Amikor kora reggel felszálltam a vásárhelyi buszra Szegeden, gyakorlatilag hátrahőköltem a melegtől. Ha a buszon nem volt legalább 35 fok, akkor semennyi se. Csupán a bikinis lányok hiányoztak és a lávakő, amire némi vizet loccsantva egy a DAKK Zrt. által működtetett finn szaunában utazhattunk volna. Döbbenetes volt látni, ahogyan körülöttünk télikabátban, sapkában, sálban ültek az emberek. Mi végül egy szál pólóban szálltunk le a vásárhelyi buszpályaudvaron, de csak a jólneveltségünkön múlott, hogy nem csupán egy boxerben.

A mai napi kiinduló állomásunk Mindszent volt (amely állítólag egy mindenszenteknek szentelt templomról kapta a nevét). Laces és Feri ugyanis előző, Anettel teljesített kétszemélyes túránkat követve legutóbb nemcsak Ópusztaszerig, de a mindszenti révig is eljutott, így Anettnek és nekem az Ópusztaszer és a rév közötti 9 kilométer egyelőre kimaradt, amit mindenképp pótolnunk kell majd. Sajnos ma Anett sem jöhetett velünk, így végül hárman: Feri, Laces és én vágtunk neki a 30 kilométer feletti gyaloglásnak.

Amikor Mindszenten leszálltunk, pár perccel később már lángos illata terjengett körülöttünk. Jó lett volna beállni a lángosos sor végére, de haladnunk kellett, hisz november van, korán sötétedik ilyenkor már.

Mindszent azon kevés helyek egyike egyébként, ahol két pecsételő is található. Az egyik fent a kompon (ez önmagában is egyedülálló, hiszen mozgó pecsételő sehol sincs másutt az országban), a másik a mindszenti pályaudvaron, a pénztárak mellett. Miközben aznapi első pecsétünket nyomtuk a füzeteinkbe, azon gondolkodtunk, hogy vajon mikor bonyolíthatott akkora forgalmat a ma már tökéletesen üres és elhagyatott mindszenti pályaudvar, hogy három pénztárt is indokoltnak láttak felépíteni itt.

A kérdésünkre persze nem kaptunk választ, de a reggeli köd felszállt, s mi szikrázó napsütésben, jó hangulatban indultunk tovább.

Mindszentet elhagyva hamarosan nagyon izgalmas tájra értünk, hiszen a kurgánok földjére léptünk. Szentes környékén (tehát épp ott, amerre jártunk) számos ősi földhalom, azaz kurgán található. Ezek egy része a bronzkorban épült, de későbbi korok emberei, így a népvándorlás kori népek is szívesen temetkeztek beléjük. A magyar népnyelv csak kunhalmoknak nevezi őket. Minden szempontból izgalmasak, hiszen nemcsak régészeti jelentőségük nagy, de egy részük olyan növényi és állati társulásokat őriz, amely természetvédelmi szempontból is egyedülállóan fontossá teszi őket. Gyaloglás közben előbb egy távoli, azután egy közelebbi tűnt fel belőlük. Végül szépen sorjáztak, amerre csak elláttunk (pl. Hegyes-halom, Sebők-halom stb.). A fejünk fölött vadlibák és darvak csapatai húztak el; megkapó látványt nyújtottak.

A kurgán előtt a messzeségben pihenő vadlibák

Már az egyik legismertebb kurgán, a Ludas-halom sziluettje is feltűnt előttünk, amikor a földút mellett négy göcsörtös, öreg fából álló csoportra lettem figyelmes. Az egymással szembeforduló fák látványa valahogy nyugtalanító volt, mintha az Entek tanácsát láttam volna megelevenedni a Gyűrűk urából. De imhol a kép, döntse el ki-ki maga:

A szentesi aszfaltúthoz közeledve már láttuk persze, hogy a Ludas-halom közvetlen közelében vezet el az utunk, s ezért nem is voltunk restek felmászni rá.

Nagyszerű látvány fogadott a tetején bennünket, hisz a rendkívül tiszta időben a messzi távolba is elláthattunk róla. Szuper helynek tűnt a tízóraink elfogyasztására is. Indulás előtt a kurgán tetején felállított kőkereszt mellett talált mécseseket is meggyújtottuk; a tisztesség így kívánta.

A táj a kurgán tetejéről

A vidék meglepően jól járható volt, bár helyenként a földútba hatalmas krátereket préseltek a John Deere traktorok. Ilyenkor világháborús árkoknak is beillő cuppogós, vizes mocsarakon is át kellett vergődnünk, de összességében nem lehetett okunk a panaszra.

Jó tempóban értünk be végül a következő településre, Tompahátra. Ezt persze én inkább nevezném laza szerkezetű tanyaközpontnak, mintsem igazi falunak. Határában pedig olyan alumínium buszmegállót fotózhattam, amilyet utoljára valamikor a 80-as években láttam.

Odahallottuk azt is, amikor az aszfaltút kellős közepén játszó helyi gyerekek megdöbbenve tárgyalják ki a „turisták”, azaz a mi megérkezésünket. A zárva talált bolt+kocsma kettős (a kocsma itt csak péntektől vasárnapig van nyitva este öttől kilencig!) melletti padon meglehetős kényelemben fogyaszthattuk el ebédünket, majd célba vettük Ótompahátat.

Egy nagyon hosszú egyenes vezetett át az egykori, „régi” faluba. Lassanként elhagytuk a kurgánok vidékét, s nekiiramodó őzcsapatok, s fel-fel reppenő fácánok között vitt az utunk. Az árnyékunk akkorra már olyan hosszúra nyúlt, mintha nyáreste lenne, úgy nyolc óra tájban, miközben még délután két órát sem mutattak az óráink. Valóban itt toporog már a tél a kertek alatt.

A térképünk szerint Ótompahát egy az út mellett hosszasan elnyúló falucska volt. S tényleg: egyetlen utcából állt, de az olyan hosszú volt, mintha sosem akart volna „elfogyni”. A két oldalt álló házak, mint a zongora billentyűi, hol még használatban lévő, hol pedig már réges-rég elhagyott, pusztulásnak indult épületekből állt. Csend volt, csak itt-ott törte meg egy-egy kutya ugatása a nyomasztó hangulatot. A nap bágyadt fénye végignyúlt az egyetlen, közel 4 kilométer hosszú utcán.

Magányos sétánkban egy helyi bácsi csapódott mellénk a biciklijével, aki elmondta, hogy nemrég zalaegerszegi túrázók jártak erre a Kéken. Ez volt az első eset, az eddig teljesített közel 260 kilométeren, hogy valaki látott már más túrázókat is rajtunk kívül. Jó érzéssel töltött el bennünket, hogy mégsem vagyunk hát egyedül. A bácsi menet közben elmesélte, hogy mintegy 20 évvel ezelőtt a falu még élő, pezsgő hely volt, de ma már az enyészetnek adta át magát.

