A nap lassanként lebukni készült a horizonton, amikor a nagymágocsi Károlyi-uradalom hatalmas, elhagyott, romos magtárának sötét szemekként ránk meredő ablakai feltűntek a település mellett húzódó erdő szélén.
A vadszőlővel befutott aljú fák közül kijutva hamarosan a Károlyi kastély parkjának portája előtt álltunk. Útközben arról beszélgettünk, hogy mennyire nyomasztóak azok a régi kastélyok Magyarországon, amelyeket szociális intézménnyé vagy értelmi fogyatékos emberek zárt világává alakítottak át, sokszor sokágyas, lepukkant szobákban, méltatlan körülmények között elhelyezve őket, világos, modern intézmények helyett. E kastélyokra évtizedek óta nem költöttek, s alapvetően sem alkalmasak arra a célra, amire most használják őket. Inkább tűnnek egy-egy horrorfilm helyszíneinek, mintsem barátságos hajlékoknak. S most ott álltunk egy ilyen intézmény hatalmas ősparkjának bejáratánál. Amikor a portás bácsi kijött, megborzongtunk: szemébe nézve látszott, hogy láthatóan nem volt szellemi képességeinek teljes birtokában. A távoli kastélyépület felől abban a pillanatban biciklivel érkező asszonyok (talán a konyhás nénik?) csak úgy odamorrantották nekünk, hogy ne csodálkozzunk semmin, ha az egyik ápoltat teszik meg portásnak. A pecsételő viszont az információink szerint ott, a fülkében volt, miközben a bácsi erről mit sem tudott. Erélyesen fellépve végül magunk léptünk a helyiségbe, ahol persze ott lógott a pecsételő a falon. Ugyanott ugyanakkor rengeteg tiltó rendelkezés is volt, a fotózás, a parkban való mászkálás és hasonlók határozott megakadályozására.
Biztos láttak már horrorfilmet, amiben a főszereplő vagy a főszereplők annak ellenére bemennek az elátkozott helyre, hogy mi nézők pontosan tudjuk, hogy ott bajuk fog esni. Ilyenkor persze fejcsóválva nézzük tovább a filmet, de a legszívesebben odakiáltanánk nekik, hogy mekkora marhák, miért nem húznak el onnan mielőbb. Az ápolt portás és a tiltó rendelkezések ellenére, leküzdve a fura érzéseinket, természetesen a hülye amerikaiakhoz hasonlóan szépen mi is bemasíroztunk a kastély parkjába, hogy megnézzük magunknak ezt a furán zárt világot. Ahogyan közeledtünk az egyébként gyönyörű, de láthatóan fénykorán jóval túl lévő kastélyhoz, egy idős, céltanul őgyelgő férfi tűnt fel, az egyik ablak mögött pedig egy a benti homályban álló alak egy pillanatra félrehúzta az egyik függönyt. Na ez már elég para volt.
Miközben néhány fotót csináltam a baljóslatú sövénylabirintus tövéből, Feri telefonált egy ismerősének. Amikor Feri letette a telefont, előbb belépett a főbejáraton, majd visszafordult, hogy ne fossunk be, de fura látvány fogad majd bennünket. Ahogy beléptem, először semmit sem láttam, de ahogy hozzászokott a szemem a sűrű homályhoz, a folyosóra állított székekben, fotelekben emberi alakokat láttam, idősek hosszú sora ült szinte teljes csendben a sötét homályba burkolózó folyosón. Elég ijesztő volt, de Feri azonnal továbbvezetett bennünket, át egy tölgyfával borított nagy lépcsőházig, ahol gyakorlatilag már tényleg vaksötét volt. Úgy botorkáltunk fel botladozva egy nehéz szőnyeggel borított falépcsőn, hogy az orrom hegyéig sem láttam. Közben távoli, fura kiabálás hangjai szűrődtek le az emeletről. Na, ha itt nem döglünk meg, akkor sehol ‒ gondoltam. Mint kiderült, azért kellett felmennünk az emeletre, mert ott volt a Károlyiak hófehér márvánnyal borított kápolnája, egy nehéz faajtó mögött. A kápolna világos, ablakos szobája szöges ellentéte volt a vaksötét folyosóknak és lépcsőháznak.
De itt is volt valami fura érzete az embernek. Egyszer csak Feri odaszólt: basszus, tényleg itt van az ördög is. A csillogóan fehér oltár mögött ugyanis, a falon a márvány fekete erezetéből a hegyes fülű ördög maga nézett vissza rám.
A legenda szerint az oltár kőfaragója elégedetlen volt a grófok által neki fizetett honoráriummal, ezért bosszúból olyan márványlapot helyezett fel az oltár mögé, amelyről maga a patás Belzebúb néz vissza ránk. Az oltár előtt imádkozók orra előtt tehát ‒ persze az oltár mögött eldugva ‒ az ördög bámult. Már épp lefotózni készültem a nyomasztó jelenséget, amikor Feri egy pillanatra eltűnt, majd visszajött és szólt, hogy most aztán kifelé, menjünk gyorsan, mert verekedés tört ki az emeleten: alkoholisták és/vagy értelmi fogyatékosok estek egymásnak. Na ez azért több volt már kettőnél. A rendőrautó épp akkor fékezett le az épület előtt, amikor keresztülrongyolva az öregekkel teli sötét előtéren végül kirontottunk az udvarra. Tényleg mintha egy horrorfilmbe csöppentünk volna. Persze még ez sem volt elég (hülye amerikaiakként), ha már ott járunk, talán mégse hagyjuk ki a kastély mögött található szökőkutat és dísztavat sem.
A kastély mellett kitörött ablaktáblák mellett óvakodtunk el, majd lesétáltunk a szökőkútig, bár Laces csak sétált volna, ugyanis megcsúszott és majdnem a bokáját törte ki.
Na akkor már mindhárman azt mondtuk, hogy ‒ na húzzunk most már innen!
Fellélegeztünk, amikor végül kiléptünk a kastélypark kapuján...
