Már csak néhány nap az indulásig. Közben ismét felhívtam hajósi Anettünket, hogy az általa kedvesen és lelkesen javasolt zarándokigazolványról beszéljünk. Mint kiderült, néhány évvel ezelőtt kijelöltek egy Magyar Zarándokutat („Kós Károly-díjas magyar Camino Esztergomtól Máriagyűdig”), mely Esztergomból végig a Duna mentén letekereg a Siklós melletti kegyhelyre (Na mégis érintjük az El Caminót?).

Amennyiben kiváltjuk a zarándokigazolványt, a megjelölt helyeken nagy kedvezménnyel szállhatunk meg, így akár már Hajóson is. Kéktúránk ugyan csak a Budapesttől északra lévő területeken metszi majd ismét ezt az észak-déli zarándokutat, de ha most kiváltjuk, akkor már három nap múlva is kedvezőbb áron tudjuk igénybe venni a szállásunkat. Meg aztán ki tudja, lehet, hogy a Kék után ezt is teljesíteni fogjuk. Mondjuk, ha a Duna aszfaltozott töltésén kell végigjönnünk több száz kilométert, akkor néhány exoskeletont be kell majd szereznünk.

Végül is igent mondtam és megrendeltem a zarándokigazolványainkat. Így lett hát  erősen szekularizált kis társaságunkból a klerikális reakció zarándokcsapata. Még persze nem tudjuk milyen egyéb feltételeknek kell majd megfelelnünk: ha ezen múlik nyilván egy-két zsoltárt megtanulhatunk, hogy kappanhangon elénekeljük út közben, de reméljük azért egy bazi nagy körmeneti keresztet nem kell majd cipelnünk.

Anettel egyúttal letárgyaltam a szombat estére egy pincelátogatást is, remélhetőleg a múltkori Jutkáénál jobb borokkal és állítólag remekbe szabott pincepörkölttel. Mint kiderült, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik Szegedről igénybe vesznek hébe-hóba ilyesmit. Mint megtudtuk, rendszeres látogatója a Zarándokháznak a szegedi Néprajz Tanszék is. A tanszék vezetőitől, S. Andris és M. Laci barátainktól – akiknek a szobája az enyém mellett van az egyetemen – ugyan nem hallottunk a hajósi tanszéki kirándulásokról, de ha mindez igaz, akkor „jól tartják” Szegeden a néprajz szakos hallgatókat.

Közben kiderült az is, hogy Feri, csapatunk irammenője is meggondolta a dolgot és mégis vesz kis füzetet. Persze azóta azzal húzzuk, hogy neki megint le kell majd tolnia a Szekszárd–Baja közötti távot. Egyébként még a bajai Tanyacsárdánál mondták a pincér srácok, hogy többen autóval gurulnak a pecsételőhelyhez, pecsételnek, majd elspuriznak. Teljesen értetlenül álltunk a dolog előtt: ennek aztán mi értelme van? A kis jelvény, amit a teljesítésért kaphatunk, mit sem ér. Ezt valójában magad miatt csinálod. De Feri esete azt mutatja, hogy lehet, hogy megvan a megoldás: esetleg túrázók később megvett vagy otthon felejtett kiskönyveibe kerül ilyenkor a pecsét? Meglehet, mint ahogy az is, hogy rendkívül naiv vagyok…