Ahogy továbbindultunk, kellemes erdős részletek és festői rétek váltogatták egymást. Bár házi „erdészünk” az amúgy muzeológus-történész Feri azért finoman, de határozottan jelezte, hogy az Alföldet mindenütt elárasztó akácos minden, de nem igazi erdő. Persze tudtam, hogy lényegében igaza van, de ettől én még szépnek találtam ezeket a részeket is.

Hangunkra egyszer csak őzcsapat ugrott fel és iramodott neki. Az egyik őz suta a nagy ijedelmében nem az anyját követve húzott jobbra az erdőbe, hanem ‒ láthatóan nem tudván merre is kellene menekülnie ‒ kajla módon tökéletesen szembeügetett velünk a földúton. Már-már úgy tűnt nekünk jön, amikor az utolsó pillanatban végül irányt váltott. Csak bízhattunk benne, hogy hamarosan rálelt az anyja a kis lükére, s nem holmi öreg néne karmaiba került. (Száz helyen írták már le, hogy nem szabad az erdőben talált kis őzekhez nyúlni, mert anyjuk utána már megérzi rajtuk az emberszagot, s eltaszítják maguktól a kicsiket, szóval bármennyire kedves is az öreg néne őzikéje mese, a címszereplő hölgy gyakorlatilag outcastot csinált a kis gidából).

Az erdő amúgy úgy viselkedett mint egy „igazi” erdő. A zajok, a neszek, a földúton megálló, s ránk merően visszanéző, majd mire a fényképezőt előkaptam gyorsan nekiiramodó vörös, lompos farkú róka, s a hatalmas hangyavár, amekkorát én még életemben nem láttam, mind-mind mintha egy Fekete István regényből léptek volna elő.

Hangyavár

A fenyők tövében itt-ott óriás kalpagú, illatos őzláb gombák nyújtogatták a nyakukat. Hosszas, nagy nyelésekkel tagolt ábrándozások után az erdei gombavacsoránkról végül békén hagytuk őket. Sem hely, sem idő nem mutatkozott a nagyszerű gombákkal fémjelzett kulináris kalandokra a továbbiakban.

Ugyanakkor a térképen nem messze egy csábító nevű helység hívogatott bennünket. A Kolbász sor neve ugyan nem WHO kompatibilis, de nekünk szívünkhöz igencsak közelálló volt, de végül sem a Kék, sem mi nem érintettük a helyet. Egyébként nagyon jó iramban haladtunk hisz délig 15 km-t tettünk meg, s egy hatalmas rét melletti fasor tövében igen jó hangulatban költöttük el ebédünket.

Kunfehértóhoz közeledve azonban ismét mind több és több homokkal borított térszínen mentünk keresztül, láthatóan Kunfehértó volt a magyar Takla-makán egyik központja. A messzeségben már felsejlettek a település kontúrjai, amikor egy körbekerített hatalmas szőlős és gyümölcsös mellé értünk. Az óriási kert közepén egy tornyos nagy épület állt, melyet térképünk kastélynak nevezett. Messziről a „kastély” egyáltalán nem tűnt főúri szállásnak, annál az épület sokkal modernebb volt, de előkelőségét még egy további dolog rontotta le alaposan: ez pedig nem más volt mint a szőlőtőkék közé kiöntött híg sertéstrágya oly erős bukéja, mely nemcsak az orrunkat kaparta, de már a szemünket is csípte. Tavaly nyáron a hódmezővásárhelyi fehérjefeldolgozó mellett vettem részt régészeti ásatáson a közel 40 fokos melegben, idén pedig egy borkősav gyár mellett tártunk fel avar sírokat, szóval nem ijedek meg egy kis bűztől, de a „kastélyt” körüllengő Eau de Parfum mindenen túltett.  Az biztos, hogy ha a sertéstrágya koncentrációján múlik majd az idei bortermés, nem lesz hiba a kunfehértói nedűkben. Ami még meglepőbb volt, épp kerti parti zajlott a „kastély” udvarán, így a Beatrice Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés című számára szaporázhattuk a lépteinket, hogy kiérjünk a kiskunsági Ypern gázfelhőjéből. Vajon a kastélybulira érkezők egy-egy gázálarcot kaptak érkezésük után? Ki tudja…

Mindenesetre mi átkelve a vasút vonalán, illetve a Kiskunhalasra vezető műúton a falut keletről megkerülve értünk be aznapi végállomásunkra, a kunfehértói üdülőtelepre.