Dideregtünk Anettal egy picit, míg a Mars téren vártuk a többieket és az orosházi buszt. Hiába, mégis csak december van már. Mindannyian szerettünk volna még egy utolsót menni idén. A „távoliak” (Gy. Gabi, Krisz) nyilván ismét nem vállalhattak egy fél napért egy országot átszelő utazást, ezért csak négyen: Anett, Laces, Feri és én alkottuk a mai csapatot. Egy könnyed 17-18 kilométeres túrával szerettük volna lezárni a Nagy Kékség 2016-os évét Nagymágocs és Gádoros között. Nem sokkal azután a fiúk is befutottak és együtt szálltunk fel a buszra, amelyről végül Orosházán kászálódtunk le.

A nem túl veretes buszpályaudvaron nemcsak a leheletünk látszódott, de a pályaudvari trafik ablakában az a 70-es évek óta Magyarországon kiírthatatlan reménytelen jelenség, amikor is üres, koszos, napszítta csokipapírok sorakoznak, rajtuk szigorúan kézzel írott árcimkékkel, jelezve a kedves vásárlónak a bolt által nyújtott árukínálatot.

Én szeretem a csokit, de az életkedvem is elmegy, ha ezekre a kiszolgált csokipapírokra nézek; de itt, Orosházán még szintet is léptek, mert az ott kapható jégkrémek papírjait is az egyik ablakba biggyesztették. No comment…

A beálló busz Pest fele indult, amire Feri fellépett, majd egy mondat után lelépett. „Hát ez nem megy Nagymágocs felé” ‒ mondta. Laces viszont résen volt és rákérdezett a sofőrnél, hogy akkor miképp jutunk el Nagymágocsra. „Hát Nagymágocsra ezzel, de a kolléga Nagyszénást kérdezte” ‒ válaszolta a sofőr. Feri tudatalattija valamit megérezhetett, mert bár valóban alapvetően Nagymágocsra akartunk jutni, de a nap végén ‒ tökéletesen akaratunkon kívül ‒ végül Nagyszénásra is eljutottunk!

Amikor Nagymágocson leszálltunk, már nyoma sem volt a korábban itt érzett nyomasztó érzéseinknek (lásd az „Ördög maga” posztomat). Viszont egy hülye helyen hülyén kitett kék túrát jelző tábla miatt tettünk egy tökéletesen felesleges kört, amit hálásan köszönünk annak, akit illet. De végül is nem volt gond, a többiek legalább inni tudtak egy rossz kávét a később útba eső büfében, amelynek WC-jét is kipróbálhattuk, ami után kioszthattuk az eddig érintett három megye minden túlzás nélkül legmocskosabb illemhelyisége címet.

De mindezek nem szegték kedvünket és a csípős időben megindultunk Árpádhalom felé. Útközben elmentünk az egyik legnagyobb bálarakás mellett, amit valaha is láttam, majd a tökéletesen sík Alföldre érkeztünk, ahol már a szem sem ütközik bele semmibe.

Talán nem is volt baj az aznapi hideg, mivel a traktorok itt is olyannyira szétbarmolták az utakat, hogy azok méteres, vízzel és centis jégtáblákkal teli árkokká váltak. Megsejthettük, hogy mit érezhettek Napóleon és Hitler katonái az orosz síkon anno.

Jó tempóban értünk be végül Árpádhalomra. Kis ligetes területen haladtunk át, amikor a település nevéhez passzoló obligát Turul szobrot meg nem láttuk. A „művész” valamilyen ismeretlen megfontolásból az áldozatára lecsapó, felhúzott lábú ábrázolás mellett döntött, amelynek dinamikus megjelenését nagyban rontotta az a négy acélrúd, amely alátámasztotta az alkotmányt. Talán nem véletlen, hogy a Turul-ábrázolások többségénél mégis csak a két lábán áll az a szerencsétlen madár.

A kastélyparkocska amúgy helyes volt, a 20. század elején épült kis Berchtold-kastélyt övezte, amely már művelődési házként és iskolaként funkcionál, amit a mellette épített kosárlabdapálya is megerősített.

A pálya szélén Árpád „vezérünk” igen szigorúra mintázott szobra állt.

 A pecsételő a falu kisboltjában volt megtalálható, amivel csupán az volt a gond, hogy 11-ig volt nyitva, míg az óránk fél 12-t mutatott. Rögvest tárcsáztam az ajtón lévő számot, a telefonba szóló úriember viszont nagyon készséges volt, azt mondta öt perc múlva ott lesz. Ott is volt egy rozoga biciklin, amiről, amikor leszállt róla, egy jókora darab tört le. Csak legyintett, kinyitotta az ajtót, s bent jóízűen pecsételhettünk. Mint kiderült, minden reggel 4-kor nyit, amit mi erős borzongással vettünk tudomásul.

Árpádhalmot elhagyva előbb átkeltünk az Orosháza‒Szentes vasútvonal sínpárján, majd megérkeztünk Gádoros és egyben Békés megye határára. Ezzel Tolna, Bács-Kiskun és Csongrád megye után a negyedik megyét értük el utunk során.

A gádorosi pecsételő itt is a szokásos kocsmasöntés mellett volt, ahol túl sokat nem időztünk, hisz nemsokára érkeznie kellett az orosházi busznak, amelyen már rajta szerettünk volna lenni. A falut átszelve még decemberi ibolyákat és vicces macskalétrákat fotóztam.

A buszmegálló mögött kis templom állt, szembe vele napsütötte pad. Laces és Feri a kis templom megtekintését, mi Anettel a napfürdőt választottuk.

Vártunk-vártunk, de a busz csak nem jött. Nem volt nehéz kitalálnunk, hogy valami gubanc történt, s valószínűleg még néhány órát a festői Gádoroson tölthetünk. Végül ‒ látva, hogy tényleg nem jön a busz ‒ úgy döntöttünk, hogy elindulunk a kissé távolabbi vasútállomás felé, hogy legalább egy vonatot el tudjunk csípni. Kb. 200 métert mehettünk, amikor egyszer csak mégis megjelent egy busz, amit sikerrel le is intettünk. A sofőr kedves volt, jelezte, hogy az ő busza robbant le egy órája, s elvisz ugyan bennünket Orosházára, de csak kerülővel, mert a hiba miatt most már a nagyszénásiakat is össze kell szednie. Így jutottunk hát el ‒ akaratunkon kívül ‒ Nagyszénásra is 2016 december havában.

A szegedi csatlakozásunkat persze már lekéstük Orosházán, a fennmaradó időt pedig végül egy közeli cukrászdában ütöttük el egészen remek madártejek és málnás gyümölcskrémesek társaságában.

A buszban zötykölődve hazafelé elégedettség jól eső érzése töltött el, hisz rengeteg élmény, kaland történt velünk ebben az évben, s biztos voltam benne, hogy ezek sora 2017-ben is folytatódni fog.

Rajtunk nem fog múlni!