A homokdombok között végül beértünk Kéleshalomra. Meglepő módon egészen komoly tömeg, s üvöltöző hangosbemondó fogadott ott bennünket. BMW-ket támasztó hvcs-k („helyi vagány csávók”) és erősen kisminkelt barátnőik bámulták a helyi forma 1-et.

Egy a falu középpontjában kijelölt pályán épp egy tűzpiros, rendszám nélküli 1300-as zsiguli rajtolt elfüstölő gumikkal és felbőgő motorral. Kovács Béla Alonso nyilvánvalóan rendkívüli izgalmakat tartogató futamát mi már nem vártuk végig, továbbindultunk.

Meglehetősen lassan lépdeltünk a nem túl nagy település főutcáján. A pecsételőhely a falu végén volt, egy épület falára erősítve. A következő pihenőnket ott, két padon abszolváltuk. Némi dörgölőzés után egy csalafinta cica itt szerezte meg Laces májkrémének tetemes részét.

A falu után a homoktenger folytatódott: ha fű, bokrok és néha-néha facsoportok nem takarták volna a tájat, akár a Takla-makán sivatagban is érezhettük volna magunkat.

Késő délután fele járt már, a tempónk pedig fokozatosan lassult. Viszont tudtuk, hogy Gábornak este 8-ig a hajósi pincesor melletti benzinkúthoz mindenképpen oda kell érnie, ha bezárják ugyanis a holmijait, nem fog tudni hazamenni, s tekintettel a másnapi nulladik órájára, ez nem lett volna túl praktikus. Talán emiatt, meg nyilván amiatt is, hogy ő előző nap a temetés miatt nem tudott velünk jönni, legalább két fokozattal pörgött jobban nálunk.

A térkép szerint már nem voltunk túl messze a Pici-Paci tanyától, s közvetve a kunfehértói üdülőteleptől, amikor egy valóban kerülőnek tűnő flikk-flakknál Gábor bedobta az adu ászt: rövidítsünk! Neki van GPS a telefonján, hát „vágjunk át” annak a segítségével. Nem voltunk ugyan meggyőződve, hogy ez jó ötlet, de az idő múlása tényleg Gábort szorongatta a legjobban. Végül rábólintottunk: oks, próbáljuk meg! Hááát, ez rossz döntés volt. Közel egy órás bolyongás után rákérdeztem Gabinál, hogy az üdülőtelepet állította-e be a GPS-ben, avagy Kunfehértó falut? Mint kiderült a falut, amivel egy ici-pici gond volt csupán: az üdülőtelep attól északra legalább négy kilométerre található, a Kék pedig mindezt elvben északról közelítette meg, a mi kis leválásunk után pedig a GPS mindenáron dél felé, a faluközpont irányába terelgetett. Ezek után hagytuk a fenébe a hülye GPS-t és a megérzésünkre hagyatkoztunk.

Ahogy ott baktattunk hirtelen eszembe jutott egy Pál Utcai Fiúk szám, ami ott tökéletesen kifejezte akkori reménytelennek tűnő helyzetünket:

Végül többszöri irányváltás után egy nagy rétre értünk ki, amit már be tudtam azonosítani a térképen. A pici „rövidítésünk” összességében kb. egy plusz órával és legalább 4-5 kilométerrel toldotta meg kis túránkat, nem mellesleg nem érintettük így a következő pecsételőhelyünket, a Pici-Paci tanyát sem. Szóval megtanultuk egy életre: túrázáshoz felejtsd el a hagyományos GPS útvonaltervezést, egyszerűen más a koncepciója: nem érdeklik holmi turista útvonalak, őkegyelme tűzön-vízen át a legközelebbi irányt választja. Végül igen meggyötörten ugyan, de bemasíroztunk az üdülőtelepre.

Egyébként ez nekem nagyon tetszett; a 70-es, 80-as évek kádári retró báját árasztotta, vegyesen lepukkant és felújított házikóival, árnyas nagy fáival, úgy mint a hasonló üdülőtelepek szerte az országban: ilyen a Sárga Szegeden, a mártélyi telep, Szanazug Békésben vagy Pilismarót a Dunakanyarban. Bele sem mertem gondolni, hogy a 70-es évek óta nyaranta hány kiló szalonna vesztette itt azóta zsírját és nem mellesleg hány fiú és leány a szüzességét.

A kocsinál Gábor idegeivel játszva („menjünk, hogy mielőbb ott legyünk a benzinkútnál”), eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad az autóval visszamegyünk a jó nagy ívben kikerült Pici-Paci tanyához. Olyan nincs, hogy megteszünk kb. 35-36 kilométert egy nap, nem mellesleg hosszabban mint a Kék és még az etapot lezáró pecsétet sem tudjuk belenyomni a füzetbe. Szóval némi földutakon pattogó rodeó után ott álltunk a tanyánál, ahol két ott ácsorgó srác meredten nézte, ahogy kiszállunk a kocsiból, odavánszorgunk a pecsételőhöz és kéjes arccal pecsételgetünk. Szóval végül mi is „autós pecsételők” lettünk.

A lemenő Nap utolsó sugarainál értünk a benzinkúthoz (a nap folyamán most sütött ki először igazán). Némi arcmosás, tankolás és üdítővásárlás után elköszöntünk a szedelőzködő, motorra cuccoló Gábortól és nekiindultunk. Esti sötétben értünk Szegedre, kilenc elmúlt már, mire igen levitézlett nyuggerként felcsoszogtam az ötödikre. Amikor 10 perccel később sziszegve beültem a forró kád vízbe, fáradtság ide vagy oda egyszerűen mosolyognom kellett ott, a nap végén…

Ha a Kiskunságban az egyes települések közötti közlekedést egy szóval jellemeznem kellene, az emberi metabolizmussal összefüggő, a szépséges magyar nyelv által rendkívüli változatosságban megalkotott, mégis markánsan kifejező szinonimákat tudnám csak rá használni.