Végül jól esett itthagyni ezt a nyomasztó vidéket, de valami azt súgta mindhármunknak, hogy fogunk még hasonlóan kétségbe ejtő helyzetben lévő falvakat látni további hosszú utunk során. De csak előre, vár bennünket Nagymágocs és a titokzatos Károlyi-kastély!

Ahogy közhelyesen mondják: „Ember tervez, Isten végez”. Még tavasszal úgy terveztük, hogy a nyár lesz igazán alkalmas időpont arra, hogy úgy igazán „megnyomjuk” majd a Kéktúrát. Úgy reméltük, hogy akár több száz kilométert is teljesíteni fogunk majd belőle a nyári szünetben. Terveinkben azonban súlyosan csalatkoznunk kellett. Oly sok munka torlódott össze a nyárra nekem is, s a csapatunk olyannyira széjjel-szana volt, hogy a nyár java része, sőt az ősz eleje is lényegében egyetlen egy túra nélkül múlt el. Anettel egy másik társasággal mi körbebicikliztük ugyan a Balatont, ami nagyszerű kalandnak bizonyult, de a Kékkel gyakorlatilag nem haladtunk egy jottányit sem. Többszöri nekifutásra sem tudtunk olyan időpontot megbeszélni, ami végül legalább a szegedi csapatnak jó lett volna, így végül abban maradtunk, hogy az egyik hétvégén Anett és én, a következőn pedig Laces és Feri teljesítik a következő Sándorfalva‒Ópusztaszer távot, de a legközelebbi etapra már biz’ isten legalább mi négyen együtt megyünk majd.

Ez volt hát az első alkalom, hogy csupán kettesben indultunk tehát neki egy túrának. A képlet egyszerűnek tűnt: Sándorfalváig megyünk busszal, tehát odáig, ahol legutóbb abbahagytuk, majd onnan egy laza 20 km körüli menet után pedig Ópusztaszerre jutunk, ahonnan délután visszajövünk Szegedre. Számításunkba azonban némi hiba csúszott. Sándorfalvára érkezve ugyanis nem a buszpályaudvaron szálltunk le, ahol elhagytuk utoljára a Kék jelzést, hanem kb. egy kilométerrel odébb; ott, ahol a térkép jelzése szerint a település határában folytatódott volna a túraút. A Kék viszont nem volt sehol. Illetve ott volt, de minden fán szürkével volt lepingálva, határozottan jelezve, hogy itt már nem visz sehova az ösvény. Persze hosszas tekergőzés után végül csak rátaláltunk. Kiderült, hogy a pár éve átadott sándorfalvi strandot olyan látványosnak gondolták e jelzések felfestői, hogy mindenképp be akarták vonni a túra útvonalába, mindezt úgy, hogy a korábban kiadott térképeken ezt nem jelezték. Csak finoman jelzem, hogy lehet, hogy nyáron e megváltozott útirány fürdésre serkenti az itt túrázókat, de szeptembertől júniusig teljességgel értelmetlen erre haladni. Inkább szomorú a környezete, mintsem lelkesítő.

Az út ezt követően azonban kifejezetten kellemesnek bizonyult, bár az első, rövidebb erdei szakaszt követően jó darabon a főúton vezetett a Kék, s később a pusztaszeri erdőben sem a fák között, hanem az azt átszelő aszfaltcsíkon vezetett az út.

Mit mondjak: megnyugtató volt a kamionok elől félre-félreugrálni az utat szegélyező keresztek mellett elhaladva. De végül csak lekanyarodott a Kék az úttestről és végre megint az erdőben járhattunk, ahol nemcsak gombák, de hatalmas szőrös hernyók állítottak meg időről-időre bennünket.

Szikrázó napsütésben kora délután értük el Ópusztaszert. Az emlékparkhoz vezető bekötőútra fordulva először egy molinóra lettünk figyelmesek, mely szerint itt „épült” Európa második legnagyobb sövénylabirintusa. A kerítéssel körülvett területen egy néhány száz négyzetméteres alapterületű, tehát a legkevésbé sem monumentális labirintus tekergőzött, ami ha valóban a második legnagyobb Európában, akkor helyben megeszem a billentyűzetet, amin gépelem ezeket a sorokat. S nem mellesleg vajon az üzemeltetők végigjárták Európát Albániától Észtországig és Skóciától Portugáliáig, hogy meggyőződjenek a labirintusuk második helyezéséről? Ilyeneken töprengtem, amikor végül megérkeztünk a nemzeti emlékpark bejáratához.

Nekem logikusnak tűnt, hogy a pecsételő valahol a főbejárat mellett legyen a falon, de úgy látszik nem gondolkozom logikusan, hiszen a pecsételő a park hátsó, gazdasági, műszaki bejáratánál lévő eldugott épületben, bent a zsörtölődő portás bácsi feje mellett került elhelyezésre.

Bár én már több ízben láttam a parkot oda és vissza, de Anett még nem járt itt. Az a szűk óra viszont, ami a busz indulásáig még hátra volt, viszont nem volt elegendő, hogy megnézzük a parkot együtt is; de ami késik, nem múlik. A fennmaradó időt ezért a közeli Szeri csárdában kívántuk egy kávé és egy sör kíséretében eltölteni. De miután 10 perccel később a pincérlány jelezte, hogy még mindig nem tudtak életet lehelni a nyár vége óta nem használt sörcsapolóba, gyorsan kértem egy üvegeset.  Persze kiderült, olyannyira szezon vége volt már, hogy a mellettünk ebédelő mintegy 50 fős csoport ellenére sem volt egyetlen egy megveszekedett üveg sörük sem a raktárban, így végül egy kólával vigasztalódtam.

Amikor eljöttünk a csárdából még mindig volt 20 percünk a busz indulásáig, hát kifeküdtünk egy fa tövébe, a napra, hogy talán az idei utolsó meleg napsugarakat magunkba szívhassuk. Így nem meglepő módon végül meglehetősen jó kedvvel szálltunk fel a Szeged felé tartó buszra.

A foci EB döntője előtti nap alkalmasnak tűnt egy újabb Szeged környéki etap lebonyolítására. Ezzel egyúttal folytattuk a Szeged környéki egynapos túraetapok júniusban megkezdett sorát is. Persze tudtuk, hogy Krisznek és Gy. Gabinak az egynapos túrák sajnos nem igazán ideálisak, hiszen ezekért az egy-egy napokért nekik nem érdemes leutazniuk Miskolcról, illetve a Drávaszögből több száz kilométert, de most a szegedi csapat egyik tagjának sem igazán fért volna bele egy két- vagy háromnapos menet. De persze azt is tudtuk, hogy bőven lesz majd olyan szakasza is a Kéknek, amikor az ő közelükben (azaz Borsodban vagy Baranyában) járunk majd, s akkor majd ők lesznek hasonló előnyben velünk szemben.

