi gyaloglásunk végpontjára, Füzérre nem okozott problémát, így hamarosan mindannyian ott álltunk a hollóházai kocsma pecsételőjénél, ahol 0, azaz nulla méter megtétele után rögvest be is nyomtuk első pecsétünket. Az obligát csoportkép is elkészült, sőt egy egész sorozat, hiszen nemcsak bent a kocsmában, de az országos Kéktúra hivatalos emlékművénél (a nézőpont szerinti nulladik kilométerkőnél vagy az 1160. kilométerkőnél) is fotók sorát lőttük el.

Eleinte fura is volt, hogy ilyen sokan vagyunk, sok-sok négyesben, meg ötösben megtett etap után. De nem csak mi tömegeltünk, több turistacsapatot is láttunk Hollóházán, voltak 5-6 fősök, de 20-25 fősök is. Vége tehát annak a korszaknak, amikor sok száz kilométert tudtunk úgy megtenni, hogy egyetlen turistával sem találkoztunk. Azért reméltünk, hogy nem az lesz velünk a túra során, mint az Everestnél, ahol sokszor azért kell várniuk a hegymászóknak a csúcs alatt, mert akkora a tömeg, hogy nem férnének el a hegy tetején. Az idő borult-szeles volt, de azt reméltük, hogy napról-napra javulni fog. Ebben végül – szerencsénkre – nem is kellett csalatkoznunk. A település aszfaltútjáról hamarosan bal kéz felé egy hegyoldalra fordultunk rá, három év után tehát végre valódi hegyeken folytathattuk az utunkat. Még előtte való este Krisz dobta be, hogy hívhatnánk El Clasicónak is a Kékkör klasszikus szakaszát, s pont ez jutott eszembe, amikor az első hegygerincen megálltunk.

A következő pecsételőhely a Bodó-rét szélén felhúzott kis pihenőpavilon mellett volt, aki akart, ehetett is egy picit. Például Krisz, aki a jól ismert félkilónyi zsugorfóliás kolozsvári tömbszalonna (szigorúan harapva) és a kis szelet pur-pur kenyér tőle már korábbról jól ismert kombójával vezetett elsöprő támadást az éhség ellen.

Pár perc múlva viszont már megkezdtük „csúcstámadásunkat” a Nagy-Milic ellen. A Zempléni-hegység legmagasabb pontja 895 méter magasságával valóban a környék legnagyobb hegye, így nem kellett volna csodálkoznunk azon, hogy felfele haladtunkban előbb egy-egy kisebb, majd mind nagyobb hófoltok simultak a lábunk alá, mígnem néhány száz méterre a csúcstól egybefüggő hótakaró didergető látványa fogadott minket.

Valahogy így március közepén már nem esett annyira jól a hó ropogása. A télies érzést nagyban fokozta a metsző északi szél, mely alaposan átfújt rajtunk. Ezen a sok hó alól kikandikáló hóvirág látványa sem sokat tompított.

A hegy tetejére érve, idősebbekből álló, igen jó hangulatú csoportba botlottunk, akik elemózsiájukat fogyasztották a hegy tetején álló obeliszk melletti padon. Rockenbauer Pálék anno még innen, a Nagy-Milicről indultak neki a Másfélmillió lépés Magyarországon első részében, azóta viszont a már említett Hollóházáról indul a túra. Kicsit ténferegtünk még Szlovákiában (az emlékmű másik oldala ma már Szlovákiához tartozik), utána jó tempóban indultunk neki, mivel majd meg evett bennünket a hideg.

Fura mód egy kilátó, a Károlyi-kilátó is volt a közelben, de ezt csak némi ereszkedés után értük el, nem a hegyormon volt ugyanis.

A borús idő ellenére szép képeket csináltunk itt. Különösen az sikerült jól, amelyen a felhőkön magukat kínnal-keservvel átküzdő napsugarak a füzéri vár hegyormát pásztázzák végig.

A hegy másik oldalán már nem volt hó, így az ereszkedésünk Füzér felé egyenletes és problémamentes volt. Már jócskán benne voltunk a délutánban, amikor a füzéri vár alatti parkolónál kijutottunk az erdőből. Időközben az eső is a szél mellé társult, de a csapat elszánt volt abban, hogy még ma megnézzük a füzéri várat. A lelkesedésünket azonban maga a vár hamarosan jócskán letörte, de ez már egy másik poszt témája lesz…