Ennek köszönhetően ez a reggelünk különféle gépek hathatós igénybevételével indult. Gábor motorral, én pedig mögötte haladva az autóval átzúztunk a nem is túl közeli Kunfehértóra. Vittem magammal Kriszt is, aki a tegnapi napsütésben valószínűleg napszúrást kaphatott, hiszen egyszerre volt melege és fázott egész éjjel. Az ő autója már ott, a kunfehértói üdülőtelepen várt arra, hogy este odaérkezzünk. Az ő esetében ez már reggel megtörtént, hisz végül nem vállalta az aznapi menetet. Mindenesetre én leparkoltam mellé, elköszöntünk egymástól, majd felpattantam Gábor mögé ismét a motorra. A terv az volt, hogy visszamotorozunk a borfaluba a többiekhez, Gábor otthagyja a motorját a pincesoron, végigtúrázzuk az aznapi távot a kunfehértói üdülőtelepig, ott beszállunk az autóba, visszavisszük Gabi a pincefaluba, majd le is út, fel is út, mindenki hazaindul.

A moci

Ezt még leírni is bonyolult, nemhogy kivitelezni. Az előző langymeleg este után ráadásul a reggel kifejezetten csípős, hideg, szeles volt, motorozáshoz finoman szólva sem ideális, s ezért ezúton is szeretném kifejezni meleg hálámat a Dél-Alföldi Közlekedési Kft.-nek, hogy nem üzemeltet közvetlen járatot Hajós és Kunfehértó között.

A többiek eközben a Judit panzió teraszán vártak bennünket. Motorral történő megérkezésünket követően ismét Jutka néni legendás kedvességének lehettünk szem- és fültanúi. Gábor a bukósisakokat és egyéb cuccait szerette volna betenni hozzájuk, hogy estig biztonságban legyenek, de a tulajdonosnő jelezte, hogy sem a pult mögött, sem sehol nincs helye, így végül motorosunk a panzióval szemben lévő benzinkútra ment át, ahol már befogadták a holmiját, de jelezték, hogy a kút este 8 órakor bezár. Akkor még nem sejtettük, hogy ennek az információnak később még fontos szerepe lesz.

Végül 10-kor tudtunk elindulni. Végiggyalogoltunk a csinos pincefalun. Az egyik présház kapuja a sükösdi Anna-kápolna ajtajára hajazott: kék ajtók fogják tán végigkísérni kéktúrás utunkat?

Az ég szerencsére nem volt derült, aminek legjobban az előző nap szénné égett karom örült. Fura mód két útvonalból is választani lehetett Császártöltés felé, végül mi az 54-eshez közelebbi útvonalat választottuk. Amikor beértünk a faluba, egy roppant kedves néni jött velünk szemben egy babakocsit tolva. Megkérdezte, hogy ugyan merre megyünk, s amikor elmondtuk, hogy Kunfehértóra, jelezte, hogy nem jó irányba megyünk, mert a főúton, a másik irányban gyorsabban eljutunk oda. Csak picit nézett bolondnak bennünket, amikor elmondtuk, hogy sajnos fix irányunk van a kék jelek mentén; mosolygott, majd jó utat kívánt. Mindig is egy hasonló dédnagymamára vágytam.

Ahogy keresztülszeltük Császártöltést, feltűnt, hogy a falu telis-tele volt elnagyoltan faragott, fura faszobrokkal. Láthatóan egy helyi fafaragót erősen támogatott a falu vagy a polgimester. A faragványok sajna inkább gnómok voltak, mintsem népiesen rusztikusak. Különösen a sváb művelődési ház mellett táncoló?, üvöltöző? szőlőt préselő? (mondjuk azt azért nem bakancsban szokták talán) vagy egyszerűen csak megtébolyodott? alak volt különösen bizarr. Ha rosszakat szeretnék álmodni alkalomadtán, csak ezekre a faragványokra kell majd gondoljak.

Feltehetően e szobrok is uniós pénzből készülhettek, csakúgy mint a tájház mögött apró dombon magasodó falusi kilátó. Azt mondjuk ne firtassuk, hogy mi a fenének egy ilyen helyre egy pusztán a falura kilátást biztosító kilátó, de mi azért lelkiismeretesen felmásztunk rá.  No jó, az „I ♥ Metál” felirat is szívmelengető volt rajta.

A falut elhagyva nemsokára az illancsi mezőkön jártunk már: füves, facsoportokkal tarkított homokbuckák végtelen sorai közé értünk. Bokáig sülyedtünk az utat vastagon takaró homokba, s ez alaposan visszavett a sebességünkből is. Illancs neve egyébként a legenda szerint onnan származik, hogy az ide települt emberek (gondolom miután már kijózanodtak) rádöbbentek, hogy ezen a homokos pusztán marha nehéz lesz megélniük, s egy éjszaka leforgása alatt végleg elillantak a vidékről. Mit mondjak: meg tudom érteni őket.

A táj tehát nem volt különösebben izgalmas, nem úgy a történelem tanár Gy. Gabi véget nem érő sztorijai. A legjobb azon a napon talán a következő volt: egy ízben egy szakiskolást szeretett volna rávezetni a történelem szépségeire. Hosszas nyaggatás után Gábor a régmúlt és a jelen különbségeire próbálta rávezetni a delikvenst. A kérdés a következő volt: Szerinted mi volt a legfontosabb különbség a múlt és a jelen között? A válasz: „régen még nem voltak színek”.

No erre mondja a költő: Hang fennakad, lehellet megszegik…      

Folyt. köv.

