Pizzák és zombik

Az útvonalunk

Az autók és kamionok nem álltak meg nekünk az 55-ösön, sőt levillogtak, ránk dudáltak. Jó lett volna már elérni legalább a benzinkutat, mígnem egy félreálló autóra lettünk figyelmesek. Bekopogtunk a szélvédőn és a kocsiban ülő családot megkértük, hogy ha lehet, vigyenek be Bajára. Beültünk hát a gyermekülésben hátraszegett fejjel durmoló pici mellé, majd 10 perc múlva szerencsésen kiszálltunk a bajai Tesco-nál. Maradék erőnkkel vánszorogtunk be a Tescóban lévő Don Pepe pizzériába, ahol lerogytunk Gáborral egy asztal mellé és a következő órában fel sem álltunk.

40 km

Nem sokkal később Feri hívott, hogy nézzem meg, mikor jön Pörbölyről vonat, hogy tudják, mikor kell majd félreugraniuk a vonat elől. Azt meg is néztem neki, de a Bajáról Pörbölyre menő vonatokat elfelejtettük. Azt hiszem összesen négy vonat elől kellett végül félreugraniuk. Gyakorlatilag az életükkel játszottak. Az utolsó már a hídon érte őket, ahol csak egy betonlejtőre tudtak lecsúszni a vonat elől. Bruce Willis kutyafasza hozzájuk képest!

Végül másfél órával utánunk ők is lerogytak a Don Pepe asztalához. Addigra én már túl voltam a világ legrosszabb ízű, legvacakabb pizza szeletén, amit megérkezésük után Krisz is fontosnak tartott megkóstolni.

Soha, de soha ne vegyetek pizzát a bajai Don Pepében, ha jót akartok magatoknak!

Meet the walking dead!

Elindulásunkat és vánszorgásunkat a Német Kulturális Központ irányába vágatlanul be lehetett volna illeszteni a Walking Dead soron következő epizódjába. Gy. Gabi már aggódva hívott többször bennünket, hogy élünk-e, de a közben Bajára érkező M. Gabi is többször elénk akart jönni, segíteni. Végül az épületet megkerülve ő segített bemasíroznunk a szállásra. A portás bácsi egy másik univerzumból nézve bennünket, ragaszkodott az adataink azonnali megadásához, majd amikor rákérdezett, hogy miért mozgunk a szobák irányába és felszólított bennünket, hogy várjunk még, míg ő ellenőrzi az adatokat, Feri a Szekszárdon megismert tömör válasszal hozta közelebb reggeli élményeinket: NEM!

A Magyarországi Németek Általános Művelődési Központja másnap reggel

Majd bementünk a szobákba és az ágyra dőltünk. Ott várt Anett és M. Gabi bajai barátja is bennünket, de akkor már nem voltunk túl kommunikatív állapotban. Azt hiszem akkor és ott mindahányan nullára saccoltuk annak az esélyét, hogy másnap reggel fel tudunk kelni és el tudunk indulni.

De úriember nem csibész, így hát rácáfoltunk erre.

Izzasztó pillanatok és egy megdöbbentő találkozás

A gemenci töltésen gyalogoltunk éppen, amikor Krisztián rám nézett és ijedten kérdezte: jól vagy? Nem, nem a fáradtság volt a bajom, hanem valami egészen más. Valószínűleg az előtte való este elfogyasztott hagymaleves és a túra együttes hatásaként hasmars kapitány jelezte nekem, hogy jó lesz a fák felé venni az irányt. A kis intermezzóm kb. 1 km-es lemaradásomat eredményezte, de belehúztam. A többiek már a Lankóci gátőrház kerítésénél pecsételtek, amikor odaértem. A pecsételés után azonban újabb grimasz, majd rohanás a gátőrházhoz. Lesz, ami lesz, szégyen nem szégyen, most bekéredzkedek a toalettre. Csak legyenek itthon! Némi kopogás és erős toporgás után, életem egyik legszürreálisabb élményében volt részem: az ajtó kinyílt majd a szúnyogháló mögül a következő mondat hangzott el: Szia Szabi! Mit keresel itt? A gemenci erdő közepén, a Lankóci gátőrházban, hasmars kapitány lovasrohama közben valaki a nevemen szólított.

Cs. Tibi, egy évekkel korábbi egyetemi tanítványom állt az ajtóban, nagyon megörülve nekem. Jeleztem, hogy én is roppantul örülök, de némi sürgető érzés miatt megnézném, hogy milyen csempét raktak fel a szülei pár éve a mosdóban. A jelenet bizarrságát csak fokozta, hogy családi összejövetel volt a lenti nagyszobában. Ahogy beléptem nagybácsik és gyerekek meredtek rám, amikor Tibi bemutatott, mint egyetemi tanárát. Ez a jó egyetemi tanár köszönt mindenkinek, majd fura kifejezéssel az arcán tepert felfele az emeletre, a szülői háló melletti mosdóba. Öt perc múlva a megkönnyebbülés örömhormonjai mellett már figyelni is tudtam Tibire, aki a töri szak elvégzése után külföldre ment, majd hazajött és most méhészkedésből él. Ezután elköszöntem a döbbent, tátott szájú famíliától és kiviharzottam a gátőrházból. Két perc múlva már a töltésen gyalogoltunk, hasmars kapitány pedig többet már nem rohamozott.

