A füzéri várat sajnos megelőzte a rossz híre. Sokaktól, köztük régész kollégáktól már értesültem róla, hogy finoman szólva is vitatható eredményt hozott az a néhány évvel ezelőtti döntés, hogy nem csupán állagmegóvásra kerül sor e vár esetében, hanem a turizmus jegyében teljes körű visszaépítésére. Mint az oly sokszor előfordult már Magyarországon, a mérvadó és persze mérsékelt szakemberek véleményét és szempontjait egészen más típusú szempontoknak rendelték alá, amely egy sosemvolt építményt eredményezett a Zemplén egyik legszebb hegyormára.

Évtizedekkel ezelőtt már legalább kétszer voltam Füzéren és egy igen festői várromra emlékeztem, így valódi meglepetésként ért az alsóvár bejáratánál kialakított modern látogatóközpont. Az egész napos fagyoskodás után persze jól esett a hipermodern üveges kandalló és a benne ropogó tűz a fogadó részben, de az egésznek inkább olyan hotelrecepció érzete volt.  A fölső várba egy falépcső vitt egy darabig, de volt egy pont, ahol „elfogytak” a lépcsőfokok és 15-20 métert a nyálkás, csúszós sziklákon kellett megtennünk. Ez egy idős embernek vagy kisgyerekes családnak különösen esős, hideg időben komoly kihívást jelenthet, nem mellesleg tökéletesen értelmetlen, hiszen, ha már hosszan vezet a lépcső, akkor a hiányzó métereken is kiépíthették volna. Gondolom az volt a szempont, hogy vadregényesebbnek tűnjön a várba való bejutás, bár inkább csak a veszélyt sikerült ezzel megnövelni.

A vár területére érve egyértelművé vált, hogy az építkezések (no meg persze az ásatások) még korántsem értek véget, a 2000 Ft-os belépőjegyért hatalmas sithalmokat kellett kerülgetni, s fapallókon átevickélni. Igazán rossz érzés azonban a vár épületeiben való belépést követően kapta el az embert.

A néhol kifejezetten kínos építészeti és díszítési megoldások (pl. a kápolnában stb.) mellé üres termek vagy néhány mutatóba odatett „régiesnek gondolt”, de valójában modern tárgy „növelte” a vár belbecsét. Különösen siralmas volt a „koronateremnek” illetve a „boros pincének” a berendezése a vadonatúj lakozott sörpadokkal és a többi patyomkin felszereléssel.

Szegényes, koncepciótlan és javarészt hamis voltak azok a jelzők, amikkel a fejünkben lekecmeregtünk a várból. Nagy kár, hiszen a múltunk egy fontos helyszínéről van szó, amire méltán voltak büszkék évszázadokon át a füzériek.

Ahogy azonban a lenti parkolóhoz közeledtünk, majd le esett az állunk. Régi barátaink, K. Barbi, a párja, Misi és a kisfiúk, Dávid sétált velünk szembe. (Ők segítettek anno nekünk Debrecen környékén az alföldi túránk egyik etapja során). Mint kiderült, Ferivel titokban konspiráltak, hogy míg mi túrázunk, ők is elugranak a Zemplénbe és ugyanott, a füzéri Koronaőr vendégházban vesznek ki egy szobát, ahová most mi is az aznapi menet végeztével elindultunk. A kicsattanó jókedvünket csak még jobban megerősítette a vendégház házvezetőnője, aki zseniális gőzölgő babgulyással és baracklekváros csörögefánkkal várt bennünket. Amikor kiderült, hogy jó cseh söröket is árul ott helyben, szóval még a kocsmát sem kell megkeresnünk, már-már azt éreztük: túl jó ez belénk…

Nem volt hát véletlen, hogy a kinti közös konyhában még legalább éjfélig folytak a sztorik és a röhögés, illetve, hogy Gy. Gabi borai is komoly sikert arattak (hú, tényleg finomak…)

Reggel mindenki lelkesen szedelőzködött, s még arra is futotta időmből, hogy az előtte való nap nem látott két kutyussal, egy bánatos szemű vizslával és egy borzasztóan aranyos pumival barátkozzak.

Az autók eljuttatása aznapi gyaloglásunk végpontjára, Füzérre nem okozott problémát, így hamarosan mindannyian ott álltunk a hollóházai kocsma pecsételőjénél, ahol 0, azaz nulla méter megtétele után rögvest be is nyomtuk első pecsétünket. Az obligát csoportkép is elkészült, sőt egy egész sorozat, hiszen nemcsak bent a kocsmában, de az országos Kéktúra hivatalos emlékművénél (a nézőpont szerinti nulladik kilométerkőnél vagy az 1160. kilométerkőnél) is fotók sorát lőttük el.