Az út tovább, a főcsatorna mellett vezetett, szemkápráztatóan sárga repcemezők tőszomszédságában. Nem sokat kellett várnunk arra sem, hogy méhkaptárak végeláthatatlan sora tűnjön fel e sárga „tenger” mellett. Az egész napos szél elült, a lenyugvó nap pedig apránként narancsosra színezte az ég alját, az előtérben méhek nyüzsögtek szerteszét. A táj megkapó nyugalmat árasztott, miközben mi elfáradtunk. Célunk, a Hajóst a borfaluval összekötő híd már csak 2 kilométerre volt tőlünk, mégis nagyon hosszúnak tűnt az az egyenes.

Egyszer csak megcsörrent a telefonom: Gy. Gabi volt az, motorjával épp megérkezett a Borfaluba, s tudakolta, hogy merre járunk. Nem sokkal később – miután elunta a várakozást – elénk jött, végül aznapi túránk végpontján, a hídon pattantam föl mögé. Nagyon rég ültem motoron, ennek megfelelően nagyon is élveztem a 750-es Honda nyergét, még ha egy 40-es férfibarátom derekát is kellett közben ölelgetnem.

Bemociztunk a hajósi zarándokházba, ott beültem az autómba, s visszamentem a többiekért. Azt hiszem az a 4-5 plusz kilométer a hídtól a szállásunkig már nem esett volna túl jól senkinek. Nem mellesleg ez már kívül is esett a Kék vonalán, hiszen az a hídtól tekereg tovább ellenkező, tehát a holnapi szakaszunk irányába.

Hajóson már régi jó ismerősként Anett, no meg Marilyn várt bennünket. Lecuccoltunk, de kiderült, hogy szinte azonnal indulnunk kell a Borfaluba a telefonon letárgyalt borkostolóra és vacsorára. Az atyapartyról azonban – mint kiderült – sajnos lemaradtunk, hiszen előző este rendezték meg. Kár, megnéztük volna ahogyan a Kft. Afrikáját éneklik az atyáék a buliban…

Csak reméltük, hogy a Jutka nénénk által a hajósi borok és ételek hírnevén ejtett csorbát csak-csak sikerül majd kiköszörülni. Egyetlen gond volt csupán: ha én vezetek vagy Gy. Gabi, akkor a „szerencsés” sofőr nem kóstolhat bort, a gyaloglás pedig az aznapi kb. 35 kilométer után ki volt zárva. A gordiuszi csomót az elképesztően jó fej Anett vágta át azzal, hogy két fordulóval végül átfuvarozott bennünket a Berta pincéhez. Le a kalapot előtte!

A csinos, spalettás présházban már négy hölgy üldögélt (hajósi Anettünk testvére és a barátnői), hozzájuk csatlakoztunk hát. A borász, Berta Sándor rögvest levezetett minket a pincébe, egy perc múlva már csillogó fehérborral a kezemben jólesően bambultam a műanyag- és fémtartályok és a barrique hordók fölött elmerengve, miközben Gy. Gabi – gyakorló villányi borászként – holmi tartályokról, reduktív és oxidatív eljárásokról beszélgetett értőn a borásszal. Dunsztom sem volt, mi a frászról dumálnak, de a fehér bor után egy egészen jó rozé jött, majd már fent, a présházban kétféle illatos vörös. Időközben megjött a kajánk is, némi pacalpörkölt és hatalmas vegyestálak formájában.

No, nemcsak a WHO-nak adtunk egy képzeletbeli büdös nagy pofont, de a hajósi borok és kaják renoméján is sikerült hát javítani. Az már csak hab volt a tortán, hogy vendéglátónk kedves és helyes lánya, a lovasoktatóként dolgozó Hédi (akit bor formájában is megkóstoltunk, tekintve, hogy egyik nedűjét a papa róla nevezte el), két fordulóval haza is vitt bennünket, amiért nem lehettünk eléggé hálásak.

A horkoló különítmény (Gy. Gabi, Krisz) finom udvariassággal a másik szobában dőlt be az ágyba, de mint utólag kiderült, aznap éjjel az én helyem is inkább köztük lett volna, a 35 km-től ugyan horkolni nem horkoltam, de a fáradtságtól azért hangosabban vettem a levegőt, mint az ildomos lett volna. Így múlik el hát a világ dicsősége…

Érsekhalmát egy csinos, napsütötte, de furán „kipárnázott” fasor között hagytuk el.

Átmentünk az 54-es főúton, amikor az út túloldalán, Hild-pusztán egy magas löszfal tetején meredező hatalmas és látványos bronzkori földvárba botlottunk. Van egy rémisztő legenda, mely ezen elvarázsolt helyhez kötődik, s jól beleillik az Álmos-völgy és Rém környékén megkezdődött „horror-túránkba":

„Valahol Hajós és Nádudvar közt a Bajai úton van egy völgy, és az a hegy, ami attól Hajós felé van, az az Elátkozott hegy. A régi öregek Elátkozott hegynek nevezték. Azt tartják róla, ha telihold ragyogja be az éjszakát, és a hold sugara éppen megvilágítja a hegyet, akkor a lomha hegy megmozdul, pontban éjfélkor kitárja hatalmas kapuját, és felcsillantja a mélyén rejlő temérdek kincset. Havonta egyszer és csak pár percre. Mert ha a holdfény tovahalad, a hegy újra bezárul. Van ennek a hegynek egy titokzatos kapuja. Nem nyitja sem emberi kéz, se varázsszó. Egyedül az nyitja, ha a kulcslyukon egy hat éves kisgyermek kivájt szemeit dobják be. Akkor kipattan a zár, megnyílik a kapu, és a hegy megmutatja a mélyén rejlő kincset. Aki letéved oda, mindenféle kincset markolhat össze. De jaj neki, ha mohóságában elfeledkezik az időről, és nem távozik időben a kincsekkel. Mert ha a hold fénye tovasuhan a kaputól, akkor a hegy örökre magába zárja. Csakhogy az a kapu eddig még sose nyílt ki, mert eddig nem akadt még senki, aki gyermekének szemét a kincsért feláldozta volna.”

