A Nagy Kékség

Kalandok az országos Kékkörön

Pálosok magánya

2019. október 27. 18:26 - Szabi 28

2019. szeptember 29.

Még este kisebb vita alakult ki a módosult útvonal miatt, hiszen az eredeti tervünk az volt, hogy Tornabarakonyból egészen Bódvaszilasig tudunk menni mostani etapunk harmadik napján. De így, hogy végül csak Rakacaszendig jutottunk, többünk azon a véleményen volt, hogy ha Bódvaszilasig megyünk, akkor legalább másfél órával később tudunk majd csak hazafelé indulni, ami tekintve, hogy több mint négy óra utazás várt még ránk a túra végeztével, nem volt egy elhanyagolható szempont. Így végül a csapat úgy döntött, hogy egy településsel előbb, tehát Bódvarákón hagyjuk a „végponti autót” és a Bódvarákó és Bódvaszilas közötti távot majd egy későbbi időpontban teljesítjük.

img_20190929_094939.jpg

Rakacaszendről jó tempóban indultunk meg ezután a Tornai-dombság és Tornabarakony felé. Tulajdonképpen azon az úton mentünk végig, amerre előtte való nap a Google maps mutatta volna az autóknak az utat. Nos, a helyieknek igazuk volt, ott személyautóval semmilyen körülmények között nem tudtunk volna átmenni.

img_20190929_091120.jpg

Tornabarakonyt elhagyva már a Szalonnai-hegységben jártunk és valóban, a már egy ideje a hátunk mögött hagyott Zemplén után végre ismét valódi hegyek között jártunk, valódi erdőségekben.

img_20190929_101954.jpg

Még reggel láttuk az autóból, hogy mai legfőbb célunk a cowboy kalapra emlékeztető Hármas-hegyen való átjutás lesz, melynek átellenes oldalán található a martonyi Pálos-rendi templom- és kolostorrom, mai napunk fő szenzációja.  

Szép időben élveztük az erdő által nyújtott látványt: a gombacsoportokat, moha borította odvas fákat, s az erdei rovarokat.

img_20190929_103830.jpg

img_20190929_115946.jpg

img_20190928_121744.jpg

Feri és Krisz előresiettek, mi négyen, Gabi, Laces, Anett és én némileg lemaradva követtük őket, amikor Laces a telefonon található térképet böngészve jelezte, hogy a közelben egy barlang is található. Le kellett ugyan egy kicsit térni a Kékről, de egyöntetűen jeleztük, hogy ennyit megér nekünk a dolog. Pár száz méter megtétele után egy napsütötte tisztásra értünk ki, de Laces csóválta a fejét: itt kell lennie annak a barlangnak valahol, de hol van? Ekkor én is megnéztem a telefont, ami felém fordítva már nem fejjel lefelé mutatta a feliratokat, így kiderült, hogy egy parlagot, nem pedig egy barlangot üldöztünk ideáig. Némi röhögés után visszakapaszkodtunk a Kékre.

img_20190929_122615.jpg

Picivel később már ott álltunk a Pálos-rendi kolostor impozáns romjai tövében. A hasonló romokon edződött szemünk egy-két méteres falmagasságot és felismerhetetlen falstruktúrákat várt, ehelyett egy meglepően jó állapotban maradt, hatalmas felmenő falakkal bíró, s a magányt, a csöndet és a múlt érzetét egyaránt felerősítő szakrális helyen álltunk. Az erdő körbeölelte a kolostort, s hatalmas fák gyökerei tartották a falak egy részét. Egy picit mindenki csendben szemlélődött, majd szedelőzködtünk, hogy letudjuk a Bódvarákóig hátralévő néhány kilométert.

img_20190929_125659.jpg

img_20190929_125726.jpg

img_20190929_130200.jpg

A korábbi kaptató, most meglehetősen meredek lejtőre váltott, így kissé gatyafékkel indultunk meg a Hármas-hegy puklijáról, az ellenkező oldalon. Talán egy óra telt el, mire Bódvarákó rendezett utcáin elérkeztünk a pecsételő helyhez, majd kicsivel később Krisz autójához.

img_20190929_143058.jpg

Miután Rakacaszenden átszálltunk az én autómba, s a Rakaca-víztározónál felvettük a többieket, akik ott vártak meg bennünket, már csak egy szendrői sütizés/kávézás volt hátra a helyi kis cukrászdában.

img_20190929_145533.jpg

Kereken 16.00-kor szálltunk be az autóba, s végre-végre csak dél felé kellett venni az irányt, a 27-esen Miskolc fele. Sátoraljaújhely és a Miskolctól keletre levő tájak már a lábunkban, az ott megszerzendő pecsétek pedig már a füzetünkben voltak…

Szólj hozzá!

A csereháti patchworkon

2019. október 23. 17:42 - Szabi 28

2019. szeptember 28.

A nyéstai vendégház minden igényünket kielégítette: modern bútorok, kényelmes ágyak, makulátlanul tiszta fürdőszoba. Szállásadónk ráadásul már hétkor a kinti tűzhelyen a mi tojásrántottánkat és virslinket készítette. Az egyetlen U alakú utcából álló faluban – elmondása szerint – roppant kevesen laknak már, többnyire agglegények, egyedülállók. Az a tény azonban, hogy a Kék érinti a települést – vendégházak révén – ad némi kapaszkodót az ittenieknek.

img_20190928_094501.jpg

A reggeli után mi Krisszel nekiindultunk, hogy a kanyargós csereháti utakon autóval elérjük aznapi tervezett túránk végpontját, Tornabarakonyt. Számításunkba azonban némi hiba csúszott, ugyanis már Rakacaszenden jártunk, amikor kiderült, hogy a következő település, Tornabarakony felé ebből az irányból csak egy személyautóval járhatatlan földút visz át (köszi Google maps!). Egy óriásit kerülve persze el lehetett volna érni másik irányból is a falut, de ez további egy órával megnövelte volna az autózgatás idősávját és szerettünk volna már nekiindulni túrázni; így végül úgy döntöttünk, hogy Rakacaszenden hagyjuk az autómat és a másikkal innen gurulunk vissza Nyéstára. Tehát Tornabarakony helyett aznapi végcélunk összességében Rakacaszend lett.