Közben késő délután lett. A tempót Feri próbálta diktálni, kiderült, hogy a vasember kutyafüle hozzá képest, volt, hogy 2-3 kilométerre hagyott le bennünket. Elképesztően bírta a gyűrődést, mi azonban öt körül már elkezdtünk fáradni. Különösen Gy. Gabi, akinek a legnagyobb súlyt kellett a legidősebb csontozattal cipelnie.  Mint kiderült, a gond az volt, hogy a saját tempójánál gyorsabban kellett mennie, s ez fárasztotta ki, de remekül helytállt. Egy ponton viszont úgy döntött, hogy lemeszeli az arra jövő terepjárót. S amilyen mákja volt 25 perc múlva már a szálláson pihent. Hát mi még elég sokára jutottunk oda…

A híd túl messze van

Fél hat után már láttuk Pörböly házait, a töltés ott kanyargott el mellettük, viszont nem tudtunk lejönni arról a lábszaggató aszfaltcsíkról, mert a vadakat védő kerítésen nem volt nyílás vagy kapu, végestelen végig zártan követte a töltést. Míg nem egy fatelep mögé értünk, ahol egy nyitott kaput láttunk. Feri bement, hogy megnézze, át tudunk-e menni a telepen keresztül az 55-ös főútra, hogy bejussunk Pörbölyre. Erre megjelent egy biztonsági őr, aki jelezte Ferinek, hogy őt még csak-csak átengedné, de négyünket már nem. Némi morgás után így kénytelenek voltunk végigmenni a töltésen addig, amíg az nem keresztezte az 55-ös utat. Közben teljesen besötétedett. V. Gabival a végünket jártuk, s mint kiderült a bajai hídig még legalább 6-7 kilométer volt hátra: vagy az 55-ösön vagy a vasúti töltésen.

Bakó Csaba fotója az esti hídról

Míg Krisz és Feri úgy döntöttek bevállalják ez utóbbit, addig Gabival beláttuk, ha még 7 km-t gyalogolunk, másnap nem bírunk majd talpra állni. Biztosak voltunk benne, hogy már eddig is többet gyalogoltunk, mint a pecsételős könyvben Szekszárd és Baja között jelzett 36 kilométer. (Utólag kiderült, hogy mi Gáborral 40-et, Feri és Krisz pedig 46 km-t gyalogolt aznap). Ők ketten eltűntek a sötétben a vasúti töltésen, mi pedig elindultunk Pörböly irányába...

Folyt. köv.

A töltésen haladva értük el a Gemenci Tájvédelmi Körzet határát, amit drótkerítéssel és elhúzható vaskapuval zártak le az állatok (és talán az emberek) elől. A kapun papír, hogy a gemenci erdőbe március 15-ig tilos a belépés (ennek oka a vaddisznók ellési időpontja és az őzek, szarvasok agancshullása volt). Miután erről már korábban is tudtam, pár nappal előbb felhívtam a gemenci erdővállalat központját és megkérdeztem, hogy a tiltás ellenére bemehetünk-e a területre. Egy roppant komikus beszélgetés zajlott le, amelynek során elhangzott az alábbi kérdés is: aztán szarvat/agancsot akarunk-e gyűjteni? (vigyáznom kellett, hogy nehogy elröhögjem magam: többen házasok a barátaim közül vagy tartós kapcsolatban élnek, nem hiszem, hogy szarvakra vágynának az érintett barátok), szóval megígértem, hogy nem térünk le a kék jelzésről és nem, nem tervezünk agancsokat cipelni az amúgy is dög nehéz hátizsákunkban. Az engedélyt végül megkaptuk. Szóval a kapun skrupulusok nélkül keresztülmentünk.

Kb. egy óra múlva továbbra is a töltésen haladva értük el a Bárányfoki Múzeumot és Kirándulóközpontot; a második pecsételő helyünket. Ez a töltésen kívül egy fás, ligetes területen helyezkedett el. Néhány faházat láttunk meg előbb, az egyikbe Feri be is nézett, az ajtó tárva-nyitva volt, de sehol senki. A faházak mögött valamivel hátrébb láttuk meg a múzeum épületét. Sötétbarnára festett, szép faragványokkal díszített fapalota volt, amit sajnos valami gombás fertőzés támadott meg. Mint kiderült, 1896-ban a millenniumra építették a Városligetbe, majd az ünnepségek elmúltával szétszedték és később ideszállították, a gemenci erdőbe. Állítólag trófeakiállítás van benne. Sajnos nem volt nyitva, ellenben annyira melengetett a Nap bennünket, hogy ott a tornácán pólóra vetkőzött mindenki. 