Brrr. Nem mondom, az Aladdin sztori kiskunsági brutál verziója igazán szívderítőre sikeredett! Amikor végül lefotóztam a hegyet, a para faktort csak növelte a felette függő és a legendában is fontos szerepet játszó Hold. Mintha valóban a történet miatt pattant volna csak oda a hegy fölé.

Az út persze továbbtekergett a löszfal mentén, majd keresztülvágott egy nagy géptelep lepukkant üzemcsarnokai és felhalmozott gumiabroncsai között. A gaz felverte betonlapok között Anett egyszer csak egy zöldesbarnán tekergő apróságra lett figyelmes. Ahogy közelebb léptem, kiderült, hogy egy ici-pici vízisikló volt az.

Szegény alaposan eltévedt az olajos, lepukkant telepen. Kb. 200-250 méterre voltunk a Duna-völgyi főcsatorna sással, náddal borított festői partjaitól, ezért nem volt kérdés, óvatosan megfogtam és magammal vittem, le a csatorna partjára, s a dús part menti nád közé engedtem.

Utoljára egy két méter hosszú vöröses gabonasikló volt hasonlóképp a kezemben pár éve, egy állatsimogatás alkalmával,  amely viszont igen illetlenül viselkedett aznap a kezemben, de a rendkívül vicces és nem kevésbé gusztustalan történetet talán máskor mesélem el. Mindenesetre nagyon remélem, hogy  a sikló mentőexpedíció valóban jobb helyre telepítette kis zöldes barátunkat.

A második etapunk két napja alatt egyébként egy egész regimentnyi állatot láttunk. A két méterre tőlünk megugró őzek és nyulak, vagy a száz méterre tőlünk nekirugaszkodó szarvasok állandó kísérőink voltak.

De voltak homokfutó óriásbogarak, szarkupacon napozó csodálatos lepkék, farmjukon lebzselő struccok és lovak, az egyik pecsételőnél Laces lábához dörgölőző kismacska.

Egy elgázolt kisvakond sajnálatos látványát szerencsére a cukipofa kiskecskék gyorsan feledtették. Mintha egy nagy vadasparkba szabadultunk volna be.

Folyt. köv.     

Miután megebédeltünk, a kilátó mellett még hevertünk vagy fél órát a fűben, mielőtt továbbindultunk volna. 

Térképünk szerint utunk gyakorlatilag horrorfilmek helyszínein vitt keresztül: előbb az Álmos-völgyön vágtunk át, majd sietős léptekkel mentünk el Rém falu mellett, bár sem a hesseni fej nélküli fekete lovassal, sem hokimaszkos baltással nem találkoztunk. S ugyan később összefutottunk az erdőgazdaság embereivel, de ők határozottan nem viseltek hokimaszkot (legalábbis akkor).

A kora délutáni nap viszont piszkosul tűzött. Rövid rábeszélés után Anett félrevonult és a zsákomból előkerült cserepólóra váltotta pántos felsőjét, másnap valószínűleg nemigen bírta volna elviselni a válla a hátizsákot, de persze nekem nem volt annyi eszem, hogy a karomat naptejjel kenjem be. Hat nappal korábban még jégesőben csámborogtam Tallinnban és hófoltokat rugdostam a bakancsommal Helsinkiben, s így éles váltásnak bizonyult a kiskunsági perzselő nap. Délután ötre a pólóból kilátszó karom pecsenyére égett. 

„Ekkor már nagyon meleg volt. A nap mintha az égből és a vízből egyszerre sütött volna, és Tutajos levetette az ingét is. Lányfehér bőre csak úgy világított a parton. “Szépen lebarnulok” – gondolta. [….] – Okosan! – bólintott az öreg. – De most már vegye fel az inget, mert úgy felég, hogy az eget is bőgőnek nézi. Ha ugyan el nem késett… na. mindegy.”

Na én is legalább akkora nagy marha vagyok, mint Tutajos barátunk, estére lesz ám sziszegés a tusolás, meg a törülközés közben.

A táj közben apránként változott: bármerre néztünk egyre több és több lett a homok. Az út egy idő után egy homokba préselt keréknyom volt csupán.

Az út

Gyerekként imádtam Sienkiewicz Sivatagon és vadonban című könyvét. A vadon már megvolt, itt volt hát a sivatag. Ráadásul ahogy fogyott a vizünk, úgy éreztem egyre inkább egy kalandregényben magam. Előbb Lacesnak és Anettnak, majd nekem, s végül Krisznek fogyott el a vize, ahogy körbeadogattuk a flakonokat menet közben.

A szánkban ropogott a homok, de még egy tanya sem esett útba, ahol vizet kérhettünk volna. Szótlanul masíroztunk vagy egy órát, s csak reméltük, hogy az útba eső Szentgyörgyi Erdőgazdaság telepén csak szerzünk vizet valahogy. Ahogy kiértünk az erdőből az óriási tisztásra, ahol számtalan kisebb-nagyobb épület terpeszkedett, az erdészet traktorosába (majd újabb két emberbe) botlottunk, aki épp az aznapi munkáját fejezhette be éppen, s rögvest a közeli sövényre mutatott: „Mögötte van a kút, s jó hideg a vize” – mondta. Kis mohó csapatunknak nem kellett kétszer mondania. A kút vize tényleg nagyon finom volt, de akkor a langymeleg szegedi panelvíz is baromi jól esett volna nekünk szerintem.

Az erdőgazdaság épületei egészen csinosak voltak, de nem vetekedhettek az előttük pompázó japán cseresznyefa rózsaszín virágzuhatagával.