Kissé borult időben indultunk el végül Nyéstáról, s a tegnapi verőfényes napsütést nélkülöznünk kellett egész nap, de nem panaszkodhattunk, hiszen esni nem esett, s amolyan jó kirándulóidő volt.

img_20190928_123742.jpg

Első aznapi célpontunk, Felsővadász érintésével Irota volt. Ekkor már jócskán bent jártunk a Cserehátban. Ide, Irotára érve szembesültem azzal a jelenséggel, amit leginkább egyfajta patchworknek neveznék. A Cserehát talán legnagyobb talánya ugyanis az volt, hogy miképp lehet az, hogy elképesztően szegény, borzasztó állapotban lévő falvak közé miképp simulhatnak rendezett, láthatóan jómódban élő községek. Utunk során hol egyik, hol másik végletbe lépkedtünk át, akár egy-két óra leforgása alatt. Egy szinte harmadik világbeli Abaújszolnokra vagy Rakacára mindig jutott egy-egy roppant tiszta és rendezett Irota vagy épp Bódvarákó. Ez a csereháti szociográfiai patchwork egyszerre volt nyomasztóan szomorú és roppant elgondolkodtató.  

Mindeközben persze a táj gyönyörű volt, az ősz teljes színarzenálját bevetette, hogy megszeretesse velünk a Cserehátat.

img_20190928_123305.jpg

img_20190928_153407.jpg

img_20190928_155201_1.jpg

Voltak picit erdősebb részek is, de inkább cserjés, bozótos és nyíltabb területek váltogatták egész nap egymást.   

img_20190928_154653.jpg

Késő délutánra járt, amikor beérkeztünk Rakacaszendre. Ahogy ereszkedtünk lefelé a falu központja irányába, egy remek állapotban megmaradt picike Árpád-kori templom mellett vezetett el az utunk. Meglepő volt, hogy a megközelítése egyáltalán nem volt egyszerű, végül fölötte, egy kis lyukas kerítésszakaszon átmászva tudtuk csak megközelíteni. De így is csak kívülről készíthettünk róla fotókat.

img_20190928_155637.jpg

img_20190928_155805.jpg

Végül az utcára kiérve, egy helyi fiú kézzel ugyan lelkesen mutogatta, hogy melyik utca végi házban lehet elkérni a templom kulcsát, de nem volt kedvünk végigkopogtatni a fél utcát érte. Mindenesetre érdekes, hogy egy ilyen turizmus szempontjából is értékes építészeti emléket mennyire nem kezelnek itt értékének megfelelően.

Rakacaszendről végül egy rövid autózással értük el Viszlót, az ottani szállásunkat, a Hagyományok házát, ami megint csak egy tip-top, kifejezetten tágas és kényelmes vendégház volt.

img_20190929_071102.jpg

De nekem még vissza kellett menjek Kriszért Rakacaszendre és onnan egy hosszabb autóút után Nyéstára, Krisz autójáért. Mire leparkoltunk a Hagyományok háza udvarán, már erősen fújt a szél és cseperegni kezdett az eső. Az időzítésünk tökéletes volt. Mivel itt nem kaptunk vacsorát és vendéglő sem volt a faluban, végül mindenki a madárláttából költötte el vacsoráját és viszonylag korán ágyba is bújtunk.

Szólj hozzá!

A Hernád völgyében és azon is túl

2019. október 20. 10:45 - Szabi 28

2019. szeptember 27.

Reggel viszonylag gyorsan el tudtuk kezdeni a gyaloglást, hiszen a Fonyhoz igen közeli Boldogkőváraljára kellett csak átgurulnunk a kocsival. Ahogy közeledtünk a településhez, csodálatos látvány fogadott bennünket. A felhők lehúzódtak Boldogkőváralja köré, de a nap erősen próbálkozott, így foltokban szaggatta fel őket, sejtelmes, látványos élményben részesítve bennünket.

img_20190927_083042.jpg

img_20190927_085606.jpg        

Nem sokkal később, amikor lezártuk az autót és nekiindultunk, már felszállt a köd és mi verőfényes időben indultunk meg Hernádcéce irányában. Ahogy azt a Hernád völgyétől vártam, a táj és az út igen sokban az alföldi kéket idézte, aszfaltúttal, majd kiterjedt szántóföldek melletti slattyogással.

img_20190927_091801.jpg

img_20190927_093229.jpg

Egy óriási területen végeláthatatlan sorokba dobált tökök emlékeztettek rá bennünket, hogy végérvényesen megérkezett az ősz.

img_20190927_093505.jpg

Nem sokkal később pedig bemasíroztunk Alsócécére, ahol egy ritkán látható fatornyos templom mellett – egy helyi néni tanácsára – indultunk el lefelé, a nemrégiben még működő, de ma már egyértelműen bezárt vendéglátóhely felé, amely előtt – egy diófa tövében – kis ácsolt házikócska rejtette a pecsételőt.

img_20190927_094950.jpg

Végig a folyó völgyében haladtunk tovább, csodás fotókat lőve pirosló csipkebogyókról, reggeli harmattól szikrázó pókhálókról.

img_20190927_100350.jpg

img_20190927_100301.jpg

A Hernádon végül Gibártnál léptünk át a túlpartra, ahol egy játszótéren elköltöttük korai ebédünket is.

img_20190927_110445.jpg

img_20190927_113055.jpg

Kicsivel később már a térség kissé kopottas fő településén, Encsen gyalogoltunk. Egészen a főút mentén található remek kis cukrászdáig, ahol egészen finom sütik és kávék társaságában fújtuk ki magunkat. Félórás pihenőt követően erősen szabadkozva köszöntünk el, mivel bakancsainkkal nem kevés anyaföldet vittünk fel a cukrászda fényes márványpadlójára, de a hölgy kedves volt, nem haragudott meg ránk.