A kellemes hangulatot csak részben befolyásolta a mögötte látható igen ronda istálló, ami előtt nagyszámú csirke kapirgált, miközben hangosan üvöltött a Kossuth Rádió. Sehol senki, de ha a csirkék csak ezt hallgatják hetek óta, ideológiailag igen képzettek lehetnek már.

Gondoltam lefotózom őket, amikor a fényképezőgép kijelezte, hogy lemerült az aksi. Na, te amatőr! – gondoltam – este persze nem töltöttem fel a telepet. Elindultam visszafelé, a faházak irányába, hátha a nálam lévő töltőt be tudom legalább addig dugni, míg pihenünk, meg eszünk. Két kutya mellett az egyik félreeső faházból végül egy öregúr lépett ki, aki akcentus nélkül a következő magyar mondatot mondta: ne haragudj, de csak németül beszélek. Azt hittem viccel. Visszakérdeztem, hogy esetleg angol? A válasza a következő volt szóról szóra: „NO. How do you do?” Röhögtem, de utána fogta és egy konnektorba dugta a töltőt. 20 perc múlva visszakértem, s ezzel a nap végéig kitartott a telep.  Továbbindultunk.

Bárányfoktól a jelzés lekanyarodott a töltésről. Na, ez a környék már az igazi Gemenc volt! Lefűződött vadregényes holtágak, apró rügyeket bontó fák, lila, szégyenlősen illatozó ibolyaszőnyeg. Mint a nagykönyvben!

A jelzés a gemenci kisvasút vonala mentén haladt, s idővel rájöttünk, hogy a mohával benőtt sínek között haladunk a legjobban. A tempónk nem lassult, nagyjából 5 kilométer per órával mehettünk folyamatosan. Egy ponton elváltunk, s én V. Gabival felmásztam az egyik nyílt víz mellett felépített madármegfigyelő toronyba, ahonnan egy félig elsüllyedt „Matula”-csónakot is láttunk, már-már giccsesen szép volt, s a levegőt szinte harapni lehetett.

Egyszer csak kiértünk egy nagyobb térszínre. Mint kiderült, a következő pecsételő helyhez, a Keselyűsi Csárdához értünk. A csárda a töltésen túl bedeszkázva, elhagyatva már nem sok bulit látott mostanában, a faláról pedig hiányzott a pecsételő. A töltés víz felőli oldalán komoly látogatócentrumot és kisvasúti megállót építettek egy-két éve, remek kávézóval, amit csak az üveglapoknak nyomott orrunk mellett láttunk, mert, hogy egy cetli szerint a nyitás március 31-el volt várható. A pecsételő viszont itt sem volt. Megebédeltünk, s miután V. Gabi észrevette, hogy vagy 4–500 méterrel arrébb, egy kis házból mintha integetne egy pasas, végül odament, hátha mégis ott van a pecsételő. Igaza lett. Azt mondjuk, hogy a táblácskákkal bőven ellátott helyre miért nem lehetett kitenni egyetlen nyilat, hogy kedves turisták a pecsételő a turistaúttól vagy 4–500 méterre található a töltés mellett lent, az nem volt teljesen világos számunkra. Az úriember viszont előzékeny volt, elárulta, hogy a csárda tulajdonosnőjét egy-két éve lesittelték; na akkor tényleg kemény bulik lehettek itt!

Aha, persze

Végül még a kulacsainkat is megtölthettük a mosdókagyló alatti bekötésből: mint mondta, így nem kell a mosdókagylót takarítania  Mondjuk minden egyes pohár vízért a kagyló alá guggolni sem leányálom, de az elvhűséget mindig is méltányoltam. Azt is jelezte, hogy innen az út Pörbölyig a töltésen vezet tovább. Akkor még nem sejtettük, hogy ez nem örömteli hír, mivel a töltés teteje véges-végig le van aszfaltozva. Az aszfalt mellett közvetlenül már erősen lejtett a töltésoldal, mellette meg a magas fű és számtalan vaddisznóturzás nehezítette a menetet, így maradt a séta az aszfalton, egy laza 25 km-es séta...

Folyt. köv.

Indulás - némi szürreállal  

Reggel mindenki fitten kelt. 7.00-kor – a megbeszélteknek megfelelően – ott álltunk a szekszárdi pályaudvar peronján, nagy büszkén benyomtuk az első pecsétünket a kis füzetbe és összekapaszkodtunk egy csoportkép erejéig, a nagy kör első lépéseként.