Ma a fergetegesnek ígérkező Ruzsa ‒ Zákányszék ‒ Bordány ‒ Zsombó ‒ Szatymaz ‒ Sándorfalva útvonal került terítékre. Reggel négyesben (Anett, Laces, Feri és jómagam) szálltunk fel a ruzsai buszra, hogy „letudjuk” e nem túl izgalmasnak ígérkező etapot. Sajnos nem csalódtunk pozitív irányban. Ha az alföldi Kéktúrát emlegetem másoknak, mindig elmondom, hogy milyen meglepő, hogy az elmúlt több száz kilométeren mennyire sok erdővel, változatos tájakkal, s hány különleges aprósággal találkoztunk. A Ruzsa és Sándorfalva közötti szakasz viszont maradéktalanul megerősítette az alföldi szakasszal kapcsolatos általános sztereotípiákat: erdőt jóformán nem érintettünk, gyakorlatilag szántóföldek és dögunalmas alföldi falvak között vezetett végig az út. Ha el akarnám venni valaki kedvét a túrától, biztosan erre a szakaszra vinném ki először.

Ezt feltehetően a túraútvonal kijelölői is érzékelhették, mivel jól láthatóan kompenzálni szerették volna az ide tévedő szerencsétlen túrázókat. Túl sok eszközük nem lévén erre, végül úgy dönthettek, hogy az érintett települések mindegyikén elhelyeznek egy-egy pecsételőt, s ez a sűrűség így párját ritkítja az eddig megtett szakaszokkal összehasonlítva.

Talán itt az idő, hogy írjak az érzésről, amikor az ember belenyomja az aktuális pecsétet a kis füzetébe. Azt azért persze nem állítom, hogy az érzés hasonlóan kéjes, mint amikor a Szigorúan ellenőrzött vonatokban Tapicska forgalmista Zdenkának, a távírász lánynak az ugyancsak formás fenekére nyomkodja a pecsétek sorát, de  talán nem olyan sokkal marad el tőle.

A megtett út, az erőfeszítés jól eső jutalma manifesztálódik ebben a mozdulatban, keveredve a fokozott kíváncsisággal, hogy vajon mit is ábrázol az aktuális pecsét. Hiszen a Kéktúra „modernizálása” során az összes régi pecsétet lecserélték és egyedi, az adott pecsételőhelyre jellemző ábrával ellátott darabokat helyeztek ki, amelyeken hol a helyi templom vagy épp ágaskodó lovak, hol pedig Ruzsa Sándor marcona portréja hivatott jelképezni az adott települést vagy pecsételő helyet.

Az ember csalódott, ha az etap végén nincs pecsételőhely, s furcsa zavart érez, ha épp az etap elején kell pecsételnie, hiszen aznap még nem ment semmit, „nem érdemelte ki a kis jutalmát”. Szuper érzés látni a gyarapodó pecsétek sorát, s a túrázó egyik nagy félelme, hogy valahol egyszer elhagyja a pecsételő füzetét. Ez nagy érték, de csak annak, aki maga pecsételhette tele. Igazolni persze a túra megtételét a pecsételőhelyekről készített fotókkal is lehet (le is fotózom gondosan mindegyiket), de ez azért nem ugyanaz, ezt gondolom mondanom sem kell…

Ma tehát végül összesen öt pecsétet nyomhattunk egyetlen nap alatt a kis füzetünkbe: Zákányszéken, Bordányban, Zsombón, Szatymazon és Sándorfalván is elővehettem hát a tintapárnát.

Nem hiszem, hogy lesz még a Kékkörön olyan szakasz, ahol ilyen sűrűn lennének a pecsételőhelyek.

Késő délután aznapi végcélunkhoz, Sándorfalvához közeledve a messzeségben Szeged magas tornyai (a Dóm és a TV torony) sziluettjei tűntek fel. Ekkor döbbentem rá, hogy a Kék itt halad el legközelebb Szegedhez. Míg ideáig folyamatosan csak közeledtünk a városunkhoz, addig innentől kezdve fokozatosan, de biztosan távolodunk majd tőle, s csak körülbelül kétezer hosszú kilométer megtétele után, a dél-dunántúli szakasz megkezdésekor fogunk ismét visszafordulni Szeged irányába és újból közeledni majd feléje. Fura érzés volt ebbe belegondolnom.

Végül ezzel a különös érzéssel szálltam fel a csöpörgő esőben a meglepően hipermodern sándorfalvi buszpályaudvaron a beálló szegedi járatra.

Azt hiszem kedden együtt néztük a meccset a fiúkkal, amikor felmerült, hogy hétvégén jó lenne egy rövid, egynapos etapot megcsinálni, esetleg vasárnap. Lacesnak, Ferinek, Anettnek és nekem jónak tűnt, a többieknek gyorsan írtam, hogy jó-e nekik (a nem szegedi Gy. Gabinak és Krisznek felajánlottam, hogy előtte való este és akár aznap alhatnak nálam). Végül csak nekünk négyünknek volt megfelelő. Szerencsére autó már nem kellett (így egy etapzáró sör lehetősége nekem is felcsillant), hisz Szegedhez közel járunk már, így busszal is sima ügy az utazás. Laces a térképet böngészve viszont azt javasolta, hogy megint „fordítva” csináljuk meg az etapot, tehát ne Ruzsáról induljuk, ahova múltkor eljutottunk, hanem Bordányból kiindulva tegyük meg a 21,3 km-t Ruzsa irányába. Erre két jó okot is talált: a Bordány előtti (vagy utáni ­ – nézőpont kérdése) szakasz végig betonon megy, egészen Zákányszékig, ezt tehát érdemes lenne inkább reggel, pihentebben letudni, mint a nap vége felé, másrészt a legutóbbi pizzázós élményünk élénk volt még, szerettünk volna tehát még egyszer ruzsai pizzát enni, majd azt cseh barna sörrel leöblíteni. A képlet tehát egyszerű volt: egy korai busszal ki Bordányba, majd onnan átmasírozunk szépen Ruzsára. S onnan – némi evés-ivás után – busszal vissza Szegedre, ahol este a szokott helyünkön még elérjük a magyar–belga meccset.

Fél hét előtt már a Mars téren ácsorogtunk, de már ekkor is piszok meleg volt, a nyár egyik legmelegebb napja ígérkezett. A zsákjaink most javarészt vízzel voltak megtömve. Jó hangulatban indultunk el Bordányból végig a barackfák szegélyezte aszfaltút mellett.

A mosolygós barackok csak úgy kellették magukat

További derűt okozott, amikor Zákányszékre beérve az alábbi táblát láttuk meg:

Itt aztán nincs helye kételynek!

A zákányszéki pecsételő a helyi Texas sörözőben volt a falra illesztve. A hely hangulatát a pult fölé dugdosott veszkó csizmák voltak hivatottak emelni. Némi üdítő, kávé és fagyi elfogyasztása után kényelmes tempóban mentünk tovább.

Az látszott, hogy a mai nap túl sokat nem fogunk erdőben csatangolni, de ismerve az Alföldet, azt hiszem hasonló élményben azért lesz még részünk.