img_20190927_123027.jpg

Encs határában átkeltünk a piszok forgalmas hármas úton, majd az ugyan egyutcás, de végeláthatatlanul hosszú Abaújdevecseren küzdöttük át magunkat. Fancsalnál a hangulatos szőlőhegyre és a kis présházakra csodálkoztunk rá, Baktakéken pedig arra jöttünk rá, hogy itt szinte mindegyik település a Hernád vagy valamelyik beléfolyó patak völgyében helyezkedik el, így amikor a kéken közeledtünk egy-egy faluhoz, szinte mindig azt tapasztaltuk, hogy a templom tornyának tetejével vagyunk egy szinten, s ha pecsételni akartunk, mindig le kellett ereszkednünk a falvakat rejtő kis völgyekbe, ahonnan később vissza kellett a másik oldalon kapaszkodni, hogy folytathassuk a Kéket.

img_20190927_153317.jpg

Baktakék után értük el a nap folyamán az első erdősebb területet: beérkeztünk a Cserehátba!

img_20190927_153748.jpg

Kicsivel később már a nemrégiben ácsolt Katalin kilátón ácsorogtunk. Mivel a kilátó tövében fotósorozat örökítette meg a kilátó építését, láthattuk, hogy pár évvel korábban mennyivel kisebbek voltak a fák a kilátó környezetében. Meglepően megváltozott azóta a környék, amelynek sajnos megvolt az a következménye is, hogy a 360 fokból körülbelül 90-100 fokban volt látható a táj, a többi irányban a kilátó közvetlen közelében tornyosuló növendék erdőt láttunk csupán.

img_20190927_161634.jpg

img_20190927_162032.jpg

Az aznapra tervezett szintkülönbség zöme a túra utolsó óráira koncentrálódott, így egyre jobban elfáradva értük el Abaújszolnokot, ahol talán elsőként tapasztaltuk meg azt a döbbenetes szegénységet és nyomort, ami a Cserehát egyes településeit jellemezte. A település házainak jelentős része bedőlt, roskadozott, de még a jól láthatóan lakott ingatlanok egy része is borzasztóan lepusztult állapotban volt. Szomorú szívvel pecsételtünk és indultunk tovább aznapi túránk végpontja, Nyésta felé.

img_20190927_165614.jpg

Egy tök felesleges kitérő után végül este hat óra körül tártuk ki a nyéstai vendégház kapuját, ahol legnagyobb örömünkre nem csupán a szállásadónkkal előre letárgyalt gulyásleves, de pompás házi baracklekvár és egy nagy halom pirosra sült fánk is reánk várt. De nekem és a nem sokkal később megérkező Krisznek még volt egy körünk: el kellett menni az autómért Boldogkőváraljára. Igencsak megéhezett mindenki, mire visszaértünk, így nem meglepő, hogy elképesztő iramban kezdte el mindenki pusztítani a gulyáslevest és a baracklekváros fánkokat. Élni jó!

A világ legjobb pálinkája

2019. október 18. 11:15 - Szabi 28

2019. szeptember 26.

Sok víz lefolyt a Tiszán, mióta júliusban a Nagy-Nyugodót követően befejeztük az előző etapot. Néhány dolog azonban sajnos nem változott, így Ditta és Gy. Gábor lába még mindig nem gyógyult meg, így a szeptemberi szakaszt is ki kellett hagyniuk, de reméljük, nemsokára most már tényleg tudnak majd csatlakozni. Ami biztosnak tűnt, hogy az alapcsapathoz (Anett, Laces, Feri, jómagam) most Laces kedvese, S. Gabi és Krisz is megint csatlakozni fog. Abban is biztosak voltunk, hogy minimum háromnapos etapra kell mennünk, hiszen még mindig eléggé messze kellett autóznunk, két napra menni pedig az erőforrások erőteljes pazarlásának tűnt. Ezért végül úgy döntöttünk, hogy egy pénteki napot, szeptember 27-ét mindenki kiveszi szabinak és így már 26-án, csütörtökön neki tudunk indulni. A terv az volt, hogy Szegedről munka után öten indulunk el, s meg sem állunk a korábbról megismert fonyi Bábakalács vendégházig, ahol majd Krisz is csatlakozik hozzánk. Előtte való nap azonban kiderült, hogy Krisz mégsem tud csatlakozni hozzánk csütörtökön, majd csak pénteken este ér a Cserehátba, egészen pontosan második szállásunk helyszínére, Nyéstára.

Végül este fél 10 körül állítottam le az autót Fonyban, a vendégház sötét sziluettje előtt. Pillanatokon belül ott volt vendéglátónk, aki gyorsan betessékelt bennünket. Lepakoltunk, s beszélgetni kezdtünk, amikor vendéglátónk egy üveg körtepálinkával állított be. Nem volt rossz, de valami eget rengető sem, de ahogy mind jobban belemelegedtünk a beszélgetésbe szóba került a világ legjobb pálinkája, ami – mint kiderült – úgy 15 méterre volt állítólag tőlünk, vendéglátónk szomszédos portáján. Nem kellett sokat várni, a világ állítólag legjobb pálinkája kis idő múlva üvegpoharakba kiporciózva ott állt előttünk az asztalon.

img_20190926_221143.jpg

 

img_20190926_221345.jpg

Már az illata elárulta, hogy itt bizony gönci barackot fogunk inni. Azt ugyan nem tudom, hogy valóban ez-e a világ legjobb pálinkája (ennek eldöntéséhez azért nem szeretném megkóstolni a világ összes pálinkáját), de, hogy mennyei finom volt az biztos. Kicsivel később egészen könnyen ment az elalvás is. Holnap hosszú napunk lesz.

Szólj hozzá!

Utáljuk a Nagy-Nyugodót!

2019. július 17. 08:13 - Szabi 28

2019. július 8.