A gond csupán az volt, hogy egy teremtett lélek sem volt a peronon, aki lefotózott volna bennünket. A géppel a kezemben bementem a váróba, ahol két férfi ácsorgott, odébb a padon meg egy igen fura pár ücsörgött. Egy magas hapsihoz léptem előbb oda, s megkértem ugyan fotózzon már le bennünket, a válasza amilyen világos volt, olyan megdöbbentő: NEM!

Hát jó! – gondoltam. A következő hapsi kifele indult a váróból, az ő válasza is határozott NEM! volt. Azt hiszem a szekszárdiaknak igen rossz napjuk lehetett.

Egyszerűen nem hittem el, hogy nem találok senkit, aki lefotózna bennünket. Végül a padon ülő fura párhoz léptem. A bal oldali alak egy koszos ruhában zavart tekintettel magyarázó öreg volt. Odaléptem és megkérdeztem, hogy „Uram megtenné, hogy lefotóz bennünket” A válasz: Miért? Hűha – gondoltam. Mert szeretnénk egy közös képet a barátaimmal! Hát, jól van – vonogatta a vállát. Akkor fotózzon le, ha annyira akarja!

A jóember azt hitte, őt akarom megörökíteni. Nyilván a World Press Photo több szociofotó sorozatán szerepelt már, érteni ugyan nem értette a népszerűségét, de ha ezek a marhák fotózni akarják, hát tessék. Egyre nagyobb kétségbeeséssel tiltakoztam, hogy nem őt akarom lefotózni, amikor a mellette ülő kancsal cigány néni megszólalt: Eh, ez süket, meg hülye is! Akkor hölgyem Ön megtenné? – kérdeztem. Na jó – vágta rá és félig sánta lábán kibicegett velem a peronra. Amikor a többiek meglátták újdonsült barátnőmet, elkerekedett a szemük. De minden jó, ha a vége jó: a kép sikerült. Még ha egy Rejtő Jenő könyvben éreztem is magam egy pillanatra, csak a Nagy Levin, meg Tuskó Hopkins hiányzott.

A "barátnőm" által elkattintott indulási fotó

Csak azt bánom, hogy azt a szociofotót a párról végül nem csináltam meg.

Csörge-tó? Minek?

Jó tempóban hagytuk el Szekszárdot. A térkép szerint érintjük majd a Csörge-tavat, a 90-es évek eleji szekszárdi rock fesztiválok emblematikus helyszínét. Némi örömmel gondoltam erre, annyi jót hallottam D. Bazsi barátunktól a Csörge-tó genius locijáról, nem mellesleg az elől haladó Feri maga is járt itt anno.

Hááát szóval a Csörge-tó egy fákkal körülvett randa mélyedmény volt, a közelében nem kevés szeméttel.

Lake Csörge

Csörge-tó infotainment

S mint kiderült a kék jelzés miután megkerüli, visszatekeredik arra a földútra, amit a Csörge-tó előtt is láttunk már. Reméljük azért a jelzést felfestő szakemberek legközelebb értelmesebben húzzák majd meg a mi vezérlő kék vonalunkat. Kb. egy óra múlva már a Sió-csatorna töltésén haladtunk, a nap is kisütött, a távolban őzcsapatokat és a szántóföld közepén egy ideiglenes tóban fehér madarakat láttunk, szóval tökéletes volt minden.

Minden szuper a Sió-csatorna töltésén

Folyt. köv...

Uraim a startvonalhoz!

Péntek délután végül négyen (B. Feri, V. Gabi, T. Krisz és jómagam) ültünk be a kocsiba és indultuk Hajósra. Előtte felhívtam hajósi szállásadónkat, hogy a kocsit a Zarándokház udvarában hagyhatjuk-e; miután igent mondott, egyenesen odahajtottam (kb. 75 perc az út Szegedtől). Odagurult Gy. Gábor barátom is, aki Baranyából itt csatlakozott hozzánk, a 15 éve látott töretlen mosolyával és optimizmusával. A kocsikat lezártuk és átgyalogoltunk a picike buszpályaudvarra. Nemsokára már Kalocsán, s kis idő múlva már Szekszárdon voltunk. Lecsekkoltuk a buszpályaudvar melletti vasútállomáson álló bélyegzőt; másnap megkezdett túránk kiindulópontját, majd igazán remek érzékkel – nekem köszönhetően – tökéletesen ellenkező irányba indultuk, mint amerre a kolesz volt. Csak reméltem, hogy csupán ezt a 300 métert tesszük meg feleslegesen a következő három napban. 

Szekszárdi rozé

Egy majdnem teljesen üres kollégiumba érkeztünk.

Mint kiderült, nem pusztán a hétvége miatt, egyre kevesebben járnak ugyanis a helyi kar képzéseire, talán ha félig van hétköznaponként a kolesz. Mi néhány kisgyereken kívül, akik valószínűleg osztálykiránduláson voltak, mással nem is találkoztunk. Lecuccoltunk, majd nyakunkba vettük a várost.

