Utazás a Föld (ja nem) az ország középpontja felé

Szegény meteorológusok a politikusok után talán a legtöbbet szidalmazott emberek kis hazánkban. Ráadásul többnyire olyan dolgok miatt, amiről ‒ szemben az említett másik csoporttal ‒ valójában nem is tehetnek. De újabb tévedésüknek csak örülhettünk: nem hogy eső nem esett, de kora délutánra a szél is elállt, rólunk pedig lerohadt a kabát.  A táj apránként változott körülöttünk: lassanként egy új tájegység vett körbe bennünket: a Körösök völgye.

Előbb a Dögös-Kákafoki-csatornán jutottunk át, ami inkább tűnt kákásnak, mint dögösnek, majd a Szarvasi-Holt-Körös lustán nyújtózkodó egyik kanyarulatán keltünk át. A holtág partján ücsörgő pecások, a partra itt-ott kihúzott csónakok és a fel-feltűnő part menti horgásztanyák és nyaralók látványa üdítően hatott a korábbi egyhangú kilométerek és barnás szántóföldek látványa után.

A Kék a Bikazugon át szinte egyenesen tartott a Csáky-kastély hatalmas vaskapujáig. A Batthyány Annáról nevét szerző Anna-ligetben álló Csáky-kastély a Körös-Maros Nemzeti Park központjaként funkcionál, de persze odaérkezésünkkor épp zárva volt. Így jár az, aki a szezon kezdete (március 15.) előtt érkezik. De végül nem volt gond. Laces még a netről korábban kinézett egy telefonszámot, tárcsázta, s 2 perc múlva ott volt a készséges biztonsági őr, aki kinyitotta nekünk a kaput, sőt a park főépületét is, hogy kedvünkre pecsételhessünk.

A modern látogatóközpontban akváriumok és görög teknősökkel teli terráriumok sora bizonyította, hogy nemcsak egy nemzeti park, de egyúttal egy vadaspark központjában is járunk.

Miután minden zárva volt, ezért végül sem a bölényeket, sem az aranysakálokat, sem a további 43, ott bemutatott állatfaj egyedeit nem tudtuk megnézni, de megfogadtuk, hogy nyáron is visszajövünk majd. Nemcsak az állatparkot nézzük majd meg, de kenukat is bérlünk, s minden további lehetséges módon ki fogjuk használni a Holt-Körös és a Szarvas nyújtotta remek lehetőségeket (kenuzás, fürdés, pecázás, Arborétum, hajókirándulás, vízi színpad stb.).

A biztonsági őr volt olyan rendes, hogy végül nemcsak a látogatóközpontot, de magát az 1909-ben épített kastélyt is kinyitotta nekünk, még ha bent csupán lehangoló irodák és fénymásológépek dög unalmas látványa fogadott is bennünket. Kiderült, hogy a kastélyban működik a nemzeti park igazgatósága.

Így hát elköszöntünk és egyre lassuló tempóban az Erzsébet-ligeten át megérkeztünk a 44-es út folyón átívelő hídja mellé. A kellemes napsütésben kiültünk a Bolza-kastéllyal szemben a folyópartra és szendvicseket majszolva önfeledten néztük a folyón elhúzó sokevezős sárkányhajókat, s az emberek jövés-menését.

Nem csoda, hogy fél óra múlva már nem igazán volt kedvünk felállni és továbbindulni. De mennünk kellett, hisz várt még ránk aznapi menetünk végcélja, a Föld (ja nem), a történelmi Magyarország középpontja. 

Átkeltünk hát a hídon, ahová odalátszódtak  a híres mocsári ciprusok, a távoli vízi színpad (melyet magára a holtágra építettek) és a mellette ágaskodó, vörösfenyőből ácsolt gyaloghíd is. Miután átértünk a városba, felhívtam unokatesómat, hogy ajánljon már egy kávézót nekünk, de mint kiderült, egy sem esett épp útba, mi pedig így délután már „az egy lépést se feleslegesen” elve szerint szedtük a tappancsainkat.

Elmentünk a Tessedik Múzeum mellett, majd kicsivel később egy székelykapun át ráfordultunk aznapi utunk célegyenesére, a holtágat övező, alacsony töltésen sorba állított, sötétre mázolt kopjafák mentén. Ez utóbbiak a „vérzivataros” magyar történelem legfontosabb kataklizmáit jelképezték (tatár, török, világháborúk, 56 és társai). A mai magyar valóságot meg a kopjafák alól ellopott magyarázó táblák hiánya jelképezte. De most az egyszer nem zavart ez, lehet, hogy talán igaza van annak, aki elvitte: éppenséggel felejtenünk kellene e történelmi kudarcokat, s előre nézni, nem önnön balsorsunkon keseregni. A múlt rendkívül fontos (én már csak tudom), de nem határozhatja meg a jövőnket.

Egyébként maga a „Történelmi Magyarország középpontja” emlékmű nem más mint egy kis szélmalmocska. Közvetlenül a Holt-Körös partján, szemben az Arborétummal.

Szolid kis emlékmű, de jó is ez így. Csak bízom benne, hogy holmi Semjén Zsoltok nem találják ki idővel, hogy ide valami monumentális rémség kell, sirató asszonykórussal és Bayer Zsolt márványba faragott gondolataival.

Anettnek egy rossz lépéstől ekkorra már meghúzódott az egyik lába és minket is már csak a lendület hajtott előre, így nagyon nem bántuk, amikor végre becsöngethettem az emlékműtől pár száz méterre unokatesómék házánál. A lépésszámláló épp 32 km-t mutatott.

Némi „lazítóanyagok” (pálinka, kávé, fröccs, szóda ‒ kinek mi) felvétele után, no meg egy rövid, de jó kis beszélgetést követően bekászálódtunk Emese mögé az autóba, hogy bő fél óra múlva már ott álljunk az eperjesi bekötőút mellett, az én autómnál.

Az eső csak Orosházát elhagyva kezdte mosni a szélvédőnket. Ismét szerencsénk volt…