A harsogóan kék ég előtt magát illegető fa annyira tökéletes volt, hogy már-már a giccs határát súrolta. Vajon lehet valami ízléstelen, amit a természet alkotott? Ezen töprengtem, amikor továbbindultunk.

Fél órával később beértünk Érsekhalmára. Helyes kis falu volt. A házak rendben tartva, a fű gondosan lenyírva minden porta előtt, a lemetszett gyümölcságak helyes kis kévékbe kötözve az út mentén. A németes precizitásban egyetlen apró bohókás zavart éreztem csupán, méghozzá akkor, amikor a „Névtelen utca” mellett mentünk el.

Érsekhalma - Névtelen utca

Van abban valami meta-metapoén, amikor a névtelen utcához felerősítik a „Névtelen utca” táblát, ami persze innentől kezdve nem névtelen, vagy mi van? Olyan ez, mint egy René Magritte festmény.

Nemsokára megérkeztünk a falu társadalmi életének középpontjához, az egybeépült vegyesbolt-kocsma duóhoz. A többiek berongyoltak kávét és üdítőt venni a kocsmába, amelynek terebélyes teraszán gyakorlatilag a falu fele ott ült, de mivel én jégkrémmel poénkodtam Anettnak sivatagi kalandunk során, itt volt az idő, hogy beváltsam az ígéretem, hát mindenki kapott egy jégkrémet. Nem tudom, hogy valaha is ettünk ilyen jó epreset életünkben. Közben a többiek ajánlgatták, hogy nézzek be a kocsmába is, mert nem mindennapi hely. Igazuk volt. A hely óriási volt, a kocsmapult mellett másik hosszú pult a cigiknek (itt aztán nem száműzték ronda kis trafikba ezeket), mellette hatalmas újságos stand, bőrfotelek, és olyan csilli-villin automatizált mosdó, hogy a finn toalettek is elbújhatnak mellette. Érsekhalma tényleg nem semmi! Respekt!

De várt még ránk aznap néhány kilométer, úgyhogy továbbálltunk…

Folyt. köv.

Szombat kora reggel csak ketten, Anett és Laces ásítoztak mellettem az autóban. V. Gabi előző nap jött haza Lettországból, így neki felejtős volt a dolog, Feri a családja miatt végül nem tudott mégsem jönni, M. Gabi meg előtte való nap hívott, hogy a focizás után bedagadt lábában – mint kiderült – csontja is törött, így az a terve, hogy kétszeresére nőtt bokával ugyan, de bicóval jön mellettünk, dugába dőlt. (Utólag látva a sivatagot, amin keresztülmentünk, azt hiszem ez amúgy sem lett volna túl jó ötlet). Gy. Gabi csütörtöki telefonja sem volt vidám: meghalt egy barátja, szombaton délelőtt temetés, de ő legalább motorra ül és estére már velünk lesz, a vasárnapi szakaszt megcsinálja. Krisz viszont már pénteken Kunfehértóra (mostani kétnapos etapunk végállomására) érkezett az autójával, s azt beszéltük meg, hogy Hajóson majd arra a buszra szállunk reggel, amin ő már rajta lesz, Kunfehértóról jövet. Célunk tehát Hajós volt, onnan busszal át Sükösdre, s ismét rácsatlakozva a Kékre, irány kelet, a hajósi borfalu. Ez 33 kilométer(nek tűnt).

Időben értünk Hajósra. Szállásadónk, Anett már várt bennünket, beálltunk a jól ismert Zarándokház udvarába, lecuccoltunk, majd rohanás a hajósi „buszpályaudvarra”. 10 perc múlva már Krisz integetett az épp beálló buszból nekünk. Az először kelletlen buszsofőr fél óra múlva végül csak megállt a sükösdi sörház mellett, pontosan ott, ahol egy hónapja letettük a Kék fonalát.

Szóval újra itt… Anett dicstelen stoppolásának helyszíne most nem szürke, hideg és szeles, de szikrázóan napos, s melengetően barátságos helynek tűnt, a messzeségben távoli hegyek lila vonulataival.

Indulás előtt a többiek kávéra vágytak, hát az első útba eső helyre bementek (a Sörház sajna zárva volt). Azt hiszem a Spar vagy a Tesco marketingesei elbújhatnak a sükösdi kisvállalkozók leleménye mellett: itt aztán nem szaroznak az akciós táblák állandó rajzolgatásával, itt a bolt nevére bízzák a vevőcsalogatást: „Akció ABC”.

Tíz perc múlva már úton voltunk. A kora nyár fényei végigterpeszkedtek a tájon. A felturbózott tavaszban minden egyszerre virágzott, mintha egyik növény sem akart volna lemaradni a többiektől: ibolya, tulipán, cseresznye, meggy, orgona brutális versenyben állt a méhekért, no meg a mi egyetlen pillantásunkért és az orrunkért.

Pillanatok múlva már az erdőben caplattunk. A táj a legkevésbé sem tűnt unalmas alföldi lapálynak. Dombhátak, völgyek, mélyedések és buckák váltogatták egymást, akác- és nyárligetek, összekoccanó ágú fenyvesek és haragoszöld tisztások.

Júniusi meleg volt, szikrázóan kék ég, de csibészes szél cibálta a hajunkat. Szinte már túlzásnak éreztem ezt az egészet…

Lou Reed Perfect Day-e csimpaszkodott a fülembe.