Hanyag eleganciánkat idővel jelentősen rontotta egy útba ejtett SPAR és a nyomában a kezekbe kerülő, kajával teli nejlonszatyrok. Szóval amolyan jó magyarosan szatyrokkal a kezünkben kezdtünk hát olyan éttermet keresni, ahol ehetünk egy jót, s ihatunk egyet a szekszárdi borokból. Némi kellemes belvárosi séta után két hölgy a hegyre tekeredő kis utcában található Aranykulacs éttermet ajánlotta. A hely valóban hangulatos volt a hegyoldalba vágott pinceszerű helyiségeivel.

A srácok többsége babgulyást, kisebbsége töltött húst evett, én egy – mint később kiderült – a másnapomra is jelentős hatást gyakorló döntéssel francia hagymalevest. A kaja nem volt rossz, az árak talán közepesek, a bor viszont egyáltalán nem volt közepes, Prantnerék rozéja nagyon finom volt.

Onnan vissza a koleszba, majd Gy. Gabi finom pálinkájából még egy utánégetés és alvás.

Holnap végre elkezdjük!

A Nagy kis füzet

Fontos volt, hogy megvegyük az igazolófüzeteket is, amelyekbe a pecsétek kerülhettek. Kiderült, hogy a Magyar Természetjáró Szövetségnek van szegedi tagszervezete, amely egy régi, rozoga bérház földszintjén működtette az irodáját, a Tábor utcában [https://www.instantstreetview.com/@46.255521,20.14507,134.73h,5.48p,1z.].

Egy délután ott találkoztunk Lacessel, hogy megvegyük a füzeteket (gyors közvélemény kutatást követően kiderült, hogy összesen hatunknak kell ilyen). Egy fura régi, konvektor szagú szobában fogadott bennünket egy vékony, bajszos, mosolygós kis ember, és jelezte, hogy még nincs itt a pénztáros néni, addig hát beszélgettünk.

Kiderült, hogy nagyon menők leszünk, ha a teljes Kékkört megcsináljuk, nagyon kevesen csinálták ugyanis még meg a teljes országos kört. Elmondta azt is, hogy az egyes szakaszokra külön jelvényeket is be lehet gyűjteni (pl. Csongrád megyei szakasz stb.), s az is világossá vált, hogy az Alföldön, ott, ahol nincs fa, karókat vertek le és arra festették a jelet. Mindez eléggé megnyugtató volt: legalább nem a fűben kell térdepelve keresgélni majd a jeleket...

Közben gyülekeztek a tagszervezet prominensei: az átlagéletkor erősen 70 fele konvergált, nyilvánvalóan túrázásban megfáradt idős arcok voltak. Közben megjött a pénztáros néni is, aki csicseregve közölte, hogy azért késett, mert egy faja gyomortükrözésen volt… Na, ez épp egy picivel volt több információ, mint amit tudni szerettünk volna, de meglettek a füzetek és a szegedi lemenő nap fényében büszkén indultunk haza.

A kis füzet címlapja

Most már minden megvan a túrához!

2016. március 7.

Szállások

A szállások lefoglalása viszonylag simán ment. Szekszárdon, Baján és Hajóson kellett szállás. Szekszárdon  a Pécsi Tudományegyetem szekszárdi tanítóképző karának Illyés Gyula kollégiumában sikerült foglalni viszonylag olcsón, Baján először a Beszédes József kollégiumban akartam foglalni, de majd le estem a székről, amikor kiderült, hogy egy hotel árait alkalmazzák a külsős vendégek számára, ezért a Német Kulturális Központ lett a végleges megoldás, ők épp a felét kérték el a Beszédes Kollégium árainak. Hajóson a Zarándokházban foglaltam szállást. Ez a képek alapján egy vadonatúj, tip-top kis épület volt. Lényegében mindhárom szállás olcsó, tiszta és jól megközelíthető volt.

Ha így sikerül a többi szakaszra is foglalnunk majd, semmi panaszunk nem lehet!

2016. március 9.

Aljas nyolcas

Először úgy tűnt nyolcan megyünk. Az alapcsapaton kívül további egy srác, V. Gabi barátja jelentkezett mellénk. Gyorsan csináltam is egy remek képet Tarantino Aljas nyolcas című filmjének a plakátjából a vezetékneveinkkel, de gyorsan kiderült, hogy a nyolcadikként csatlakozott srác végül nem tud jönni.

De még aznap M. Gabi szólt, hogy cserébe jönne az ő egyik kolléganője, S. Anett. Belevaló csaj lehet – gondoltam – ha bevállalja hét pasival a túrát. Olyannyira bevállalta, hogy neki is kellett füzet és nagyon elszánt volt. Minden jól alakult hát, amikor kiderült, hogy M. Gabi és Anett az első napra végül nem tudnak jönni, s csak Bajától tudnak becsatlakozni.