Mint előző este kiderült, Krisznek vissza kellett indulnia az ásatására még reggel, ezért abban maradtunk, hogy a két autóval elgurulunk aznapi túránk végpontjára, a már jól ismert sátoraljaújhelyi Pajtás utcába, onnan engem visszavisz még Makkoshotykára és egy kiadós reggeli után elindul a munkába és így értelemszerűen ezt a napot már nem járja végig velünk. Szállásadónk erdei gombapörkölttel készült, szóval, aki igazán jól akart lakni reggelire, annak nem volt oka panaszra.

A fenti leírásból persze kiderülhetett, hogy míg a korábbi napokat itt, a Kék klasszikus szakaszán az előre meghatározott irányba (a Nagy-Milictől az Írottkőig) kezdtük el teljesíteni, ezen etap utolsó szakaszát kivételesen épp fordítva, Makkoshotykától vissza, Sátoraljaújhely irányába akartuk megcsinálni. Ennek oka az volt, hogy az út egy igencsak kiemelkedő pontot érintett, a Nagy-Nyugodót, mely a legutóbbi tavaszi ott jártunkkor is rendesen megizzasztott bennünket. Úgy gondoltuk, hogy ha nem a márciusi végpontnál folytatjuk, akkor ki tudunk fogni a túra útvonalának kijelölőin és a Nagy-Nyugodón, de ebben keservesen csalatkoznunk kellett. 

A reggel picivel hűvösebben indult, de ez kevésbé érintett bennünket rosszul annál a hírnél, hogy a bolt ma később nyitott a szokottnál és a tegnap nagy hévvel nekünk beígért pogácsák még javában sültek, amikor odaérkeztünk, így ismét pogácsák nélkül kellett távoznunk. Valószínűleg már sohasem tudjuk meg milyen lett volna a hotykai pogácsa.

Mivel Makkoshotyka egy völgyben fekszik, hamarosan már a település felé magasodó dombsoron bandukoltunk nagyszerű képeket lőve a reggeli égboltról és a lábunk alatt elterülő tájról.

1_kep_19.jpg

2_kep_19.jpg

Nem sokkal később aznapi egyetlen pecsételőhelyünkhöz értünk, egy kis elhagyatott tanyához, melynek őrzője egy szomorú szemű, roppant aranyos kutyus volt, akinek – mivel az út rövidnek ígérkezett ezért szendvicseket sem csináltunk – végül nem tudtunk kolbászt vagy felvágottat adni, pedig egy nagy pacsi miatt is ezt feltétlenül kiérdemelte volna.

3_kep_17.jpg

Károlyfalva fölött kicsivel később elértük a Rákóczi-fát. A több száz éves öreg tölgy alá a legenda szerint II. Rákóczi Ferenc pihent le miközben birtokait járta.

4_kep_17.jpg

Furcsa mód, bár a Nagy-Nyugodó nyerge fontos elágazás a Kéken, egy olyan pont, ahonnan számos más túraútvonal is leágazik, az eligazító táblákon azonban egyetlen egy ízben sem tüntették fel a tőle való távolságot. A korábbiak fényében ezen olyan nagyon nem csodálkoztunk, azon már inkább, hogy közeledve hozzá egyre lejjebb és lejjebb jutottunk, míg nem majdnem a tengerszinten álltunk meg, csupán egy-két kilométerrel a nyereg előtt. Ez igen csak rossz hír volt, hiszen előrevetítette azt, hogy rövid távon kell majd komoly szintkülönbséget leküzdenünk. Ez így is történt. Alaposan kiizzadva vergődtünk fel hát ismét a Nagy-Nyugodóra, amit egyszer s mindenkorra nem zártunk a szívünkbe.

5_kep_16.jpg

Onnan már csak egy hosszú lejtő várt ránk az autóig. Fél 12-re már átöltözve gurultunk a jól ismert belvárosi Spaten söröző felé, ahol eddig még mindig jókat ettünk. Sajnos azonban most kicsit csalatkoznunk kellett, nemcsak a lassú kiszolgálás miatt, de az ételek is elmaradtak a megszokottól. De most már – reményeink szerint – egy jó darabig nem kell felkeresnünk Újhelyet, a következő etapunk során ugyanis már a 3-as úton Boldogkőváraljáig kell csak autózzunk, hiszen a Zemplént magunk mögött hagytuk.

Vár ránk a Cserehát!

Nézd, milyen a zacsim!

2019. július 16. 11:10 - Szabi 28

2019. július 7.

Szóval az úgy volt, hogy Anett szülei pár hete Olaszországban jártak, az „olaszból” hozott ajándékot meg egy roppant fura tapintású, feltehetően biológiailag lebomló zöld zacskóban kaptuk meg, amibe a túránk elején az almát, banánt tettük. Már a regéci vár bejáratánál lévő kis teraszon ücsörögtünk, amikor a fenti mondatot nekiszegeztem Lacesnek, aki egyetértően meg is fogdosta a zacskót, s megerősítette, hogy valóban milyen fura tapintású. Csak akkor esett le nekünk is szavaink kétértelműsége, amikor a mellettünk ülő pár lánytagjának óriásira kerekedtek a szemei. Már akkor nagyon elkezdtünk röhögni, de estig még többször eszünkbe jutott a dolog, szóval nem voltunk szomorúak…

1_kep_18.jpg

Reggel egyébként Regéc érintésével Boldogkőváraljáig autóztunk Krisszel, a vár alatti parkolóban hagyva az autómat. A többiek a Regéci Vár Látogatóközpontban kávézva vártak be minket, majd együtt kapaszkodtunk fel magához a várhoz. Az oda vezető meredély már önmagában sokkal jobban megizzasztott bennünket, mint az egész előtte lévő nap. A vár bejáratánál kis modern épület, pénztárral, ajándékbolttal, büfével. Maga a terület ugyan még feltárás alatt áll, de körbejárható, több helyen már állagmegóvott, rekonstruált részekkel. A füzéri várban szerzett rossz benyomásaink után mindegyikünknek kifejezetten tetszettek a regéci megoldások. Visszafogottsága, egyszerűsége „a kevesebb néha több” elve itt jól érvényesült. Jó érzésekkel hagytuk itt II. Rákóczi Ferenc gyermekkorának egyik emblematikus helyszínét.