Az elveszett kilátó

A térképünk szerint nemsokára az Ólom-hegy tövében húztunk el. E „hegy” nem egészen 172 méterre magasodott a tenger szintje fölé, én mégis sajnálkoztam: ha legalább egy kilátó lenne rajta, akkor fel lehetne rá mászni (a térkép nem jelölt ilyet rajta). A hegy felé egyébként volt egy rövid leágazás, így végül csak elindultunk „felfele”. Jelzés semmi nem volt, így amikor úgy éreztük, hogy nincs tovább feljebb, egy füves placcon toporogva megállapítottuk, hogy na ide aztán tök feleslegesen jöttünk fel. Visszamentünk és továbbindultunk a Kéken. Kb. 15 perc múlva a „hegyet” megkerülve egy magas vasbeton kilátó sziluettje tűnt fel, kb. 50–60 méterre attól a helytől, ameddig felmentünk korábban.

Dunsztom sincs, hogy a fenti kis tisztásról miért nem látszódott e műremek.

Bénázásunk során végül is csak egy marha nagy kilátót nem vettünk észre.

De szerencsére ebből az irányból is vezetett fel végül egy út és pár perc múlva az igen ronda és elhanyagolt, de szerencsére nyitva talált kilátó aljában álltunk. Anett és Laces kihagyták az élményt, Krisz és én viszont a nyirkos létrákon felmásztunk a nagy betonhenger koszos belsejében a tetejébe,

ahol vékonyka korlát, de annál szebb kilátás fogadott a szekszárdi dombokra, a Mecsekre és a távolban a Duna ezüstös csíkjára.

Azért tériszonyosoknak – különösen ilyen élénk szélben – melegen éppen nem ajánlanám, de én tökéletesen éreztem magam.

Hát még az alant elfogyasztott ebéd után…

Folyt. köv.

Már csak néhány nap az indulásig. Közben ismét felhívtam hajósi Anettünket, hogy az általa kedvesen és lelkesen javasolt zarándokigazolványról beszéljünk. Mint kiderült, néhány évvel ezelőtt kijelöltek egy Magyar Zarándokutat („Kós Károly-díjas magyar Camino Esztergomtól Máriagyűdig”), mely Esztergomból végig a Duna mentén letekereg a Siklós melletti kegyhelyre (Na mégis érintjük az El Caminót?).

Amennyiben kiváltjuk a zarándokigazolványt, a megjelölt helyeken nagy kedvezménnyel szállhatunk meg, így akár már Hajóson is. Kéktúránk ugyan csak a Budapesttől északra lévő területeken metszi majd ismét ezt az észak-déli zarándokutat, de ha most kiváltjuk, akkor már három nap múlva is kedvezőbb áron tudjuk igénybe venni a szállásunkat. Meg aztán ki tudja, lehet, hogy a Kék után ezt is teljesíteni fogjuk. Mondjuk, ha a Duna aszfaltozott töltésén kell végigjönnünk több száz kilométert, akkor néhány exoskeletont be kell majd szereznünk.

Végül is igent mondtam és megrendeltem a zarándokigazolványainkat. Így lett hát  erősen szekularizált kis társaságunkból a klerikális reakció zarándokcsapata. Még persze nem tudjuk milyen egyéb feltételeknek kell majd megfelelnünk: ha ezen múlik nyilván egy-két zsoltárt megtanulhatunk, hogy kappanhangon elénekeljük út közben, de reméljük azért egy bazi nagy körmeneti keresztet nem kell majd cipelnünk.

Anettel egyúttal letárgyaltam a szombat estére egy pincelátogatást is, remélhetőleg a múltkori Jutkáénál jobb borokkal és állítólag remekbe szabott pincepörkölttel. Mint kiderült, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik Szegedről igénybe vesznek hébe-hóba ilyesmit. Mint megtudtuk, rendszeres látogatója a Zarándokháznak a szegedi Néprajz Tanszék is. A tanszék vezetőitől, S. Andris és M. Laci barátainktól – akiknek a szobája az enyém mellett van az egyetemen – ugyan nem hallottunk a hajósi tanszéki kirándulásokról, de ha mindez igaz, akkor „jól tartják” Szegeden a néprajz szakos hallgatókat.

Közben kiderült az is, hogy Feri, csapatunk irammenője is meggondolta a dolgot és mégis vesz kis füzetet. Persze azóta azzal húzzuk, hogy neki megint le kell majd tolnia a Szekszárd–Baja közötti távot. Egyébként még a bajai Tanyacsárdánál mondták a pincér srácok, hogy többen autóval gurulnak a pecsételőhelyhez, pecsételnek, majd elspuriznak. Teljesen értetlenül álltunk a dolog előtt: ennek aztán mi értelme van? A kis jelvény, amit a teljesítésért kaphatunk, mit sem ér. Ezt valójában magad miatt csinálod. De Feri esete azt mutatja, hogy lehet, hogy megvan a megoldás: esetleg túrázók később megvett vagy otthon felejtett kiskönyveibe kerül ilyenkor a pecsét? Meglehet, mint ahogy az is, hogy rendkívül naiv vagyok…

Színes utóhatások

Az elmúlt 10 nap a regenerálódásé volt. Örömteli hírek jöttek holmi gyógyuló vízhólyagokról és helyrerázódott térdekről. De Gemenc környéki kalandjainknak voltak később beérő következményei is. Egyik reggel csodaszép sötétkék nagylábujjal ébredtem. Mivel nem emlékeztem rá, hogy este lábkörmöt lakkoztam volna (nem mintha ez amúgy szokásom lenne), ezért kizárásos alapon a túránk egyik látványos utóhatásának tulajdonítottam az elkékült körmömet. A fura az volt, hogy sem fájdalom, sem más jel nem jelezte előre a dolgot és napok teltek el a túra óta. Lehet, hogy mégis veszek egy magenta zoknit? Most igazán harmonizálna a lábujjammal…

Persze tegnap beindult a szervezkedés is a következő etap vonatkozásában. A cél az volt, hogy a március 13-án Sükösdnél, a nevezetes Sörháznál letett fonalat ismét felvegyük. Krisz volt az, aki előrelátóan végigmérte most már tízezres térképen a szóba jöhető távokat. Két napi menetben gondolkodunk, egy esti megszállással. Durván két 34 km-es távot lőttünk be (Sükösd–Hajósi pincefalu, illetve Hajósi pincefalu–Kunfehértó), ami persze két nap alatt megint 70 km. Ez több is valamivel, mint az előző etap, viszont egyenletesebben elosztva és minimális aszfaltmennyiséggel, nem mellesleg több közbeeső településsel, ami azért jó, mert ha kikészülünk, akkor könnyebben meg tudjuk szakítani a menetet. S nem utolsó sorban március 27-én óraátállítás lesz, így a legutóbbi menethez képest már több mint egy órányi plusz napfénnyel számolhatunk.