Azért Ruzsa felé közeledve mégis csak érintettük a Pálfi-erdő szélét, ahol az egyik tanya  udvarán egy komplett, űrhajókkal és egyéb alkotmányokkal ellátott, szuper körhinta pihent. A finoman szólva is különös látvány gyerekkorom egyik vidámparki élményét idézte fel, amihez az akkor elfogyasztott nagy mennyiségű vattacukor okozta hasfájás bizsergető élménye is társult.

Ruzsa előtt furcsa, dobogó hangokat hallottunk, majd egy kerítés mögül néhány emu kíváncsi feje kandikált ki. Amikor az egyik emu szinte ránk röhögött, kattintottam el a gépem. Na ezt nevezem profilfotónak! Mehetne a Facebookra!

Kb. 34-35 fok volt, amikor beértünk Ruzsára, így azért senki sem bánta, hogy ma csak 21 km-t mentünk. A „törzshelyünkön” most sajna nem a csinos, magas pincérlány fogadott bennünket, hanem egy átlagos fiú, ebbéli bánatunkat ezért hideg barna sörbe fojtottuk. Az ismét remek pizza elfogyasztását követően pedig nem sokkal már a Szeged felé tartó buszra vártunk. Ahogy léptem fel a buszra még egyszer megpillantottam a ruzsai templom nagy betűkkel kiaggatott KDNP-s kampányfeliratát:

A vallási köntösbe öltöztetett politikai ostobaság befuccsolása némi kárörömmel töltött el persze, de mivel vasárnap volt és a túra remekül sikerült, ezért némileg egyet is kellett értsek a felirattal. De azért, ha hazaérünk Szegedre, feltétlenül beugrok majd a SPAR-ba…  

A Felső-Ásotthalmi erdő sajnos nem volt túlontúl izgalmas, a tegnap fel-feltűnő erdei állatok sem mutatkoztak. A Kékről egyetlen letérő volt, amely közvetlenül az 55-ös út mellett álló Back-kápolnához vezetett. Végül a rozoga kapuval zárt drótkerítést leküzdve jártuk körül a kápolnát, melyet egy szegedi notabilitás, Back Bernát emeltetett 1937-ben „korán elhunyt, felejthetetlen fia, Dr. Begavári Back Ottó emlékére”. A fiú édesanyja neve után Erzsébet-kápolnának is nevezett kis szürke templom nem különösebben volt szép, nem mellesleg zárva is volt, hát pár perccel később már ismét az erdőben jártunk.

Lényegében a turistaút az 55-sel párhuzamosan, attól pár száz méterre futott kilométereken át. Mielőtt Ruzsa felé menet végleg átcsapott volna az út túloldalára, futottunk bele váratlanul egy láthatóan nagy becsben tartott emlékhelybe, melynek középpontját egy valóban ősöreg szürke nyár (a fajtáját persze nem magamtól tudom) jelenti. A fát az 1800-as évek elején ültethették, szóval több mint 200 éves és köszöni szépen remekül van. Biztonságáról zárt láncú kamerarendszer is gondoskodik. Tábla jelzi, hogy nevét Rózsa (Rúzsa) Sándorról kapta. A helyi legendárium szerint a mi betyárunk egy ízben nyomában a zsandárokkal erre vágtatott, majd a fa egyik lenyúló ágában megkapaszkodva fölkuporgott a fára, az őt üldözők pedig csupán porzó lovának nyomába eredtek.

Nekem persze azonnal egyik kedvenc filmem: Szomjas György magyar Westernje (Easternje) a Talpuk alatt fütyül a szél egyik legjobb jelenete jutott eszembe.

Íme:

Üldözés, betyárbecsület, férfiasság, Djoko Rosic, Bujtor István, nagyon menő…

Kora délután fele járt az idő, amikor a Klauzál-erdőn keresztül a Kék a Ruzsára vivő aszfaltútig vezetett bennünket. Az utolsó néhány kilométert ezért ismét betonon kellett megtennünk. Ezúton csókoltatjuk hát a Kéktúra kijelölőit!

A falu szélén egy elkerített mezőn gyönyörű sötétbarna ló hempergett ide-oda a legnagyobb élvezettel, úgy mintha csak egy kiskutyát láttunk volna:

A faluba beérve rendezett udvarokat, milliméter pontosan nyírt gyepeket láttunk, Ruzsa tehát alaposan rácáfolt az „elszegényedő alföldi falvak” sztereotípiára. A főtéren egy kis szökőkút és egy emlékmű mellett haladtunk el. Ez utóbbi a falu határában a II. világháborúban lezuhant lengyel pilótáknak állított emléket, felállításában pedig nem kis szerepe volt a mellettünk bandukoló Bandi barátunknak, aki a II. világháború repülőgépeinek és légi harcainak, bombázásainak avatott szakértője.    

A pecsét a tér másik oldalán található Molnár sörözőben volt a falra illesztve, ahol szomorúan konstatáltuk, hogy nem lehet meleg ételt kapni, nem úgy a mellette található másik sörözőben. Itt ráadásul a kihelyezett tábla szerint csapolt barna cseh sör kellette magát. Leültünk hát itt. A szerfelett kedves és csinos pincérlány is ez utóbbi hely felé billentette a mérleg nyelvét. S amikor fél óra múlva megkaptuk a megye túlzás nélkül legfinomabb pizzáit, végleg eldőlt, hogy melyik lesz a kedvenc helyünk a jövőben Ruzsán.

Teljes megelégedettséggel szálltunk be a sörözővel szemben álló autóba, ahonnan visszagurultunk mai túránk kiindulópontjához, a Petróczihoz, s ott kettő-kettő arányban elosztottuk magunkat a két autóban, majd visszadöngettünk Szegedre.

Már csöpörgött az eső, amikor kiszálltunk a ház előtt, de ez már mit sem számított…  

Először elautóztunk a Petróczi-iskolához, ahol ott várt bennünket az én autóm. Míg Laces és Feri beültek a csárdába egy kávéra és a már-már szokásos meggy Márkára, mi Bandival a két autóval átmentünk Ruzsára. Bandi autóját ott hagytuk a faluközpontban, majd visszaautóztunk az én autómmal a Petróczihoz. Mindezt tehát azért, mert Ruzsáról ‒ a túra végeztével ‒ semmilyen körülmények között nem tudtunk volna visszabuszozni a Petróczi-iskolához.

A reggel borultan indult, utána kisütött a nap, majd dél körül ismét gyűltek a felhők. A változékony, ugyanakkor párás, fülledt időt két óra körül egy hatalmas szupercella színesítette, ami szerencsére nem kapott el bennünket, csak súrolta a vidéket, amerre jártunk.

A szupercella

Előbb búzamezők mellett vitt az út (egy ütött-kopott kőkereszt magánya engem magával ragadott), majd beértünk a láthatóan új telepítésű Felső-Ásotthalmi erdőbe. Döbbenetes mennyiségű éti csiga vonulgatott mindenfelé, egy jó érzésű franszia elsírta volna magát örömében a látványtól.