img_20190707_103424.jpg

2_kep_18.jpg

Kicsivel később beértünk Mogyoróskára. Csakúgy, mint a tegnap autóval kétszer is érintett Óhuta, Mogyoróska sem egy jellegzetes BAZ megyei elszegényedett, kihalt falvacska. Mindkét településen nemcsak a régi paraszti házak egy része talált új gazdára, de csinos házak egész sora épült újonnan mindkét faluban. Az utcákon parkoló luxusautók garmadája is arra utalt, hogy tehetős emberek sora vett itt nyaralónak használt házat/házakat, s valóságos kis ékszerdobozként csillogtak ezek a csodálatos természeti környezetben.

img_20190707_122000.jpg

Mogyoróskát elhagyva az Arka-patak völgyében mentünk tovább. A hátralévő út nagyobbik részét már itt, e patakvölgyben tettük meg, ide-oda tekeregve, hol a patak egyik, hol a másik oldalán. A kidőlt fákkal, sziklakiszögellésekkel, s néhol dús csalánosokkal kísért útvonal nagyon hangulatos volt, de a vége felé a völgy fülledtsége miatt már nem bántuk, amikor végül kijutottunk belőle.

3_kep_16.jpg

img_20190707_141041.jpg

Arka faluban egy kis szökőkutas „főterecskén” pihentünk egyet, majd már az aszfaltúton jutottunk be Boldogkőváraljára. Volt egy szakasz az úton, amikor a kétoldalt meredező sziklákon nőt feketefenyők Olaszországot vagy Horvátországot idézték föl bennem. Roppant megnyerő látvány volt. Mint ahogyan a boldogkői vár is rendkívül impozáns látványt nyújtott abból a szögből, ahonnan megközelítettük.

img_20190707_155413.jpg

4_kep_16.jpg

Nyaranta a vár este nyolcig van nyitva, így bőven volt még időnk, hogy alaposan körbejárjuk ezt is. Sőt, miután a várudvarra jutottunk, egy lovagi fegyveres bemutatót is megszemlélhettünk.

5_kep_15.jpg

A regéci után a boldogkői vár is nagyon tetszett nekünk, az meg külön bónusz volt, hogy amikor pár éve utoljára arra jártam a sziklaszirtre kinyúló kis huszártoronyhoz nem lehetett kimenni, de azóta megerősítették a helyszínt és most már oda is kimerészkedhettünk. Az alföldi Kék kukoricaföldjei után egy nap alatt két vár?! Valóban más ez a szakasz már!

6_kep_15.jpg

A vacsora Makkoshotykán pompás volt: húsleves, rántott csirkemell, gomba és karfiol. Mindenki talált a fogára valót. Már besötétedett, amikor a csöpörgő eső behajtott minket a konyhába, az utolsó söröket már ott ittuk meg…

Valahol Oroszország mélyén

2019. július 15. 09:08 - Szabi 28

2019. július 6.

Reggel vendéglátó nénink tojásrántottával keltett minket, ami nagyjából félig volt sütve, félig volt nyers, gyaníthatóan a helyi ízlésnek megfelelően. Reggeli után Krisszel elgurultunk aznapi túránk végpontjára, Regécre, ahol a Csobogó vendéglő előtt állítottuk le az autómat, de fél óra múlva már ismét Makkoshotykán, a túra kiindulópontján voltunk. A hotykai pecsétlő a helyi kisbolt pénztára mellett volt a falra szerelve; a boltban frissen sült pogácsa csodálatos illata terjengett. Ugyan több szendvicsünk is volt aznapra, de nem álltuk meg, hogy ne kérjünk a pogácsából, de hoppon maradtunk, ugyanis mint kiderült, a pogácsák a „hivatalba” készültek az aznapi falunap alkalmából. Vendéglátónk még előtte való este valóban jelezte, hogy micsoda mázlink van, hiszen másnap, szombaton lesz a makkoshotykai falunap, olyan húzónevekkel, mint L. L. Junior és Bódi Margó, szóval jobb lesz, ha szedjük a lábunkat, hogy feltétlenül visszaérjünk a „koncertekre”. No, emiatt aztán mi sietni nem fogunk, de még egy felesleges lépést sem teszünk – gondoltuk mindannyian. Az elpogácsátlanodás viszont valóban szomorúvá tett bennünket, de ígéretet kaptunk, hogy másnap reggelre nekünk is sütnek majd.

Jó tempóban hagytuk el hát a falut. Nem sokkal később már az erdőben bandukoltunk, csodás túrázós időben. Sütött a nap, de nem volt se túl meleg, se túl hideg. 

1_kep_17.jpg

3_kep_15.jpg

Tartottunk kicsit tőle, hogy az elmúlt hetek esőzései miatt sok lesz a sár és/vagy a szúnyog. De saras részt szinte nem is láttunk, és a szúnyoghelyzet sem volt különösebben vészes. Sőt olyannyira nem volt víz az erdőben, hogy a nem sokkal később érintett Cifra-kút – ami körül pihenőt, szalonnázó helyet is kialakítottak –, konkrétan ki volt száradva.

2_kep_17.jpg

Az első hosszabb megállónk az elhagyatott Eszkála vendégház mellett volt, itt nem csak pecsételtünk, de néhány szendvicset is elpusztítottunk.  Meglehetősen jó tempóban mentünk tovább, persze Ferivel (és Krisszel) az élen.

4_kep_15.jpg

Már kora délutánba hajlott az idő, amikor az Istvánkúti-erdészházhoz értünk, ami roppant különös érzésekkel töltött el bennünket. A nyírfákkal borított vadvirágos rétecske közepén gerendából rótt házikó állt, a bejárat mellett nyírfából faragott lócával, mintha valahol Oroszország mélyén jártunk volna. Szinte egyszerre mondtuk ki mindannyian, hogy ugyanerre gondoltunk. A ház közelében kis tó nyújtózkodott, egészen békés hangulat áradt mindenből.

