Érsekhalmát egy csinos, napsütötte, de furán „kipárnázott” fasor között hagytuk el.

Átmentünk az 54-es főúton, amikor az út túloldalán, Hild-pusztán egy magas löszfal tetején meredező hatalmas és látványos bronzkori földvárba botlottunk. Van egy rémisztő legenda, mely ezen elvarázsolt helyhez kötődik, s jól beleillik az Álmos-völgy és Rém környékén megkezdődött „horror-túránkba":

„Valahol Hajós és Nádudvar közt a Bajai úton van egy völgy, és az a hegy, ami attól Hajós felé van, az az Elátkozott hegy. A régi öregek Elátkozott hegynek nevezték. Azt tartják róla, ha telihold ragyogja be az éjszakát, és a hold sugara éppen megvilágítja a hegyet, akkor a lomha hegy megmozdul, pontban éjfélkor kitárja hatalmas kapuját, és felcsillantja a mélyén rejlő temérdek kincset. Havonta egyszer és csak pár percre. Mert ha a holdfény tovahalad, a hegy újra bezárul. Van ennek a hegynek egy titokzatos kapuja. Nem nyitja sem emberi kéz, se varázsszó. Egyedül az nyitja, ha a kulcslyukon egy hat éves kisgyermek kivájt szemeit dobják be. Akkor kipattan a zár, megnyílik a kapu, és a hegy megmutatja a mélyén rejlő kincset. Aki letéved oda, mindenféle kincset markolhat össze. De jaj neki, ha mohóságában elfeledkezik az időről, és nem távozik időben a kincsekkel. Mert ha a hold fénye tovasuhan a kaputól, akkor a hegy örökre magába zárja. Csakhogy az a kapu eddig még sose nyílt ki, mert eddig nem akadt még senki, aki gyermekének szemét a kincsért feláldozta volna.”

Brrr. Nem mondom, az Aladdin sztori kiskunsági brutál verziója igazán szívderítőre sikeredett! Amikor végül lefotóztam a hegyet, a para faktort csak növelte a felette függő és a legendában is fontos szerepet játszó Hold. Mintha valóban a történet miatt pattant volna csak oda a hegy fölé.

Az út persze továbbtekergett a löszfal mentén, majd keresztülvágott egy nagy géptelep lepukkant üzemcsarnokai és felhalmozott gumiabroncsai között. A gaz felverte betonlapok között Anett egyszer csak egy zöldesbarnán tekergő apróságra lett figyelmes. Ahogy közelebb léptem, kiderült, hogy egy ici-pici vízisikló volt az.

Szegény alaposan eltévedt az olajos, lepukkant telepen. Kb. 200-250 méterre voltunk a Duna-völgyi főcsatorna sással, náddal borított festői partjaitól, ezért nem volt kérdés, óvatosan megfogtam és magammal vittem, le a csatorna partjára, s a dús part menti nád közé engedtem.

Utoljára egy két méter hosszú vöröses gabonasikló volt hasonlóképp a kezemben pár éve, egy állatsimogatás alkalmával,  amely viszont igen illetlenül viselkedett aznap a kezemben, de a rendkívül vicces és nem kevésbé gusztustalan történetet talán máskor mesélem el. Mindenesetre nagyon remélem, hogy  a sikló mentőexpedíció valóban jobb helyre telepítette kis zöldes barátunkat.

A második etapunk két napja alatt egyébként egy egész regimentnyi állatot láttunk. A két méterre tőlünk megugró őzek és nyulak, vagy a száz méterre tőlünk nekirugaszkodó szarvasok állandó kísérőink voltak.

De voltak homokfutó óriásbogarak, szarkupacon napozó csodálatos lepkék, farmjukon lebzselő struccok és lovak, az egyik pecsételőnél Laces lábához dörgölőző kismacska.

Egy elgázolt kisvakond sajnálatos látványát szerencsére a cukipofa kiskecskék gyorsan feledtették. Mintha egy nagy vadasparkba szabadultunk volna be.

Folyt. köv.