Ez sem volt jó hír, de az különösen rossz volt, amikor Laces, aki talán a leglelkesebb volt mindannyiunk között, két nappal indulás előtt felhívott, hogy otthon fekszik, belázasodott. Erősen szitkozódtam és nagyon szorítottam, hogy helyrerázódjon péntekig, de végül lemondta az utat. Utólag már tudom, hogy nagyon jó döntést hozott, sem a túlfeszített kétnapi táv, sem a különösen második nap fújó hideg szél nem tett volna jót neki. Ezzel eldőlt, hogy az első etapra heten megyünk. Szekszárdtól Bajáig öten, Bajától Sükösdig meg csatlakozik hozzánk Anett és M. Gabi. Így viszont Szegedről is elég volt egy kocsival elindulnunk.

Tisztában voltam vele, hogy ha egyszer nekiindulunk, akkor lehetőség szerint érdemes lesz végigfotózni minden fontosat, szépet, vicceset. Nekem viszont nem volt csak egy régi kis kompakt digitális gépem, amit az okos telefonok megjelenése óta lényegében nem is használtam. Ugyanakkor tudtam, hogy az okos telefonommal nem lehet majd olyan képeket lőni, amilyeneket igazán szeretnék. Van egy történész kollégám, H. Zsolt, aki történetesen remek fotós, kiállításai is voltak már. Tőle kértem hát segítséget: milyen gépet vegyek, mire figyeljek?

Amikor telefonon beszéltünk először, akkor megdöbbentem, amikor azt hallottam, hogy egy Milf gépet vegyek, mert az milyen jó! Milf gépet?

Ez valami perverz cucc?  Persze süket voltam, mert ő Milc-et mondott.

Röviden a történet annyi, hogy a nehéz és drága tükörreflexes gépek alternatívájaként az utóbbi években elkezdték az úgynevezett Milc gépek fejlesztését. Ezek méretükben, súlyukban sokkal kisebbek a tükörreflexeseknél (ami nem utolsó szempont, ha 40 kilométert kell cipeld, a többi cuccoddal együtt), nincs bennük mozgó alkatrész (amit gyakran tisztítani, cserélni kell), de ugyanúgy cserélhető objektívjük van, és hasonlóan jó képeket lehet velük lőni. Végül megrendeltem egy Olympus E-PL 6-at két teleobjektívvel és a többi hozzávaló cuccal.

Amikor a gép megjött, Zsolt röviden elmutogatott rajta mindent, de idő hiányában nem tudtam gyakorolni, ezért „majd a túrán kitapasztalom!” felkiáltással a kérdést megoldottnak nyilvánítottam. 

Új év, új tervek

A szilvesztert több barát is nálam töltötte: Zs. Laces a kedvesével, V. Gabi a feleségével és a kisfiával, M. Gabi. Ott ismét felmerült az ötlet, hogy csináljuk meg a Kékkört. M. Gabi nagyon röhögött; annyit mondott, hogy kb. egy nappal azelőtt merült fel benne és egy másik barátjában is a gondolat. A legjobb az volt, hogy Laces és a másik Gabi is ráharaptak az ötletre. Január elsején rákerestem a neten, megnéztem a térképeket, s utána feltöltöttem a fogadalmamat a Facebookra:

MEG FOGOM CSINÁLNI A KÉKKÖRT!

Onnantól nem volt visszaút. Az ötlet az volt, hogy az egyes etapokra vonatkozó adatokat, távolságok, szálláslehetőségek stb. mindig feltöltöm a Facebookra, aki akar, az jelentkezhet. Az említett három barátom: Zs. Laces, M. és V. Gabi nyomban jelezték, hogy jönnének, bár az utóbbi azt is hozzátette: csak bizonyos szakaszaira és nem végig, hiszen otthon van a kisbabájuk (na jó, most már szalad és kismotorozik a Csanád, de azért picike ő még). B. Feri barátom is gyorsan szólt, hogy jönne, de neki is családi gondok miatt csak bizonyos szakaszok fognak beleférni. Aki azonnal szólt még, az Gy. Gábor barátom volt Baranyából, akivel emlékezetes éveket töltöttünk az egyetemen és uszkve 15 éve nem láttam már és T. Krisztián barátom, akivel a legutoljára ismerkedtem meg a csapatból, régész kollégaként dolgozik Miskolcon.

Alakult hát az „alapcsapat”.

A bakancsődtől a magenta zokniig

Február közepén Zs. Lacessal szervezkedtünk, bújtuk a Magyar Természetjáró Szövetség honlapját [http://www.mtsz.org/], a túrablogokat; dumálgattunk a távokról, s a cuccokról, amit feltétlenül vennünk és vinnünk kell.