Amikor Gandalf először szállt le közénk

Ami sajnos gyorsan kiderült, az az volt, hogy V. Gabi nem tud jönni velünk, előtte való nap érkezik haza ugyanis külföldről; de notórius hiányzónk, M. Gabi is valószínűleg csak a második nap reggelén tud ismét bekapcsolódni, már Hajósnál. Ezt megerősítő derűs levelével viszont maga Gandalf szelleme szállt le közénk: „ha minden jól megy jöttömre vasárnap számítsatok, pirkadatkor, kelet felől.” Nagyon röhögtem és magam elé képzeltem egy másik jelenetet, amikor a nettó két méter magas Gabi szembefordul majd Zsombónál a ránk rontó óriási kuvasszal és elkiáltja magát: „Fussatok bolondok!” És mi, a kis hobbitkák csak szaladunk-szaladunk…

A csapat tehát Anettből, Gy. Gabiból, Feriből, Kriszből és végre Lacesből, na meg jómagamból fog állni. Másnap pedig a mi Szürke Gandalfunk csatlakozik hozzánk. Még aznap felhívtam a hajósi szállásadónkat, a mindig kedves Anettet, és le is foglaltam a Zarándokház két szobáját április 16-ra.  Ugyan jelezte, hogy aznap lehet, hogy buli lesz, mivel az Atya ünnepli a születésnapját, de mivel hasonló pápista buliban még úgysem voltunk, ezért jeleztem, hogy ez nekünk nem gond. Szóval Atya party inda House!

Mindenki be van sózva már…

Egy éj Marilynnel

Nem mondom azért, hogy rossz volt megérkezni Hajósra, a meleg, kényelmes szállásra. (Még egyszer hálás köszönet a Sörház tulajdonosnőjének!)

Ez egy zarándokház volt, ezért különösnek hatott, hogy bár a Szűz Máriát ábrázoló festmények voltak a falakon többségben, a mi szobánkban éppen két bekeretezett ceruzarajz volt: az egyik Marilyn Monroe-t, a másik Sophie Marceau-t ábrázolta, mondjuk ők is istennők, kétség kívül. A különösen figyelmes üzemeltetők tehát gondoltak a megfáradt férfi zarándokok testi-lelki egészségére is.

A ház nagyon kedves és közvetlen vezetője, akit szintén Anettnek hívtak, a pincefaluban lévő Jutka panzióját javasolta, hogy ott vacsorázzunk. Némi tusolás és rendbeszedelőzködés után végül átautóztunk a 3 km-re lévő pincefaluba. Hatan, egy ötszemélyes autóban. Mindenki fantáziájára bízom miképp. A hangulat remek volt, Jutka nénénk zordon és tájékozatlan (nemigen adott jó válaszokat a saját ételeikkel kapcsolatban feltett kérdéseinkre sem – fura), s az ételek, de különös mód még a borok is hármas alá/kettes színvonalúak voltak, de ez nem szegte a kedvünket. A fent említett szállítási nehézségeink miatt az már jobban szegte volna, ha az a rendőrautó, amelyik a két faluszakasz között ácsorgott, leállított volna bennünket, de nem ez volt most megírva a sors könyvében. 

Mozgássérült nyugdíjasokként mozgó csapatunk az autó letétele után még átvánszorgott a közeli Gösser sörözőbe, ahol a pultos nő kedves és mosolygós volt ugyan, de nem tudta megmondani, hogy milyen pontosan a kimért bora (Hajóson!), s ezért talán ő sem csodálkozott, hogy a többség végül sört rendelt.

A szálláson Krisz és Gábor még utánégettek egy kis Gábor által készített és elhozott villányi borral, de mi bedőltünk az ágyba…

Haza

2016. március 14.

Másnap szikrázóan tiszta kék volt az ég. Gy. Gabi 9 körül indult el, mi pedig a pakolás után még próbáltunk valami reggeliző hely után érdeklődni a ház Anettjénél. Kiderült, hogy három háznyira van a Popeye Étterem, ahol jó szóra remek ham and eggs-et, meleg kávét és teát csináltak nekünk. Fenséges volt. (Leszámítva azt a darazsat, ami épp Anett kávéjába ölte magát.)

Mint a jóllakott óvodások szálltunk be az autóba és meg sem álltunk Szegedig.

Harangszóra értem haza.

Kezdetnek nem is rossz.... 

Végre reggeli kávé

A mai ébredésünket mindennek lehet nevezni, csak fittnek nem. Reggel a lábujjak hintőporozása, a sebtapaszok felragasztgatása jóval több időt vett igénybe, mint tegnap, de a tervezett induláshoz képest egy órával később a csapat mégis összeállt és nekivágtunk. Gy. Gabi egy benzinkútnál ugyan lemaradt egy kávé erejéig, de a többség arra számított, hogy a bajai pecsételő helynél, a Tanya-csárdánál csak lesz mód egy reggeli kávéra/narancslére.

