Izzasztó pillanatok és egy megdöbbentő találkozás
A gemenci töltésen gyalogoltunk éppen, amikor Krisztián rám nézett és ijedten kérdezte: jól vagy? Nem, nem a fáradtság volt a bajom, hanem valami egészen más. Valószínűleg az előtte való este elfogyasztott hagymaleves és a túra együttes hatásaként hasmars kapitány jelezte nekem, hogy jó lesz a fák felé venni az irányt. A kis intermezzóm kb. 1 km-es lemaradásomat eredményezte, de belehúztam. A többiek már a Lankóci gátőrház kerítésénél pecsételtek, amikor odaértem. A pecsételés után azonban újabb grimasz, majd rohanás a gátőrházhoz. Lesz, ami lesz, szégyen nem szégyen, most bekéredzkedek a toalettre. Csak legyenek itthon! Némi kopogás és erős toporgás után, életem egyik legszürreálisabb élményében volt részem: az ajtó kinyílt majd a szúnyogháló mögül a következő mondat hangzott el: Szia Szabi! Mit keresel itt? A gemenci erdő közepén, a Lankóci gátőrházban, hasmars kapitány lovasrohama közben valaki a nevemen szólított.
Cs. Tibi, egy évekkel korábbi egyetemi tanítványom állt az ajtóban, nagyon megörülve nekem. Jeleztem, hogy én is roppantul örülök, de némi sürgető érzés miatt megnézném, hogy milyen csempét raktak fel a szülei pár éve a mosdóban. A jelenet bizarrságát csak fokozta, hogy családi összejövetel volt a lenti nagyszobában. Ahogy beléptem nagybácsik és gyerekek meredtek rám, amikor Tibi bemutatott, mint egyetemi tanárát. Ez a jó egyetemi tanár köszönt mindenkinek, majd fura kifejezéssel az arcán tepert felfele az emeletre, a szülői háló melletti mosdóba. Öt perc múlva a megkönnyebbülés örömhormonjai mellett már figyelni is tudtam Tibire, aki a töri szak elvégzése után külföldre ment, majd hazajött és most méhészkedésből él. Ezután elköszöntem a döbbent, tátott szájú famíliától és kiviharzottam a gátőrházból. Két perc múlva már a töltésen gyalogoltunk, hasmars kapitány pedig többet már nem rohamozott.
Közben késő délután lett. A tempót Feri próbálta diktálni, kiderült, hogy a vasember kutyafüle hozzá képest, volt, hogy 2-3 kilométerre hagyott le bennünket. Elképesztően bírta a gyűrődést, mi azonban öt körül már elkezdtünk fáradni. Különösen Gy. Gabi, akinek a legnagyobb súlyt kellett a legidősebb csontozattal cipelnie. Mint kiderült, a gond az volt, hogy a saját tempójánál gyorsabban kellett mennie, s ez fárasztotta ki, de remekül helytállt. Egy ponton viszont úgy döntött, hogy lemeszeli az arra jövő terepjárót. S amilyen mákja volt 25 perc múlva már a szálláson pihent. Hát mi még elég sokára jutottunk oda…
A híd túl messze van
Fél hat után már láttuk Pörböly házait, a töltés ott kanyargott el mellettük, viszont nem tudtunk lejönni arról a lábszaggató aszfaltcsíkról, mert a vadakat védő kerítésen nem volt nyílás vagy kapu, végestelen végig zártan követte a töltést. Míg nem egy fatelep mögé értünk, ahol egy nyitott kaput láttunk. Feri bement, hogy megnézze, át tudunk-e menni a telepen keresztül az 55-ös főútra, hogy bejussunk Pörbölyre. Erre megjelent egy biztonsági őr, aki jelezte Ferinek, hogy őt még csak-csak átengedné, de négyünket már nem. Némi morgás után így kénytelenek voltunk végigmenni a töltésen addig, amíg az nem keresztezte az 55-ös utat. Közben teljesen besötétedett. V. Gabival a végünket jártuk, s mint kiderült a bajai hídig még legalább 6-7 kilométer volt hátra: vagy az 55-ösön vagy a vasúti töltésen.
Bakó Csaba fotója az esti hídról
Míg Krisz és Feri úgy döntöttek bevállalják ez utóbbit, addig Gabival beláttuk, ha még 7 km-t gyalogolunk, másnap nem bírunk majd talpra állni. Biztosak voltunk benne, hogy már eddig is többet gyalogoltunk, mint a pecsételős könyvben Szekszárd és Baja között jelzett 36 kilométer. (Utólag kiderült, hogy mi Gáborral 40-et, Feri és Krisz pedig 46 km-t gyalogolt aznap). Ők ketten eltűntek a sötétben a vasúti töltésen, mi pedig elindultunk Pörböly irányába...
Folyt. köv.