Ekkor dőlt, el, hogy először a Kékkör alföldi szakaszát csináljuk meg: Szekszárdtól a Zemplénig. Ennek praktikus okai voltak: ki akar a tikkadt szöcskenyájak között napi 30 km-t gyalogolni a júliusi-augusztusi pusztítóan meleg Alföldön? Tehát - ha lehet - ezen essünk át júniusig; másrészt nem árt némi állóképességet felszedni magunkra a "hegyi menetek" előtt. Az első lelkesedésemben felvetett háromnapos első etap útvonalát is ekkor szabtuk rövidebbre. Esztelen ötlet volt tőlem, hogy az első napra tervezett Szekszárd–Baja táv után (ez akkor kb. 40 km-nek tűnt), másnap egy 50 km-es Baja–Hajós táv is beleférhet. Gyorsan beláttam, hogy a második napi menetet le kell venni jóval rövidebbre, így maradt a 19 km-re saccolt Baja–Sükösd távolság.

A terv tehát a következő volt: Szegedről indulva elautózunk Hajósig, ott a harmadik napi szállás (a Hajósi Zarándokház) udvarában otthagyjuk az autót, majd felszállunk egy buszra, amivel Kalocsára, onnan pedig átszállással Szekszárdra megyünk. Ott megszállunk, majd reggel a pályaudvaron, az alföldi kék túra útvonalának kiindulópontján lepecsételjük a kis pecsétgyűjtő füzetet (ezzel a füzettel és a benne lévő pecsétekkel lehet igazolni a túra teljesítését a MTSZ-nél). Végigmegyünk Gemencen, majd este megérkezünk Bajára. Reggel Bajáról elgyalogolunk Sükösdre, ahonnan pedig elbuszozunk Hajósra, ott megszállunk és másnap vissza Szegedre autóval. Az inkriminált helyeken pedig borozunk vagy épp bajai halászlét eszünk.

Az előzetes terv megvolt, elkezdtük hát a cuccok beszerzését is. A legfontosabbnak a cipő megvásárlása tűnt. Több öreg bakancsom is volt, de már rég túl voltak fénykorukon  Egyik sem volt vízálló, s tudtam, ha Gemencre készülünk, a sárban, pocsolyákban nem lehet vízhatlan cipő nélkül moccanni sem. A szívem mélyén tudtam, hogy modern, könnyű cipőt kell választanom, persze a lelkesedés által fűtött amatőrizmust néha roppant nehéz levetkőzni, s így amikor a Hervisben egy gyönyörű, klasszikus formákat idéző barna bőr trekking cipőt találtam – kb. olyan fűzés-megoldással, amilyennel Brad Pitt Tibetet járta a Hét év Tibetben című filmben  – nem tudtam ellenállni.

Ő volt az!

Próbáltam én ilyen cipőt, meg olyat is, de végül mindig visszatértem a nagy klasszikushoz. Bár ne tettem volna! A következő kép napban persze elkezdtem volna „betörni” a cipőt, de rövid úton rájöttem, hogy mekkora öngólt lőttem: a cipő teljesen vízhatlan volt ugyan, de tökéletesen zárt is: a lábam – hiába volt február – egy-két óra alatt szinte elolvadt a mikroklímájában, járni is nehéz volt benne, mivel darabja volt egy kiló. Belegondoltam, hogy ha ebben kell elindulnom, a Szekszárd tábláig sem jutok, nemhogy a Zemplénig. Beállt hát a bakancsőd.

Arra persze vigyáztam, hogy egy karc se essen rajta, de azért némileg szorongva vittem vissza végül a Hervisbe, hogy vajon visszacserélik-e. Drága mulatság lett volna, ha mégsem. De szerencsére korrektek voltak, a cipőt visszavették, csupán az árát kellett levásárolnom. Persze akkor már tudtam, hogy egy Gore-tex membrános pillekönnyű cipő kell. (A Gore-tex szuper anyag, kiengedi az izzadságot a cipőből, de nem engedi be a vizet.). Csupán egyetlen probléma maradt hátra. A szóba jöhető cipők egyike még az igazán drága s rútul megcsalt bőr trekking szerelmemnél is jóval drágább volt, a másik ugyan olcsóbb volt, de rikító neon zöld színben pompázott.

Neon zöld

Egy évvel korábban vettem egy világoskék esőkabátot: gondoltam marha jól fogok kinézni a neon zöld cipővel és a kék esőkabáttal (akkor még azt nem is tudtam, hogy végül az ideális hátizsák, amit venni tudok, narancsszínű lesz), nem volt kétségem: egy vadonatúj, de rendkívül színes cuccokban pompázó ízléstelen bohócnak fogok látszani azok szemében, akik szembejönnek majd velem.