5_kep_14.jpg

6_kep_14.jpg

7_kep_12.jpg

A mai nap szintkülönbségei nem voltak számottevőek. Volt néhány erősebb kaptató és lejtő, de különösképp egyik sem volt gyilkos. Feriék előresiettek egy darabon, mi Lacessal hármasban tettünk egy kis kitérőt az úgynevezett Pengő-kövekhez. Laces emlékezett, hogy Rockenbauerék is felmásztak a sziklára, amit kaviccsal pengettek meg anno. Laces hosszasan próbálta ugyanúgy, de a várt pengő hangot végül csak nem hallottuk meg.

8_kep_10.jpg

9_kep_9.jpg

Jó idő ide vagy oda, viszonylag kis szintkülönbség ide vagy oda, eléggé elfáradtunk mire a regéci Csobogó-vendéglőhöz értünk. A regéci várat viszont másnap reggelre tartogattuk. A kocsi ott várt bennünket, de azért még a padokon a többiek egy-egy sört, jómagam meg egy narancslét csak elfogyasztottunk. Mit mondjak: jól esett!

Mire a szállásra értünk, a vacsora is elkészült: nekünk töltött káposzta (elég érdekesen, paradicsomosan elkészítve), Anettnek rántott sajt, petrezselymes krumplival, de előtte még mindenkinek egy jó borsóleves. Végül is ízletes, finom vacsiban volt részünk. Még néhány további sör a teraszon is belefért, de nem kellett altatót dúdolni a fülünkbe.

10_kep_7.jpg

Irány Makkoshotyka!

2019. július 12. 16:47 - Szabi 28

2019. július 5.

Az elmúlt pár hétben több minden történt kis csapatunk háza táján. Még júniusban történt, hogy eldöntöttük: visszamegyünk a Baja–Szekszárd távra. Ez volt az első etapunk első napjának programja három évvel ezelőtt. Ezt egy hirtelen jött betegség miatt Laces anno kénytelen volt kihagyni, Anett csak a második nap csatlakozott, nekem meg az utolsó hat kilométer hiányzott csak belőle Pörböly és Baja között. Mindez azért, mert három évvel ezelőtt már 40 kilométert megtéve V. Gabival hulla fáradtan bekéredzkedtünk végül egy Bajára tartó autó hátsó ülésére. Ferinek ugyan megvolt e táv, de ő akkor még nem vett füzetet, így a pecsétnyomatai a teljesítés ellenére is hiányoztak. Szóval mindenkinek volt kisebb-nagyobb oka arra, hogy visszatérjen kalandjaink kiinduló pontjára. Úgy terveztük, hogy szombaton reggel Szegedről indulunk autóval, majd Gemencen, a Keselyűsi csárdától indulunk be Szekszárdra, ahol Anett nagybátyja este a szőlőhegyen jóféle vegyespörkölttel és remek borokkal várt bennünket, majd másnap a csárdától a másik irányba haladva Bajára érkeztünk volna be, ezzel ténylegesen is teljesítve minden alaptag által az Alföldi Kék teljes vonalát.

img_9988.jpg

Ráadásul nem csupán L. Ditta, a klasszik túrán újonnan hozzánk csatlakozott régi barátunk tartott velünk erre a kis alföldi kitérőre, de P. Robi barátunk és a nővérem, Zita is. Az így hétfősre duzzadt csapatunkhoz Szekszárdon másik csapattagunk, Gy. Gábor is csatlakozott, akit ugyan fájó, gyulladt lába nem engedett túrázni, de az esti buliból nem akart kimaradni, ezért Baranyából könnyedén átmotorozott a szomszédos Tolna megyébe. Mit mondjak, kétségtelenül megérte. Anett nagybátyjának szőlejében rokonok (így Anett édesapja, öccse, unokatesója) és számos barát, valamint ismerős gyűlt össze rajtunk kívül, így egy óriási, jó hangulatú buli kerekedett.

img_0046.jpg

A buli vége azonban nem sikerült túl jól, Ditta ugyanis a hegyről lefele jövet a harmatos, vizes füvön véletlenül megcsúszott és mint egy órával később - a szekszárdi kórházban - megtudtuk, eltörte a bokáját (amit később Cegléden meg is műtöttek). A másnapi túra is ugrott, s az is biztossá vált, hogy Ditta egyelőre a Kék klasszikus, északi szakaszát sem tudja folytatni velünk. Pár hétre rá az is kiderült, hogy Gy. Gábor lába sem véletlenül fájt: csontkinövés és gyulladás volt a verdikt, ami miatt mostanság lézeres kezelésre jár. Mivel Laces kedvese, S. Gabi meg időközben munkahelyet váltott és nem kezdhette szabadsággal az új helyen, egyértelművé vált, hogy az idei júliusi etapunkra négyen maradtunk: Anett, Laces, Feri és jómagam. Viszont, hogy haladni tudjunk az én autómon kívül szükség volt még egy autó(s)ra, Gy. Gabi és Ditta kiesésével. Szerencsére Krisznek azonban jó volt a kiszemelt hétvége, így végül öten vághattunk neki a klasszikus Kék újabb szakaszának. A terv az volt, hogy péntek este indulunk négyen Szegedről. Elautózunk Makkoshotykára, az egész hétvégére lefoglalt szállásra, s odajön majd Krisz is Miskolcról és másnap, szombaton teljesítjük majd a háromnapos menet első szakaszát Makkoshotykától egészen Regécig. 