Ugyan az ott dolgozó srácok még a szombati buli maradványait tüntették el éppen, de a fent említett folyadékokat mégis kedvesen csak felszolgálták nekünk. Némi erőt öntve magunkba indultunk tova, a változatosság kedvéért megint egy aszfalttal borított töltésen észak felé. Mellettünk a Duna nyújtózott lustán, egy-egy távoli kirándulóhajóval a hátán. Egy-két kilométer után felvettük az utazó sebességünket. A hagyományokhoz híven Feri vágtatott elől, mi meg elnyújtva mögötte. Ez a töltés most szélesebb volt, s így az aszfalt mellett még nem csapott le meredeken, ezért az aszfalt melletti keskeny, füves sávon is lehetett mozogni. Egyetlen egy probléma volt csupán: a mindinkább feltámadó szembe szél.

Pihi

Legények (és egy leány) a gáton

Ami a tempónkat illeti, jelentősen elmaradt az egy nappal előttitől, de tudtuk, hogy ma csak 20 km körüli távot kell megtennünk, ami jóval barátibb volt, még ha Ferinek Sükösdön a 14.53-as buszt el is kellett érnie, hogy Baja érintésével még aznap hazajusson Szegedre. Hosszú menet volt a gáton, azonban mindig egy-egy apró csodával. Ilyen volt az a két nárcisz csokor is, ami minden emberi településtől vagy háztól távol, „csak úgy” sárgállott a töltésoldalban.

Apró csodák

Azért senki sem bánta, amikor végre lefordultunk a töltésről és a Kék végre elkanyarodott a Dunától. Egy keveset kellett továbbmenni és elértük Ósükösdöt és a falu melletti felújított kulcsosházat, amelynek az udvarában volt a pecsételő hely.

Az ósükösdi kulcsosház

Ekkorra Krisztián lábai megmakacsolták magukat (nem csoda: a tegnap esti vasúti töltéskaland után), de V. Gabi két botot vágott neki és annak segítségével próbálta leküzdeni a hátralévő távot. A csapat talán Ósükösd után szakadt szét legjobban, pont az egyik legszebb tájrészlet mellett. A Kék ugyanis a Vajas-fok kanyargós partja mentén haladt, lenyűgöző szépségű füves partok és nádcsoportok mentén.

A Vajas-fok

Feri és a tegnapi nehézségeket láthatóan jól kiheverő Gy. Gabi mentek legelöl, mögöttük Anett szaporázta, én lemaradva tőlük egy-másfél kilométerre követtem őket. M. Gabi viszont visszafordult, hogy a hátramaradó Kriszt és a neki segítő V. Gabit megtámogassa kicsit. Kétszer ültem le, hogy bevárjam én is őket, de már nagyon nagy volt a távolság közöttünk, s egy idő után átfújt a szél, átfagytam, s jobbnak láttam továbbmenni.

A bájos Anna-kápolna szomorú titka

A vajas fok hídja után egy hosszú egyenes földút vezetett be Sükösdre, amelynek felénél egy kis kápolna, az azt körülvevő szobrok, keresztek, fák és bokrok nyújtanak némi enyhet az erős szél által megcibált túrázónak.

A picike Anna kápolna kékre festett, rusztikus ajtaja fotóért kiáltott, csakúgy, mint a közelében álló, magányos Szűz Mária szobor, vagy az ajtó feletti keretbe emelt faragott mészkőtábla a címerrel és az 1747-es (?) évszámmal (lásd még: http://muemlekem.hu/muemlek?id=2346).

Ez a kék ajtó akár a kalandunk szimbóluma is lehetne

Szomorú történet kapcsolódik a kápolnához. Annának a helyi erdőkerülő (erdész-vadász) leányát hívták a 18. század közepén, aki egy ízben eldöntötte, hogy meglátogatja az apját, miközben az épp vadászott. Ez utólag sajnos nem volt jó ötlet, s tragédia következett be: az apa a saját lányát lőtte agyon. A megtört apa e kis kápolnával állított emléket elveszített leányának, Annának. Rémálomszerű sztori, de tartok tőle, hogy a Kéken sok szomorú történetet fogunk még hallani egykor volt családokról, viszonzatlan szerelmekről, „kővé vált” egykori érzésekről.

Egyedül voltam, csak a fel-feltámadó erős szél harapdált piszkosul. Leültem a kápolna tövébe és majdnem elaludtam, s nagy önuralomra volt szükségem, hogy továbbmenjek. De egy fél óra múlva már a faluban található lejtőn bandukoltam felfelé.

Feri elérte a buszt szerencsére Baja felé. De az ugyanakkor Hajós felé induló járat valami miatt nem közlekedett, így Anett és Gy. Gabi ott által az út szélén és stoppoltak, amikor odaértem. Leváltottam Gábort, de sajnos ez sem segített, sőt még az sem, hogy egy kartondoboz aljára a közeli Sörházból kért tollal felírtam ronda betűkkel, hogy HAJÓS és Anett kezébe nyomtam. Úgy tűnik ezek a svábok nemigen állnak meg még egy csinos, vékony lány kedvéért sem. Idővel megjöttek a srácok is, s végül beült mindenki a Sörházba. Ami nagy szerencse volt, mert a csapos fiú felhívta a főnökasszonyát, hogy ugyan vigyen már át Hajósra két embert közülünk. A cél az volt, hogy ha Gábort átviszi, akkor ő visszajön a „maradékért” a saját autójával. Így is lett. De az időt Krisz és V. Gabi nem voltak restek kihasználni és a Sörház étlapjáról egy-egy bajai halászlét rendeltek és fogyasztottak el jóízűen. Az elmaradt Pörböly-Baja távot még teljesítenem/teljesítenünk kell idővel (hiszen azon a hat kilométeren autóval hoztak be bennünket), így én a bajai halászlét tartalékoltam arra az időpontra és egy autentikusabb bajai helyszínre....

Folyt. köv.