Vidáman, csilingelően sütött a nap, amikor Feri a körúton hátra bepattant az autóba; mellettem akkor már Laces vigyorgott. Olyan még nem volt, hogy ők ketten együtt tudtak volna jönni egy etapra, így hát minden okunk megvolt az örömre. Este még Gy. Gabi hívott, hogy ha semmiképp sem tudjuk megoldani az utazgatást, rengeteg dolga ide vagy oda, akkor ő csak felül a motorra és jön a megmentésünkre, de megnyugtattam: erre nem lesz végül szükség.

Feltűnő volt, hogy a korábbi reggeli autózásainkhoz képest milyen hamar odaértünk célunkhoz, jelen esetben a Petróczi-iskolához. Érezhető volt, hogy a Kékkel apránként tényleg közeledünk Szegedhez. Maga az „iskola” egyébként a legkevésbé sem mutatta egy egykori iskola jellegzetességeit. A Petróczi valójában egy az 55-ös út melletti porban pihegő útszéli csárda volt, kifejezetten vadnyugati jellemvonásokkal. Ha a fel-feltámadó szél ördögszekereket fújt volna arra, vagy a fedett verandán egy hintaszékben Stetson kalapos alak ücsörgött volna, akkor akár a Rio Grande közelében is érezhettük volna magunkat.

Valahol a Vadnyugaton

Az idilli képet némileg rontotta ugyan a lovak helyett kikötött biciklik és a mozgássérült kismotor látványa a bejáratnál, ami kapcsán azért felmerült bennünk, hogy milyen jó lenne a nap vége felé egy ilyennel teljesíteni az utolsó kilométereket. De elhessegettük az ötletet, miképp azt is, hogy most pecsételjünk. (A pecsét a pult mögötti raktárhelyiségben van eldugva, így ha zárva a hely, pecsételés sincs, de tudtuk, hogy holnap nyitva lesz a hely, a táv teljesítése előtt meg ízléstelennek tartottuk volna a pecsételést, majd holnap reggel, ha visszatértünk ide Kunfehértóról…).

Mint kiderült, bent is vadnyugati alakok szopogatták a reggeli sörüket, mi azonban ‒ gyerekkorunk emlékére ‒ meggy Márkát kértünk, de 10 perc múlva már egy fák szegélyzete dűlőúton bandokoltunk.

A fák haragoszöld ágai között átszűrődő nyári fényben csodás lepkéket fotóztam.

Nem messze tőlünk az átokházi erdő nyújtózott. A legenda szerint átok sújtotta hely ez, talán nem véletlen, hogy a férfigúnyát öltő Fődi Viktória még valamikor a 20. század első felében Pipás Pista néven ezen a tájon segítette előzékenyen a gerendára lógatott kötélre azokat a helybéli gazdákat, akiknek feleségei megelégelték a házasságuk által nyújtott „örömöket”. Férfiruhás gyilkos nőket ugyan nem láttunk, de a ligetes erdő magányos nyugalmat árasztott.

A földúton egyszer csak egy régi pickup állt meg mellettünk, hátul zsákból kiszórt kukoricával, a kukoricahalmon pedig egy lapáttal meg egy frissen lőtt, még meleg fácánnal.

Egy jó kedélyű köpcös pasi könyökölt ki az ablakon. Csak nem kéktúrázók? ‒ kérdezte. De bizony! ‒ mondtuk neki. ‒ Két éve maguk az elsők, akiket látok itt! ‒ Na erre nagyon kihúztuk magunkat.

Mint kiderült, egy olyan emberrel hozott össze bennünket a jó sors, aki korábban erdészként, most meg vadászként a vidék jó ismerőse, sőt szerelmese. Elmondta, hogy a Kéktől pár száz méterre északra látnivalók egész sora húzódik, s amikor az útvonal kijelölése történt, ő maga is javasolta a természetjárók szövetségének, hogy kissé térítsék el a Kék vonalát ezekre a részekre, de mint kiderült, süket fülekre talált. Ellenben felajánlotta, hogy ha mellépattanunk, ő megmutogatja nekünk a vidéket és ugyanoda vissza is hoz az autóval minket, ahol bekászálódtunk. Na nem kellett kétszer mondania. Laces előre, Feri és én hátramásztunk a mindenféle limlom és kacat közé. Amikor elhelyezkedtem, vettem észre, hogy az elülső két ülés közé támasztott puska csöve pontosan felém fordul. Vidáman indultunk meg hát a rám szegeződő mordállyal a hepe-hupás erdei bekötőn, csak bíztam benne, hogy a golyó a fácánban és nem a puska csövében van. (Kurt Cobain Isten nyugosztaljon!)

Hamarosan egy tisztáson jártunk, ahol ultramodern napelemes szivattyú táplálta a dámvadak itatóhelyét. Elmondta, hogy itt található az Alföld egyik legnagyobb dámvad állománya.

István ‒ így hívták a mi Matulánkat ‒ láthatóan minden bokrot, fűszálat ismert, amerre csak elrobogtunk. Az autóban döcögve, hol az itt hőzöngő, hanggal és benzinnel szennyező, s az eredeti növénytársulásokat tönkretevő quados csapatokat szidta, hol a messzibe mutatva a rétisasok titkos költőhelyének irányát jelezte, hol a monokultúrákra átálló hazai erdészetet kritizálta. Mint kiderült, ő is a szegedi erdészeti szakközépbe járt, akárcsak a jelenlévő Feri, s kisvártatva közös ismerősök egész sora került elő a beszélgetésben. A homokhátság közepén két ismeretlen ember két perc alatt közös barátokra lelt, ez szinte hihetetlen volt.

Pár perc múlva egy magas homokdombokkal tagolt gyönyörű, ligetes térszínre értünk. Az egyik, az út által félbevágott magas domb előtt Istvánunk kaján vigyorral jelezte, hogy na most értünk a Pina-dombhoz.

Természetesen itt jó kedélyű fotózkodásba kezdtünk, majd néhány méterrel arrébb kalauzunk különös növények egész sorát mutatta nekünk.

Fenn a dombon

Közöttük volt a báránypirosító is, melynek letépte egy levelét, majd szétdörzsölte a karján. Olyan volt a látvány, mintha vért kent volna szét rajta. Régen a bárányok annyit legeltek belőle ‒ mint mondta ‒ hogy „véres” pofával terelték este haza őket.

A báránypirosító

Az ott nem az orra vére

De némi kutakodás és térdeplés után megtalálta a szigorúan védett naprózsát is, mely a legkisebb fás szárú növény az Alföldön. Néhány fotót azért így is ellőttem a valóban bonszáj-szerű különös növénykéről.

Naprózsa

Húsz perccel később már ismét ott álltunk a Kéken, s búcsúzkodtunk, hisz a fácánnak mielőbb haza kellett érnie, hogy sárga, erős, gőzölgő levessé szublimálódjon.

Mi pedig a Pina-domb és a többi valószerűtlen élmény után talán még élénkebben indultunk tovább újabb kalandok felé…