Már-már hagyománnyá vált, hogy délután ötkor indulunk Szegedről, s ez most sem volt másként, negyed hatkor már az autópályán vágtattunk Zemplén felé, de este fél 10 is elmúlt már, mire a makkoshotykai ház udvarán hulla fáradtan leállítottam az autót. Mint meglepetésünkre kiderült, nem egy modern vendégház szobáit foglaltuk le, hiszen rendhagyó módon vendéglátó nénink is konkrétan az épületben lakott, ami ráadásul modernnek a legkisebb jóindulattal sem volt csúfolható. Különös érzés volt a néni 60-as évekbeli bútorokkal berendezett saját hálója rozoga franciaágyán pihenőre térni.

img_20190708_072416.jpg

Különösen a tisztaság hagyott némi kívánnivalót maga után az egész házban, de Makkoshotykán nem csak kvártélyt, de kosztot is kaptunk a következő három napban. Szállásadónk látható törekvése és erőfeszítése, hogy jól érezzük magunkat és az általa főzött néhány nagyon finom fogás valóban sokat javított az összbenyomáson, de megfogadtuk, hogy legközelebb azért már csak úgy foglalunk szállást, ha legalább néhány fotót is láthatunk a lefoglalni kívánt helyről, s talán érdemes a telefonban is néhány alapkérdést feltennünk elöljáróban. No mindegy, 10 körül végül Krisz is megérkezett és a másnapi túra várhatóan remek élményeire gondolva végül elég gyorsan elaludtunk…

Föl a Nagy-Nyugodóra – Autógondok

2019. április 05. 14:08 - Szabi 28

2019. március 17.

A reggeli bundáskenyér (Isten óvja a Koronaőr vendégházat!) után autóba ültünk, hogy Vágáshutára vigyük a csapatot. Általában elég jól tájékozódom tök ismeretlen helyeken is, de ma reggel a GPS az agyamban ki-kihagyott, ezért csodásan eltévedtem útközben, így a többieknek ránk kellett várnia Vágáshután. 25 perccel később viszont már Sátoraljaújhelyen, a hegyen lévő Pajtás utca végén, aznapi túránk végpontján állítottuk le az autókat, s Ditta kocsijával visszatekeregtünk Vágáshutára. Majdnem 10 óra volt már, amikor végül elindulhattunk az aznapi menetre.

28_kep.jpg

Ha lehet még jobb idő volt, mint előző nap, már-már melegünk volt a szikrázó napsütésben. A térkép nem hazudott, jóformán végig felfele kellett lépkednünk, s így komoly emelkedőket küzdöttünk le.

29_kep.jpg

31_kep.jpg

Mint kiderült, aznapi végcélunk, a Nagy-Nyugodó-nyereg, ahol nyugat felé fordul a Kék (s amely így nem is érinti Sátoraljaújhelyet) elég komoly erőfeszítést követelt meg a társaságtól. De végül elértük a nyerget, s onnan már csak mintegy 15 perces ereszkedéssel a Pajtás utcánál, illetve az autóknál találtuk magunkat. Nem sokkal később már a sátoraljaújhelyi Spaten sörözőben ültünk; ott, ahol ősszel az alföldi Kéket is befejeztük. Most ugyan nem volt juhtúró a sztrapacskához, de tehéntúróval sem volt rossz és a többiek is remek kajákat ettek.

Minden tökéletesnek tűnt. Hamarosan búcsúztunk is egymástól. Gy. Gabi indult legelőször, hiszen rá várt a leghosszabb út. Krisz csak Miskolcig ment, Feri és V. Gabi Dittához szállt be, ők Ceglédtől vonatoztak végül hazáig, mögém és Anett mögé most Laces és Gabi ült be. A város szélén egy benzinkútnál megálltam tankolni, amivel elkezdődött az események olyan láncolata, ami végül meglehetősen kalandossá tette a hazafelé vezető utunkat.

A tankolás közben ellenőriztem az olajszintet, s mivel alacsonyabbnak találtam a kelleténél, ezért vettem egy flakon olajat is, lecsavartam a beöntő nyílás kupakját, majd beletöltöttem. A kupakot visszacsavartam, de ez a vacak kupak korábban is szorult, hülyén tekeredett, így most sem gondoltam rosszra. Fizettem, bepattantam az autóba, s nekiindultunk. Kb. 10 km-rel odébb rossz érzésem támadt, félreálltam, s felnyitottam a motorháztetőt. A kupak sehol, a forró motorolaj pedig fröcsögött kifelé a motortérbe. Visszafordulás és lassan vissza a benzinkútra. Vasárnap kora este volt, s egy 14 ezres kisváros határában álltunk. Az egy dolog, hogy a kifröcsögött olajat le kell mosni, amilyen gyorsan és amilyen alaposan csak lehet, de ha nincs zárókupak, itt ragadunk Sátoraljaújhelyen, hiszen autószerelő/autós bolt közel s távol nem volt nyitva. Több mint 400 kilométerre voltunk Szegedtől, tömegközlekedéssel már esélytelen lett volna hazajutni. Próbáltam megőrizni a hidegvérem. A legfontosabb most megtalálni a kupakot. Valószínű volt, hogy a rosszul kattanó/szoruló kupakot az első gázadásnál a túlnyomás nyomta le, ezért elindultam attól a töltőposzttól, ahol tankoltam, kifelé, s kb. 50 méterre meg is lett a kupak! Az első részsikert tehát behúztuk. Most jött a második menet. Szerencsénk volt, hiszen volt autómosó a kút mellett. Oda betoltuk a kocsit és az egyik benzinkutas srác segített rendbe tenni a motorteret: forró vizet hozott és elkezdtük azzal, meg a kúton vett motortisztító spray-vel kitisztítani az autót. Kb. 40 perc múlva tényleg teljesen tiszta volt a motortér. Alaposabb körbenézésre is úgy tűnt, semmi sem sérült meg. Megnyertük tehát a második menetet is! Olajszintet mértünk, eszerint nem ment el túl sok olaj, óvatosan beindítottam az autót. Ekkor jött a harmadik pofon: világított az olajnyomás jelző. A kérdés adott volt: most vagy a műszer kergült meg, vagy elromlott az injektor, nem jut majd olaj a motorba, az besül pár kilométer után és mehet az egész a roncstelepre. A srác szerszámokat hozott, leszedtük az akkuról a sarukat, hátha csak a műszer vacakol. Saruk vissza, a lámpa továbbra is ég. Újabb olajszint mérés, kiderült mégis csak kevés az olaj. Utántöltés, újraindítás, lámpa ég, saru ismét le és föl. Szorítottam, hogy most jó legyen, de halványabban ugyan, de sajna ismét világított. A srác többet nem tudott segíteni, s nekem döntenem kellett, hogy elindulunk-e így, avagy vége a dalnak. Mérlegeltem és végül úgy döntöttem a műszer kergült csak meg, el fogunk tudni indulni. Szoros volt, de végül megnyertem a harmadik menetet is: kb. egy kilométer múlva a lámpa teljesen elaludt, s már fel sem villant többet!

