Másnap reggel több meglepetés is ért bennünket. No, az idővel már nem volt gond, hétágra sütött ugyanis a nap, de a folyóvizet reggelre elzárta valaki az épületben, így a frissítő tusolás lehetősége lekerült a napirendről, mint ahogyan fogat is csak a magunkkal hozott tegnapi vízzel tudtunk már csak mosni. Ráadásul egyetlen portás vagy a helyhez tartozó bármilyen ember sem mutatkozott, így még reklamálni sem állt módunkban. Nem vagyunk csibészek, így bár elgondolkodtunk, hogy a vízhiányt némi „levonással” honoráljuk, amikor gyors telefonunkra kiderült, hogy valóban nincs itt senki és hagyjuk csak az épületben egy asztalon a pénzt (ami egyébként egyáltalán nem volt kevés a hely színvonalához képest), de végül letettünk a dologról. Csalódást azonban még egy további dolog okozott: habár ez Európa túzok fővárosa, mi csupán egyetlenegyet láttunk belőle, de az is bronzból volt kiöntve és a főépület előtt álldogált.

Hiába vágtunk keresztül a következő órában a közeli tanösvényen és meresztettük a szemünket, egyetlen túzok sem mutatkozott. Végül túz-oktalanul vonultunk be Dévaványára. 

Ott, a vasútállomáson volt a pecsételő, amit ugyan könnyen megtaláltunk, a helyszín mégis emlékezetesnek bizonyult. Az állomásépület melletti fura „vártoronyban” és a környező fákon óriási varjúkolónia székelt, baljós tömegük és hangjuk engem Hitchkock madaraira emlékeztettek.

Egy a település széli bisztróban elfogyasztott üdcsi-kávé kombó után nyakunkba vettük a „Karcagi útnak” nevezett nyílegyenes szakaszt és nagy napraforgótáblák között elindultunk aznapi utunk végpontja, Körösladány felé.

Tikkasztó meleg lett, körülöttünk apró legyek garmadája repkedett elhessegethetetlenül, így örültünk végre, amikor a messzeségben feltűnt Körösladány egyik templomának tornya. Végül a délután derekán értünk be utunk végállomására, a körösladányi vasútállomásra. A pecsételés és az obligát fotók elkészítését követően (amelyen a helyiek biciklijei láthatóak a hátunk mögött, de ami miatt azóta többen is megkérdezték, hogy vajon biciklire váltottunk-e esetleg), nem sokkal már indulhattunk is haza.

Ennek oka az volt, hogy Feri egyik haverja, az Angliában élő K. Gábor, napokkal korábban vállalta, hogy mivel sosem járt még erre, azért ha akarjuk, ő szívesen eljön értünk kocsival Szegedről és hazavisz bennünket Körösladányból. Naná, hogy akartuk!

Na meg a Békéscsaba határában strázsáló dinnyeárustól is akartunk valamit: némi sárga-, na meg rózsaszín húsú görögdinnyét. Ripsz-ropsz otthon voltunk és jóleső élvezettel estünk neki a mézédes görögnek…