Kőkereszt magány

Az útjelző táblák azonban itt is ‒ csakúgy mint a korábbi etapokon, tragikusak voltak. Sajnos már a korábbi szakaszokon kiderült, hogy a nagy dirrel-durral reklámozott „Kékkör felújítás” mely során sok százmillió európai uniós eredetű forintot költöttek el a túravonal fejlesztésére, minden kétséget kizáróan részben magánzsebekbe vándorolt, részben a teljes dilettantizmus és nemtörődömség jegyében lett elköltve. Ez ugyan nem az Átlátszó blog és én nem vagyok a HVG oknyomozója, de nem mehetek el a Kékkör „felújításában” résztvevők egészen elképesztő pofátlanságai mellett. Itt csokorba szedem őket azok számára, akik elindulnának a nyomunkban a Kéken.

A Kék „tereptárgyait” és igazodási pontjait a következő dolgok adják:

1. A fákra, villanyoszlopokra és egyéb helyekre felfestett kék jelzések.
2. Vadonatúj öntött betonoszlopok.
3. Farudakra szegezett út- és kilométerjelző kis táblák.
4. Nagy méretű, előtetővel védett „információs táblák”.

Ezek közös célja, hogy eligazítsa, tájékoztassa, végigvezesse a túrázókat az útvonalon. Ezt a célt a fenti okok (lenyúlás, dilettantizmus, nemtörődömség) miatt finoman szólva sem sikerült maradéktalanul megvalósítani.

1. A kék jelzések felfestése áll talán a legjobban, ezeket a természetjárók szövetségének helyi képviselői csinálták, valószínűleg társadalmi munkában, túl sok pénzt ebből valószínűleg nem lehetett lenyúlni, hát rábízták a túrázókra ezeket. Az azonban még ebben az esetben is feltűnő, hogy vannak hosszú, egyenes szakaszok, amelyekről le sem lehet térni, mégis öt méterenként vannak (teljesen indokolatlanul) a jelzések, miközben számos útkereszteződésben elfelejtettek jelzést felfesteni. Nem volt még olyan etapunk, amely során legalább egyszer-kétszer ne kellett volna kettéválnunk egy útkereszteződésben és mindkét irányban egy-egy embernek elindulnia, hogy megleljük a következő felfestett kék jelzést. Kunfehértó felé egy ízben a kereszteződéstől közel 400 méterre (!) volt a következő jelzés, de persze utána 10 méteren belül további kettő. Aki meg tudja nekem magyarázni, hogy ebben mi volt a logika, annak fizetek egy sört.

2. A vadonatúj öntött betonoszlopok ugyan formásak (bár az esetek többségében „lefelejtették” róluk a kék jelzés felfestését), de jelen formájukban teljesen haszontalanok. Céljuk elvben az, hogy olyan helyekre rakják ki őket, ahol nincs fa vagy más tereptárgy, ahová fel lehetne festeni a kék jelzést. A valóságban ‒ magyar módra ‒ ezt a következőképp oldották meg: Ósükösd és Sükösd között például a merő pusztaságban egyetlen egy ilyet sem vertek le, de Érsekhalma vagy Kéleshalom környékén szigorúan az erdőben (!) számosat láttunk (többnyire két, fára festett kék jelzés között, olyan helyeken, ahol ha akarnánk sem tudnánk letérni a kék jelzésről: mondjuk a földút két oldalán lévő embermagasságú sűrű bozótos miatt). Kihelyezésük olyannyira egyenetlen, hogy nem volt nehéz megfejteni a háttérben húzódó gondolatot: a települések közelében ‒ ahova autóval könnyedén ki lehet gurulni ‒ 20 méteren belül kitettek akár hármat is, de a településektől távolabb már kizárt, hogy kimentek volna és ott bajlódtak volna ezekkel az oszlopokkal. Egy biztos: a vállalkozás, amelyik legyárthatta az oszlopokat, mindenképpen jól járt.

3. A farudakra szegezett út- és kilométerjelző kis táblák célja az egyes célpontok/települések közötti távolságok és irányok jelzése. Na ezek kihelyezése már a teljes nemtörődömséget és dilettantizmust mutatja. Az még hagyján, hogy e táblák eloszlása is teljesen egyenetlen: van, hogy 10 méterenként raktak ki egyet-egyet, s van hogy 20 km-en keresztül egy ilyet sem láttunk. De minimális térképolvasási képességgel is megállapítható, hogy a rajtuk feltüntetett távolságadatok az esetek 50-60%-ban rosszak, pontatlanok. Néha egész extrém módon jelentkezik ez: Érsekhalmához közeledve például a táblák a falut egyre távolabbinak és távolabbinak jelezték. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy rosszul szerelték fel azokat.

A kis táblák oszlopokra történő felszerelésével ráadásul elvben az irányokat is jelezni lehet, nos ezek az esetek jelentős részében ugyancsak nem stimmelnek, a táblácskák határozottan rossz irányba mutatnak. Ruzsa fele menet például a hibásan nyomtatott táblák felhelyezését ezért úgy oldották meg azok a szerencsétlenek, akik menteni akarták a helyzetet, hogy az oszlop hátsó oldalára fordítva (tehát a túrázók számára nem látható módon) szegezték fel a táblákat. Ha ezekre rá akarsz nézni, akkor gyakran a faoszlop mögötti csalános susnyásba kell bemásznod, hogy megnézd, mit is szögeztek fel fordítva, háttal a túraútvonalnak.

A fordítva felszögelt táblák

4. Talán a nagy információs táblák esetében legszembeszökőbb a pénzek lenyúlása. Ezek elhelyezése ugyancsak random módon történt. Van, hogy egy kilométeren belül három került kihelyezésre, s van, hogy 10 km-en belül egyet sem láttunk. A fő baj ezekkel azonban nem ez. A gond az, hogy a Baja és Petróczi-iskola közötti közel 120 km-en keresztül ugyanaz a Baja-Duna-híd ‒ Petróczi-iskola információs tábla került ki mintegy 50-60-szor, időről-időre megszakítva egy-egy a Kékkör egészét mutató térképes táblával. Az említett táblát tehát a túrázó elolvashatja akár 60-szor is, miközben számtalan érdekes tájrészlet, település, templom és ki tudja még mi minden mellett halad el. Az átokházi erdőben kalauzoló helyi erdész, István elmondása szerint anno bekérették tőlük a környék legfontosabb természeti és épített örökségére vonatkozó adatokat, azzal a felkiáltással, hogy majd azokat nyomtatják rá az információs táblákra. Valószínűnek tartom, hogy ezt minden érintett településsel és környékkel megtették, majd mégis a tökéletesen érdektelen Bajai Duna-hídat és a még érdektelenebb Petróczi-iskolát nyomtatták rá az összes táblára. Annak érdekében, hogy választ találjunk arra, hogy miért történt mindez, persze nem kell agykutatónak lennünk: 60 különféle tábla megtervezése, dizájnja 60-szor több pénzbe került volna, mintha csupán egyetlen táblát terveznek meg, majd ugyanezt gyártják le mindannyiszor. Ezzel 59 tábla tervezési és dizájn költségeit lehetett zsebre lenni.

