Kis túlzással már a falat kapartuk mindannyian, annyira hiányzott a Kék. A tél idén olyan hosszú volt, mint talán még soha. Ugyan januárban és februárban hol egyikünk, hol másikunk tett gyenge kísérleteket arra, hogy bedobja egy amolyan „kopogós”, tehát egy igazi arktikus túra ötletét, de valahogy senkinek sem akarózott végül erős északi szelekben caplatni a hideg dél-alföldi tájban. A múlt hétvége (az utolsó februári) viszont már csodás időt hozott, napsütéses 16 fokot, de Laces és Anett is erősen köhögött még holmi korábban begyűjtött bronhitiszek és mandulagyulladások miatt, így végül, bár némileg durcásan, de mégis csak maradtunk Szegeden. De akkor már biztos volt ‒ legalábbis számomra ‒, hogy ha törik, ha szakad a következő hétvégén elindítjuk végre a Kékkör várva várt 2017-es évét.

A terv a következő volt: autóval elmegyünk a legutóbbi túránk végpontjáig, a „festői” Gádorosig, majd onnan Eperjes érintésével becélozzuk kedvenc Békés megyei településemet, a régi szandálos, Leó jégkrémes, pecázós nyarak színhelyét, Szarvast. A túra tulajdonképpeni végpontja unokahúgomék szarvasi háza volt, ahonnan ‒ a terv szerint ‒ unokatesóm visz majd bennünket vissza a Gádoros mellett hagyott autóhoz. Rajta hát!

A vasárnap hajnali kelés (pláne a könnyed szombat esti sörözésem után) elég nyűgösre sikeredett, de a félhomályban gyorsan öltöztünk, hogy a srácokat, Lacest és Ferit a megbeszélteknek megfelelően mielőbb fel tudjuk venni. 6.35-kor már a Szeged táblának mondtunk búcsút, amikor kellemesen felfokozott hangulatban, a meteorológusok által aznapra beharangozott esőről megállapítottuk, hogy kapitális marhaság: ergo nem lehet aznap eső.

Az autót az eperjesi bekötőút első, gazdagon szögesdrótozott tanyája előtt hagytuk, s 7.35-kor (épp 2017. 3. hó 5.-én) a borult idő ellenére igen jó hangulatban elkezdtük az idei év nagy kék kalandját.

Nem sokkal odébb egy tanyaközponton haladtunk épp át (Kiskirályság volt a neve), amikor egy hagyományos építésű, de a legkevésbé sem hagyományos formájú épület mellé értünk.

Épp a furán lecsapott sarkú házat fotóztam, amikor egy bácsi jelent meg a kapuban. Megkérdezte, hogy mi járatban vagyunk, mi meg megkérdeztük, hogy miért ilyen fura az épület alakja. Elmondta, hogy a ház régen kocsma volt, az édesapja üzemeltette 1925 és 1950 között, kereken 25 évig. A furán lecsapott sarok pedig a korcsma bejárata volt, amit 50’-ben végleg lefalaztak, de ha jobban megnézzük még az első lépcsőfok is látszik alatta. Ahogy ott állt és mesélt az öreg, fura érzés lett rajtam úrrá: ha mikrofon lett volna a kezemben, tisztára úgy éreztem volna magam, mint Rockenbauer Pál a Másfél millió lépés Magyarországon sorozatban. Érdekes volt, de mennünk kellett, így jó egészséget kívántuk és megszaporáztuk a lépteinket. 

Végig aszfalton jutottunk be Eperjesre egy bő óra alatt. Anno én jártam a felvidéki Eperjesen is, na ez az alföldi falu a legkevésbé sem hasonlított arra a tiptop középkori belvárossal megáldott városkára. A cél a szokásos helyi kocsma volt, ahol a söntés mellett várt bennünket a pecsételő.

A magyar rögvalóságon erősödött szemünk meg sem rebbent, amikor a kocsmába lépve vasárnap fél kilenckor már 2-3 dülöngélő helyi erő mellett hárman az obligát gombás biliárdot nyomták, olyan komolysággal, mintha egy londoni biliárd világkupa résztvevői lettek volna. Pecsételés és a kávé-üdítő kombó (3 kávé + 2 dl kóla = 460 Ft!) között egy értelmesnek tűnő helyi pasas ajánlgatta meglehetősen lelkesen és meglehetősen részegen a falu szélén található állatsimogatót és a mellette található másik kocsma-pizzériát. Indulás előtt még röhögtem egy sort a kinti mosdó feliratán:

majd nyakunkba vettük a kis falut.

Röviddel később már ott álltunk a kis állatsimogató mellett.

Kincső és Jumbó, a két szürke boci mintha a „Két bors ökröcskéből” lépett volna ki, de a kisbárányok is cukik voltak, ugyanakkor arra, hogy mi az úristenért kell egy nulla átmenő forgalommal és nulla turizmussal rendelkező faluban ‒, ahol minden bizonnyal szinte minden portán tartanak állatot ‒ állatsimogató, arra éppenséggel nem jöttünk rá, de no problémo, ez itt Magyarország.

Miközben fotózgattunk, mellettünk egy bottal csoszogó öreg húzott el, aki egy távolabbi épület felé tartott lassú, de biztos ütemben. Mint kiderült a 9-kor nyitó másik kocsma/pizzéria volt a célja, amit csak messziről láttunk. De az idős úr az időzítés bajnoka volt: 9.00-ra, az ajtó nyitásra ért pont oda. Na hja, sokan ismerik errefelé az ép kinyitó kocsma ajtajának hangját.

Korábbi kocsmai útbaigazítónk szerint érdemes lett volna egyébként kerülnünk, mivel a Szarvas felé tartó földút rendkívül sáros volt, de korábbi, hónapokkal ezelőtti, balul sikerült letérésünk a Kékről megtanított bennünket, hogy még ha nehezebben járhatónak is tűnik a kijelölt útvonal, sem érdemes a letérést megkockáztatni. Mint kiderült, most jól döntöttünk: az út eleje ‒ a szokásos John Deere traktoros drifteléseknek köszönhetően – valóban végtelenül sáros és ragadós volt, de kb. 1 km után már száraz szakasz jött, és így is maradt egészen a nap végéig.

Kicsivel később egy vízzel félig telt csatorna mellé kanyarodott a kék jelzés. Lent, a csatorna partján töménytelen édesvízi kagyló kiüresedett héja feküdt, de a sekély vízben is tonnaszám láttuk az élő és holt kagylókat. Az egyikért lekecmeregtem; mit mondjak, impozáns példány volt.

A döglött kagylóktól bűzlő, rozsdás átemelőkkel és lepukkant, szeméttel borított épületekkel tarkított csatorna mellett különösen bizarrnak hatottak a „Fürödni tilos” táblák, tekintve, hogy minden eszünkbe juthatott itt, de, hogy fürödjünk, na az soha.

De ettől függetlenül a nap egyre melengetőbben sütött, én pedig sárga zuzmóval borított, de épp rügybe boruló, különösen szép bokrokat fotózhattam, úgy hogy minden a legnagyobb rendben volt...

Folyt. köv.