Azért nem voltam nyugodt, kértem a többieket is, hogy ha égett füst szagot éreznek, azonnal szóljanak. Természetesen Murphy törvénye azonnal bekapcsolt, ugyanis az M3-ig tartó utunk során sok-sok kilométeren keresztül égették az avart és a tarlót, konkrétan szúrós füstben autóztunk végig. Többször is megálltam ellenőrizni a motorteret, de mindannyiszor kiderült, hogy a mezőgazdasági égetés szagát érzem. A motor tisztán, szépen dolgozott. Ahogy lement a nap, több helyen is erdőtüzek villogtak a látóhatár szélén, szóval nagyszerű volt az összkép.  Közben Gy. Gabi hívott bennünket, hogy az M3-on Gyöngyösnél órás álldogálásba keveredett, több autó koccant ugyanis. Kiderült, hogy ha nincs az autóval az affér, akkor sem jutottunk volna sokkal előrébb. Végül azt a döntést hoztam, hogy ne ácsorogjunk még az M3-on az autópályás dugóban is, ezért lejöttünk Füzesabonynál a sztrádáról és jászsági kis utakon átkeveredve Kecskemétnél hajtottunk föl az M5-re. A vicc az volt, hogy a nettó utazási időnk ugyanúgy kereken 4 óra lett, mintha gond nélkül végigautóztunk volna az autópályákon.

Este a National Geographicon pontban 10-től mutatták be a Free solo című filmet, ami elvitte az Oszkár-díjat a dokumentumfilmek idei mezőnyében. A film arról szól, hogy a világ legnehezebben megmászható, közel egy kilométer magas függőleges gránitfalán egy amerikai hegymászó egyedül, biztosító kötél nélkül miképpen mászott fel. Délután arról beszélgettünk még, hogy a filmre mindenképp haza kellene érni. Mi végül 21.58-kor nyitottuk itthon az ajtót, s a film első képkockáinál már a TV előtt ültem. Úgy éreztem ma nekem is megvolt a saját free solóm: ilyen előzmények után autószerelő és végül komolyabb gond nélkül haza tudtam hozni a kedvesemet és a két barátomat…

A hagymás rántottától a brassói aprópecsenyéig

2019. április 03. 14:58 - Szabi 28

2019. március 16.

Reggel egy nagyszerű hagymás (és persze szalonnás) rántottát követően három autóval áthúztunk Vágáshutára, aznapi túránk végpontjára, két autó ott maradt, a harmadikkal meg visszatértek a sofőrök Füzérre, ahonnan szép napsütésben indulhattunk el az aznapi több mint 20 kilométeres távra.

21_kep_4.jpg

Feriék amolyan szendvicset képeztek a túratervvel. Az első és a harmadik nap rövidebb távot, de sok szintemelkedést tartalmazott, míg a második, azaz a középső nap hosszabb távot ígért, de minimális szintemelkedéssel. S valóban, kényelmesen, de jó tempóban haladtunk Füzérkomlóson át egészen Bózsváig. Szeles idő volt, de a nap egyre melegebben sütött. A bózsvai temető mellett ki-ki le is heveredett a kabátjára egy kis napfürdőt venni.

21b_kep.jpg

A faluba beérve a helyi éttermet, a Kőbércet is útba ejtettük, ahol az itinerünk szerint remek a kaja, de pocsék a kiszolgálás. Nos, mi enni nem ettünk, de az üdítőket, söröket, kávékat elég gyorsan megkaptuk és meg is ittuk.

21c_kep.jpg

A faluból egy patakvölgyön keresztül a csobogó patak mellett egész magas sziklák között vitt az út, kifejezetten hangulatossá varázsolva a szakaszt. Az erdő alapvetően még téli arcát mutatta, de itt-ott már rügyeztek a fák, s néhol már apró virágok dugták ki a fejüket az avar alól, valahogy benne volt már a tavasz ígérete a levegőben. Szerencsére a Nagy-Milic tegnapi hómezőinek itt már híre-hamva sem volt. 

22_kep_2.jpg

23_kep_1.jpg

25_kep_1.jpg

Nem sokára beértünk a festői „huták földjére”. Előbb Kishuta, majd Nagyhuta, végül Vágáshuta következett. Kishután az erdei kisvasút végállomása melletti padokon költöttük el szendvicseinket, néhány helyi lakos és a kisvasút emberei körében.

25b_kep.jpg

Nagyhután pecsételtünk, Vágáshután meg egy újabb kis cuki fekete kutyával kötöttünk örök barátságot, akit a lányok jó alaposan meg is dögönyöztek.

26_kep_1.jpg

27_kep_1.jpg

A nap így igen csak kerekre sikeredett, de senki nem bánta, hogy már bepattanhattunk az autókba és meg sem álltunk a Koronaőr vendégházig, ahol már nekünk készült a borsóleves és a brassói aprópecsenye, ami eléggé méltó lezárása volt a napnak. De a jó kis vacsorára inni is kellett, így végül alaposan kitakarítottuk a söröket őrző hűtőszekrényt is. Elmúlt éjfél, mire ágyba kerültünk.