A következő 60 ugyanolyan tábla egyike

Hisz legyártottuk a táblákat nem? De igen. Kihelyeztük a táblákat nem? De igen. Az meg kit érdekel, hogy mindegyik táblán ugyanaz a szöveg olvasható? Hát a túrázókat! Ugyan már, kik azok a marhák, akik végig akarnak itt menni… Az uniós pénzek elköltését ellenőrző jól szabott zakós urak és kiskosztümös hölgyek meg éppenséggel nem gázoltak bokáig a homokban napokon keresztül, hogy ellenőrizzék, mégis mire is költött az Unió ennyi tömérdek pénzt.

Cserébe viszont sem a betonoszlopok, sem az útjelezők, sem az információs táblák közelében az eddig megtett 180 km alatt nem volt egyetlen egy pihenőhely sem kialakítva, nem volt egyetlen egy pad vagy szemetes tartály kihelyezve.  Köszönjük meg hát az Európai Uniónak, hogy a projektben érintett vállalkozók bankszámláit okosan gyarapította ezzel a sok százmillió forinttal!

Az ember persze a szinte harapható jó levegőn, a barátai társaságában, annyi látnivaló között talán nem is dühös, de sokkal inkább szomorú lesz mindezt látva. Így továbbléptünk mi is, persze  vigyázva, hogy egyetlen egy nyálát húzó csigára se lépjünk rá…

Utoljára igen kimerülten jártunk a kunfehértói üdülőtelepen, most 31 km-nyi gyaloglás után meglepően fitten léptünk be a sporttábor kapuján. Hamarosan szállásadónk is előkerült és egy a 60-as években épült, lapos tetős épület emeletére vezetett bennünket. Mintha egy időkapun léptünk volna be: a 60-as évek végi, 70-es évek eleji műbőr fotelek a hozzájuk való asztalokkal varázslatosak voltak. Jelen érintetlen állapotukban egy pesti retro galériában egy vagyont adna értük néhány sznob.

A szobánk is a késő Kádár-korszak báját mutatta a csiricsáré csempés fürdőszobával és a falra akasztott Edda művek fotóval.

Egy kiadós tusolás és némi pihi után a sporttelep melletti bejáraton át megközelítettük a település névadóját, a Fehér-tavat.

Az összbenyomásom kifejezetten jó volt. A csupán az esővíz által táplált tó ugyan nem volt nagy, de a környezete rendezett: szépen nyírt fű, a tó sarkában nagy csúszda, kulturált lépcsők és stégek egy icipicit a Balaton hangulatát csempészték az Alföld kellős közepére. A parttól mintegy száz méterre kezdődő „büfésor” ugyancsak erre a feelingre erősített rá a hagyományos lángos-hamburger-sült kolbász szentháromsággal. Mi végül a parttól legtávolabbi büfét választottuk, láthatóan itt ültek a helyiek a legnagyobb számban ‒ talán nem véletlenül. A kiszolgálás gyors és kedves volt, a szűretlen Staropramen kifejezetten olcsó, a borotai sültkolbi, puha kenyérrel, mustárral és uborkával pedig mennyei. A második sört már a part melletti padon ittuk meg, nézve ahogy a tornyosuló viharfelhők ellenére néhány srác milyen kunsztokkal ugrál a tóba az egyik stégről. Közben mindenki az esti bulira készült: mint kiderült nemcsak a parti diszkóban, de a szállásunk melletti épületben, a sporttáborban is nagy buli készülődött. Az eső érkeztével végül visszasiettünk a szállásra, ahol az eső kopogására és az orosz‒angol EB meccs hangjaira aludtunk el.

Éjfél múlt mire elállt az eső, ami sajnos most nem volt túl jó dolog számunkra, ugyanis közvetlenül mellettünk és kissé távolabbról is maximális erővel felhangzott a tuctuc zene. A suli előző nap ért véget, ez volt hát a nyár első szombat estéje, érthető módon a bulizók ennek megfelelő hangulatban voltak. Akárcsak azok a rendkívül részeg, vihogó tinilányok, akik fél kettő körül a szobánk előtti folyóson kiabáltak, hogy: Nézzünk be a szobákba is! Volt hát sikítozás és futás, amikor én nem kis határozottsággal rájuk mordultam, hogy kifelé, miután felcsapva nálunk a lámpát, berongyoltak a szobánkba. Természetesen más körülmények között nem zavart volna bennünket, ha fiatal csajok törik ránk az ajtót, de 31 km gyaloglás, 1,5 óra alvás és 1,5 óra intenzív tuctuc okozta álmatlanság után ez most nem az a pillanat volt. Végül azért némi alvásmorzsát csak összekapartunk reggelig.

Nyolc körül O. Bandi barátom telefonjára ébredtem, már úton volt a sporttábor felé, hogy felvegyen bennünket és elvigyen a Petróczi-iskolához, hogy megkezdjük majd mai túránkat Ruzsa felé…

Ahogy továbbindultunk, kellemes erdős részletek és festői rétek váltogatták egymást. Bár házi „erdészünk” az amúgy muzeológus-történész Feri azért finoman, de határozottan jelezte, hogy az Alföldet mindenütt elárasztó akácos minden, de nem igazi erdő. Persze tudtam, hogy lényegében igaza van, de ettől én még szépnek találtam ezeket a részeket is.

Hangunkra egyszer csak őzcsapat ugrott fel és iramodott neki. Az egyik őz suta a nagy ijedelmében nem az anyját követve húzott jobbra az erdőbe, hanem ‒ láthatóan nem tudván merre is kellene menekülnie ‒ kajla módon tökéletesen szembeügetett velünk a földúton. Már-már úgy tűnt nekünk jön, amikor az utolsó pillanatban végül irányt váltott. Csak bízhattunk benne, hogy hamarosan rálelt az anyja a kis lükére, s nem holmi öreg néne karmaiba került. (Száz helyen írták már le, hogy nem szabad az erdőben talált kis őzekhez nyúlni, mert anyjuk utána már megérzi rajtuk az emberszagot, s eltaszítják maguktól a kicsiket, szóval bármennyire kedves is az öreg néne őzikéje mese, a címszereplő hölgy gyakorlatilag outcastot csinált a kis gidából).

Az erdő amúgy úgy viselkedett mint egy „igazi” erdő. A zajok, a neszek, a földúton megálló, s ránk merően visszanéző, majd mire a fényképezőt előkaptam gyorsan nekiiramodó vörös, lompos farkú róka, s a hatalmas hangyavár, amekkorát én még életemben nem láttam, mind-mind mintha egy Fekete István regényből léptek volna elő.