Világoskék

De a túra végül is nem divatbemutató és ízléstalálkozó, szóval az olcsóbb megoldás mellett döntöttem és megvettem a neon zöld cipőt. 42,5–43-as a lábam, végül egy 44-es cipőt vettem, sejtve, hogy 5-6 km után be fog mindig annyira dagadni a lábam, hogy vastag túra zoknival párosítva pont jó lesz a cipő. Apropó zokni: Laces és Feri barátom eldöntötték, hogy ők márpedig beruháznak egy jó túra zokniba is. A Decathlonban viszont nagyobb méretben csak szürke-rózsaszín (bocsánat: magenta)  párosításban lehetett ilyet kapni. Gondoltam alakul a mi kis vicces színes csapatunk, neon zöld, rózsaszín, világoskék, brrr… De mint kiderült, Feri szerint nagyon jól bevált: kompressziós, ezért csak úgy visszanyomta a kéretlenül megjelenő vízhólyagokat a talpán. Egyelőre én nem vettem ilyen spéci zoknit (egy pár amúgy 2500-3000 Ft-nál kezdődik), de lehet, hogy idővel beruházok én is ilyenbe. Hátha addigra lesz más színben is…

A színek kavalkádja csak növekedett a hátizsákok kiválasztásánál. Sosem volt túrahátizsákom, így tapasztalatom sem a dologban. Végül ugyancsak a Decathlonban (a Hervis nem volt hátizsák szempontjából túl jó) egy 40 literes mellett döntöttünk, amikor ott jártunk. Az ennél kisebbek viszonylag szűkösek voltak, hisz a ruha, fejlámpa, stb. mellett a kajának és a fényképezős cuccnak is el kellett férnie benne. Ez viszont már az a méret volt, amibe 5-6 napnyi cucc is beleférhet akár, hisz a körnek majd lesznek olyan szakaszai is, amelyet nem érdemes 2-3 napra megközelíteni (Szegedtől a Bakony vagy az Őrség igen messze van). A 40 liter ellenére viszont még mindig nem volt túlontúl nagy, az örök klasszikussal szólva: nem volt böszme. Ami utólag viszont nagyon is jól jött: nemcsak a deréknál, de a mellkasnál is volt rajta keresztpánt, ezért utólag nem lehetek elég hálás. A két keresztpánt sok terhet levesz a gerincre és a hátizmokra nehezedő nyomásból. Fontos volt az is, hogy a hátizsák Air conditional technológiás legyen: a hátulján lévő hálós és áttört részek ugyanis biztosítják a hát és a zsák közötti szellőzést, így jóval kevésbé izzad be a túrázó háta a zsák cipelése során.

Szóval a zsák remek. Két színben volt: szürke és narancs, Laces lecsapott a szürkére, én meg „ha már lúd, legyen kövér” alapon a narancs mellett döntöttem.

Narancs

Legalább nem szednek le a vadászok az erdőben, mert szürke vaddisznónak néznek esetleg. Mondjuk ha valaki papagájra vadászik Gemencen, akkor nagy szarban leszek...

Sosem volt igazán újévi fogadalmam, szerencsére nem kellett leszokjak a cigiről, de fogynom sem kellett sosem, de a fogadalmak ügyében 2015 decemberében egy kattintás után minden megváltozott.

A netes cikk, ami különösebben nem is volt friss, arról szólt, hogy októberben – miután egy csomó uniós pénzt ráköltöttek – átadták a felújított, átfestett, felturbózott stb. Alföldi Kéktúra útvonalát, s ezzel „igazán” körbejárhatóvá vált az ország. V. Gabi barátommal került szóba hetekkel korábban, hogy milyen jó is lenne megcsinálni az El Caminót, hiszen V. Marci barátunk is teljesítette pár évvel ezelőtt. Jó társaság, szép tájak, transzcendens „megtalálom magamat” élmény. Engem mégis az előbbi kettő, mint az utóbbi vonzott. Valahogy idegenkedtem attól a gondolattól, hogy attól „találnám meg magamat”, hogy péppé gyaloglom a lábam, de a barátaim társasága, új emberek megismerésének vágya, a „kaland” vonzott. Nem mellesleg minek is mennék az El Caminóra addig, amíg annyi zegét-zugát, ismeretlen kis titkos szegletét nem láttam még Magyarországnak?

Nagyon szerettem gyerekként a „Másfél millió lépés Magyarországon"-t meg a folytatását: az „…és még egy millió lépés"-t (a harmadik sorozat: a „Kerekek és lépések” valahogy nekem bénább volt már). Szerintem ezeket akkor tényleg egy ország nézte, 10-ből 9-en pedig tutira el akartak indulni, hogy körbejárják az országot.

Szóval az El Camino ráér még (meg persze nem ártana pénzt is gyűjteni rá), jöjjön hát a Kék!

Így született meg a Kék álom!