A Felső-Ásotthalmi erdő sajnos nem volt túlontúl izgalmas, a tegnap fel-feltűnő erdei állatok sem mutatkoztak. A Kékről egyetlen letérő volt, amely közvetlenül az 55-ös út mellett álló Back-kápolnához vezetett. Végül a rozoga kapuval zárt drótkerítést leküzdve jártuk körül a kápolnát, melyet egy szegedi notabilitás, Back Bernát emeltetett 1937-ben „korán elhunyt, felejthetetlen fia, Dr. Begavári Back Ottó emlékére”. A fiú édesanyja neve után Erzsébet-kápolnának is nevezett kis szürke templom nem különösebben volt szép, nem mellesleg zárva is volt, hát pár perccel később már ismét az erdőben jártunk.

Lényegében a turistaút az 55-sel párhuzamosan, attól pár száz méterre futott kilométereken át. Mielőtt Ruzsa felé menet végleg átcsapott volna az út túloldalára, futottunk bele váratlanul egy láthatóan nagy becsben tartott emlékhelybe, melynek középpontját egy valóban ősöreg szürke nyár (a fajtáját persze nem magamtól tudom) jelenti. A fát az 1800-as évek elején ültethették, szóval több mint 200 éves és köszöni szépen remekül van. Biztonságáról zárt láncú kamerarendszer is gondoskodik. Tábla jelzi, hogy nevét Rózsa (Rúzsa) Sándorról kapta. A helyi legendárium szerint a mi betyárunk egy ízben nyomában a zsandárokkal erre vágtatott, majd a fa egyik lenyúló ágában megkapaszkodva fölkuporgott a fára, az őt üldözők pedig csupán porzó lovának nyomába eredtek.

Nekem persze azonnal egyik kedvenc filmem: Szomjas György magyar Westernje (Easternje) a Talpuk alatt fütyül a szél egyik legjobb jelenete jutott eszembe.

Íme:

Üldözés, betyárbecsület, férfiasság, Djoko Rosic, Bujtor István, nagyon menő…

Kora délután fele járt az idő, amikor a Klauzál-erdőn keresztül a Kék a Ruzsára vivő aszfaltútig vezetett bennünket. Az utolsó néhány kilométert ezért ismét betonon kellett megtennünk. Ezúton csókoltatjuk hát a Kéktúra kijelölőit!

A falu szélén egy elkerített mezőn gyönyörű sötétbarna ló hempergett ide-oda a legnagyobb élvezettel, úgy mintha csak egy kiskutyát láttunk volna:

A faluba beérve rendezett udvarokat, milliméter pontosan nyírt gyepeket láttunk, Ruzsa tehát alaposan rácáfolt az „elszegényedő alföldi falvak” sztereotípiára. A főtéren egy kis szökőkút és egy emlékmű mellett haladtunk el. Ez utóbbi a falu határában a II. világháborúban lezuhant lengyel pilótáknak állított emléket, felállításában pedig nem kis szerepe volt a mellettünk bandukoló Bandi barátunknak, aki a II. világháború repülőgépeinek és légi harcainak, bombázásainak avatott szakértője.    

A pecsét a tér másik oldalán található Molnár sörözőben volt a falra illesztve, ahol szomorúan konstatáltuk, hogy nem lehet meleg ételt kapni, nem úgy a mellette található másik sörözőben. Itt ráadásul a kihelyezett tábla szerint csapolt barna cseh sör kellette magát. Leültünk hát itt. A szerfelett kedves és csinos pincérlány is ez utóbbi hely felé billentette a mérleg nyelvét. S amikor fél óra múlva megkaptuk a megye túlzás nélkül legfinomabb pizzáit, végleg eldőlt, hogy melyik lesz a kedvenc helyünk a jövőben Ruzsán.

Teljes megelégedettséggel szálltunk be a sörözővel szemben álló autóba, ahonnan visszagurultunk mai túránk kiindulópontjához, a Petróczihoz, s ott kettő-kettő arányban elosztottuk magunkat a két autóban, majd visszadöngettünk Szegedre.

Már csöpörgött az eső, amikor kiszálltunk a ház előtt, de ez már mit sem számított…