Hangyavár

A fenyők tövében itt-ott óriás kalpagú, illatos őzláb gombák nyújtogatták a nyakukat. Hosszas, nagy nyelésekkel tagolt ábrándozások után az erdei gombavacsoránkról végül békén hagytuk őket. Sem hely, sem idő nem mutatkozott a nagyszerű gombákkal fémjelzett kulináris kalandokra a továbbiakban.

Ugyanakkor a térképen nem messze egy csábító nevű helység hívogatott bennünket. A Kolbász sor neve ugyan nem WHO kompatibilis, de nekünk szívünkhöz igencsak közelálló volt, de végül sem a Kék, sem mi nem érintettük a helyet. Egyébként nagyon jó iramban haladtunk hisz délig 15 km-t tettünk meg, s egy hatalmas rét melletti fasor tövében igen jó hangulatban költöttük el ebédünket.

Kunfehértóhoz közeledve azonban ismét mind több és több homokkal borított térszínen mentünk keresztül, láthatóan Kunfehértó volt a magyar Takla-makán egyik központja. A messzeségben már felsejlettek a település kontúrjai, amikor egy körbekerített hatalmas szőlős és gyümölcsös mellé értünk. Az óriási kert közepén egy tornyos nagy épület állt, melyet térképünk kastélynak nevezett. Messziről a „kastély” egyáltalán nem tűnt főúri szállásnak, annál az épület sokkal modernebb volt, de előkelőségét még egy további dolog rontotta le alaposan: ez pedig nem más volt mint a szőlőtőkék közé kiöntött híg sertéstrágya oly erős bukéja, mely nemcsak az orrunkat kaparta, de már a szemünket is csípte. Tavaly nyáron a hódmezővásárhelyi fehérjefeldolgozó mellett vettem részt régészeti ásatáson a közel 40 fokos melegben, idén pedig egy borkősav gyár mellett tártunk fel avar sírokat, szóval nem ijedek meg egy kis bűztől, de a „kastélyt” körüllengő Eau de Parfum mindenen túltett.  Az biztos, hogy ha a sertéstrágya koncentrációján múlik majd az idei bortermés, nem lesz hiba a kunfehértói nedűkben. Ami még meglepőbb volt, épp kerti parti zajlott a „kastély” udvarán, így a Beatrice Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés című számára szaporázhattuk a lépteinket, hogy kiérjünk a kiskunsági Ypern gázfelhőjéből. Vajon a kastélybulira érkezők egy-egy gázálarcot kaptak érkezésük után? Ki tudja…

Mindenesetre mi átkelve a vasút vonalán, illetve a Kiskunhalasra vezető műúton a falut keletről megkerülve értünk be aznapi végállomásunkra, a kunfehértói üdülőtelepre.

Vidáman, csilingelően sütött a nap, amikor Feri a körúton hátra bepattant az autóba; mellettem akkor már Laces vigyorgott. Olyan még nem volt, hogy ők ketten együtt tudtak volna jönni egy etapra, így hát minden okunk megvolt az örömre. Este még Gy. Gabi hívott, hogy ha semmiképp sem tudjuk megoldani az utazgatást, rengeteg dolga ide vagy oda, akkor ő csak felül a motorra és jön a megmentésünkre, de megnyugtattam: erre nem lesz végül szükség.

Feltűnő volt, hogy a korábbi reggeli autózásainkhoz képest milyen hamar odaértünk célunkhoz, jelen esetben a Petróczi-iskolához. Érezhető volt, hogy a Kékkel apránként tényleg közeledünk Szegedhez. Maga az „iskola” egyébként a legkevésbé sem mutatta egy egykori iskola jellegzetességeit. A Petróczi valójában egy az 55-ös út melletti porban pihegő útszéli csárda volt, kifejezetten vadnyugati jellemvonásokkal. Ha a fel-feltámadó szél ördögszekereket fújt volna arra, vagy a fedett verandán egy hintaszékben Stetson kalapos alak ücsörgött volna, akkor akár a Rio Grande közelében is érezhettük volna magunkat.

Valahol a Vadnyugaton

Az idilli képet némileg rontotta ugyan a lovak helyett kikötött biciklik és a mozgássérült kismotor látványa a bejáratnál, ami kapcsán azért felmerült bennünk, hogy milyen jó lenne a nap vége felé egy ilyennel teljesíteni az utolsó kilométereket. De elhessegettük az ötletet, miképp azt is, hogy most pecsételjünk. (A pecsét a pult mögötti raktárhelyiségben van eldugva, így ha zárva a hely, pecsételés sincs, de tudtuk, hogy holnap nyitva lesz a hely, a táv teljesítése előtt meg ízléstelennek tartottuk volna a pecsételést, majd holnap reggel, ha visszatértünk ide Kunfehértóról…).

Mint kiderült, bent is vadnyugati alakok szopogatták a reggeli sörüket, mi azonban ‒ gyerekkorunk emlékére ‒ meggy Márkát kértünk, de 10 perc múlva már egy fák szegélyzete dűlőúton bandokoltunk.

A fák haragoszöld ágai között átszűrődő nyári fényben csodás lepkéket fotóztam.

Nem messze tőlünk az átokházi erdő nyújtózott. A legenda szerint átok sújtotta hely ez, talán nem véletlen, hogy a férfigúnyát öltő Fődi Viktória még valamikor a 20. század első felében Pipás Pista néven ezen a tájon segítette előzékenyen a gerendára lógatott kötélre azokat a helybéli gazdákat, akiknek feleségei megelégelték a házasságuk által nyújtott „örömöket”. Férfiruhás gyilkos nőket ugyan nem láttunk, de a ligetes erdő magányos nyugalmat árasztott.

A földúton egyszer csak egy régi pickup állt meg mellettünk, hátul zsákból kiszórt kukoricával, a kukoricahalmon pedig egy lapáttal meg egy frissen lőtt, még meleg fácánnal.

Egy jó kedélyű köpcös pasi könyökölt ki az ablakon. Csak nem kéktúrázók? ‒ kérdezte. De bizony! ‒ mondtuk neki. ‒ Két éve maguk az elsők, akiket látok itt! ‒ Na erre nagyon kihúztuk magunkat.

Mint kiderült, egy olyan emberrel hozott össze bennünket a jó sors, aki korábban erdészként, most meg vadászként a vidék jó ismerőse, sőt szerelmese. Elmondta, hogy a Kéktől pár száz méterre északra látnivalók egész sora húzódik, s amikor az útvonal kijelölése történt, ő maga is javasolta a természetjárók szövetségének, hogy kissé térítsék el a Kék vonalát ezekre a részekre, de mint kiderült, süket fülekre talált. Ellenben felajánlotta, hogy ha mellépattanunk, ő megmutogatja nekünk a vidéket és ugyanoda vissza is hoz az autóval minket, ahol bekászálódtunk. Na nem kellett kétszer mondania. Laces előre, Feri és én hátramásztunk a mindenféle limlom és kacat közé. Amikor elhelyezkedtem, vettem észre, hogy az elülső két ülés közé támasztott puska csöve pontosan felém fordul. Vidáman indultunk meg hát a rám szegeződő mordállyal a hepe-hupás erdei bekötőn, csak bíztam benne, hogy a golyó a fácánban és nem a puska csövében van. (Kurt Cobain Isten nyugosztaljon!)

Hamarosan egy tisztáson jártunk, ahol ultramodern napelemes szivattyú táplálta a dámvadak itatóhelyét. Elmondta, hogy itt található az Alföld egyik legnagyobb dámvad állománya.

István ‒ így hívták a mi Matulánkat ‒ láthatóan minden bokrot, fűszálat ismert, amerre csak elrobogtunk. Az autóban döcögve, hol az itt hőzöngő, hanggal és benzinnel szennyező, s az eredeti növénytársulásokat tönkretevő quados csapatokat szidta, hol a messzibe mutatva a rétisasok titkos költőhelyének irányát jelezte, hol a monokultúrákra átálló hazai erdészetet kritizálta. Mint kiderült, ő is a szegedi erdészeti szakközépbe járt, akárcsak a jelenlévő Feri, s kisvártatva közös ismerősök egész sora került elő a beszélgetésben. A homokhátság közepén két ismeretlen ember két perc alatt közös barátokra lelt, ez szinte hihetetlen volt.

Pár perc múlva egy magas homokdombokkal tagolt gyönyörű, ligetes térszínre értünk. Az egyik, az út által félbevágott magas domb előtt Istvánunk kaján vigyorral jelezte, hogy na most értünk a Pina-dombhoz.

Természetesen itt jó kedélyű fotózkodásba kezdtünk, majd néhány méterrel arrébb kalauzunk különös növények egész sorát mutatta nekünk.

Fenn a dombon

Közöttük volt a báránypirosító is, melynek letépte egy levelét, majd szétdörzsölte a karján. Olyan volt a látvány, mintha vért kent volna szét rajta. Régen a bárányok annyit legeltek belőle ‒ mint mondta ‒ hogy „véres” pofával terelték este haza őket.

A báránypirosító

Az ott nem az orra vére

De némi kutakodás és térdeplés után megtalálta a szigorúan védett naprózsát is, mely a legkisebb fás szárú növény az Alföldön. Néhány fotót azért így is ellőttem a valóban bonszáj-szerű különös növénykéről.

Naprózsa

Húsz perccel később már ismét ott álltunk a Kéken, s búcsúzkodtunk, hisz a fácánnak mielőbb haza kellett érnie, hogy sárga, erős, gőzölgő levessé szublimálódjon.

Mi pedig a Pina-domb és a többi valószerűtlen élmény után talán még élénkebben indultunk tovább újabb kalandok felé…

Amikor Laces az előző etap után két nappal azt írta az e-mailjében: „ma végre már nem a hülye járások minisztériumába kellett bemennem dolgozni”, és én is hasonlóan éreztem magam, megerősödött bennem az elhatározás, hogy érdemes lesz az első etap 60-as és a második 70 kilométeres távját valamivel megkurtítani a jövőben.

Ha ilyen távokat vállalunk ‒ ismerve a magyar kórházak előjegyzési listáit ‒ már most érdemes lesz az öt-hat év múlva esedékes térd- és/vagy csípőprotézis műtéteinkre bejelentkeznünk. Ezért elhatároztuk, hogy „Az ötven az új hetven!” szlogen jegyében kétnapos túráink távját 50 kilométerben fogjuk maximalizálni. Ezért is tűnt ideálisnak a soron következő Kunfehértó‒Petróczi iskola 30 km-es és a Petróczi iskola‒Ruzsa 20 km-es távját letudni június első hétvégéjén.

Volt azonban egy ici-pici probléma. Mint kiderült a Kunfehértó‒Petróczi iskola‒Ruzsa háromszög valójában nem egy átlagos kiskunsági táj, hanem maga a dél-alföldi Bermuda-háromszög! Túránk három meghatározó pontja között teljesen megoldhatatlan volt tömegközlekedéssel dehoppanálnunk, ami azt jelentette, hogy bármelyik ponton hagyjuk is az autót (azaz bármelyik irányban próbáljuk meg teljesíteni a távot), a túra végeztével képtelenség visszajutni hozzá tömegközlekedés segítségével, ergo örökre elnyel bennünket az ásotthalmi erdő.

Tehát két autó kell, s ugyanaz a csiki-csuki megoldás, mint amivel legutóbb Hajós és Kunfehértó között oldottuk meg, hogy a nap végén kereket oldjunk Bács-Kiskun megyéből!            

Június első, máig fájó hétvégéje végül emiatt múlt el Nagy Kékség nélkül. Rajtam kívül Gy. Gabinak és Krisznek van autója, de sajna egyiküknek sem volt jó az időpont. De egy hajszálon múlt az is, hogy a második hétvége is áldozatul esik ennek az elátkozott háromszögnek, az említett két barátunknak ugyanis ‒ mint kiderült ‒ ismét közbejött valami… Én azonban most már dacossá váltam. Ha beledöglünk is, akkor is megcsináljuk valahogy!

Azt tudtuk, hogy a szállásunk Kunfehértón, a tó melletti Sportszállón lesz (itt szállt meg múltkor Krisz is, s múltkori GPS kalandunk végén mi is itt rogytunk be az autóba anno). Ehhez persze az egyik korábbi elvemet kellett feladnom, ami csupán az volt, hogy ha lehetséges a túrát konzekvensen nyugatról kelet felé teljesítsük, s ne kelljen már összevissza haladni az etapok között (egyébként a Kékkör hivatalos szabályzata szerint ezt minden további nélkül meg lehet tenni).

A megoldás tehát a következő volt (egyébként Anett javasolta ezt elsőként): az autómmal nem az előző etapunk végpontjáig, Kunfehértóig megyünk, hanem csak a Petróczi-iskoláig, ott letesszük a verdát és visszafelé haladva teljesítjük a Petróczi-iskola‒Kunfehértó távot. Odaérkezvén megszállunk a tó mellett, majd egy az alapcsapaton kívüli barátot megdumálva megkérjük, hogy reggel jöjjön értünk, s elvitetjük magunkat a Petróczi-iskoláig. Ott felvesszük az én autómat, eldöngetünk Ruzsára, otthagyjuk az egyik autót, majd a másikkal ismét vissza az iskolához. Letoljuk a 20 km-t, majd Ruzsán beszállva az otthagyott autóba, visszamegyünk a Petróczihoz, majd a két kocsival irány Szeged.

Nos, azt hiszem itt veszítettem el a maradék olvasóimat, ami nagy kár, mert ennek a bonyodalmas machinációnak köszönhetően elképesztő élményeket szereztünk végül, de ez már egy következő poszt témája lesz…