Eleinte fura is volt, hogy ilyen sokan vagyunk, sok-sok négyesben, meg ötösben megtett etap után. De nem csak mi tömegeltünk, több turistacsapatot is láttunk Hollóházán, voltak 5-6 fősök, de 20-25 fősök is. Vége tehát annak a korszaknak, amikor sok száz kilométert tudtunk úgy megtenni, hogy egyetlen turistával sem találkoztunk. Azért reméltünk, hogy nem az lesz velünk a túra során, mint az Everestnél, ahol sokszor azért kell várniuk a hegymászóknak a csúcs alatt, mert akkora a tömeg, hogy nem férnének el a hegy tetején. Az idő borult-szeles volt, de azt reméltük, hogy napról-napra javulni fog. Ebben végül – szerencsénkre – nem is kellett csalatkoznunk. A település aszfaltútjáról hamarosan bal kéz felé egy hegyoldalra fordultunk rá, három év után tehát végre valódi hegyeken folytathattuk az utunkat. Még előtte való este Krisz dobta be, hogy hívhatnánk El Clasicónak is a Kékkör klasszikus szakaszát, s pont ez jutott eszembe, amikor az első hegygerincen megálltunk.

A következő pecsételőhely a Bodó-rét szélén felhúzott kis pihenőpavilon mellett volt, aki akart, ehetett is egy picit. Például Krisz, aki a jól ismert félkilónyi zsugorfóliás kolozsvári tömbszalonna (szigorúan harapva) és a kis szelet pur-pur kenyér tőle már korábbról jól ismert kombójával vezetett elsöprő támadást az éhség ellen.

Pár perc múlva viszont már megkezdtük „csúcstámadásunkat” a Nagy-Milic ellen. A Zempléni-hegység legmagasabb pontja 895 méter magasságával valóban a környék legnagyobb hegye, így nem kellett volna csodálkoznunk azon, hogy felfele haladtunkban előbb egy-egy kisebb, majd mind nagyobb hófoltok simultak a lábunk alá, mígnem néhány száz méterre a csúcstól egybefüggő hótakaró didergető látványa fogadott minket.

Valahogy így március közepén már nem esett annyira jól a hó ropogása. A télies érzést nagyban fokozta a metsző északi szél, mely alaposan átfújt rajtunk. Ezen a sok hó alól kikandikáló hóvirág látványa sem sokat tompított.

A hegy tetejére érve, idősebbekből álló, igen jó hangulatú csoportba botlottunk, akik elemózsiájukat fogyasztották a hegy tetején álló obeliszk melletti padon. Rockenbauer Pálék anno még innen, a Nagy-Milicről indultak neki a Másfélmillió lépés Magyarországon első részében, azóta viszont a már említett Hollóházáról indul a túra. Kicsit ténferegtünk még Szlovákiában (az emlékmű másik oldala ma már Szlovákiához tartozik), utána jó tempóban indultunk neki, mivel majd meg evett bennünket a hideg.

Fura mód egy kilátó, a Károlyi-kilátó is volt a közelben, de ezt csak némi ereszkedés után értük el, nem a hegyormon volt ugyanis.

A borús idő ellenére szép képeket csináltunk itt. Különösen az sikerült jól, amelyen a felhőkön magukat kínnal-keservvel átküzdő napsugarak a füzéri vár hegyormát pásztázzák végig.

A hegy másik oldalán már nem volt hó, így az ereszkedésünk Füzér felé egyenletes és problémamentes volt. Már jócskán benne voltunk a délutánban, amikor a füzéri vár alatti parkolónál kijutottunk az erdőből. Időközben az eső is a szél mellé társult, de a csapat elszánt volt abban, hogy még ma megnézzük a füzéri várat. A lelkesedésünket azonban maga a vár hamarosan jócskán letörte, de ez már egy másik poszt témája lesz…

A március 15-i hétvége 2019-ben ismét hosszú hétvégeként került be a naptárba, így egyetlen percig sem volt kétséges, hogy ezen a hétvégén vágunk bele a Kék klasszikus szakaszába. Az már korábban kiderült, hogy immár kilencen leszünk: Anett, Laces, Feri, Gy. Gabi, Krisz és az örömünkre ismét a csapattal tartó V. Gabi, illetve jómagam mellé két újabb túratárs csatlakozott. Mindketten egyébként a baráti társaságunk alaptagjai, csak eddig az Alföld nem igazán hozta lázba őket: Laces kedvese, S. Gabi (hogy a két Gáborunk mellett végre egy Gabriellánk is legyen), illetve régi barátunk, L. Ditta. Túránk országos mozgalommá válását jól jelezte, hogy Gy. Gabi az Ormánságból, mi Szegedről, Ditta Ceglédről, Krisz pedig Miskolcról indult el, hogy végül péntek esti szállásunkon, Fonyban találkozzunk. Mivel Szegedről immáron hatan startoltunk, az is eldőlt, hogy – mivel a városból csak egy autóval indultunk neki – ezért két csapattagnak odafele Ceglédig vonatra kellett szállnia (azért csak odáig, mert ott Ditta már fel tudta venni őket), s visszafelé jövet majd ugyancsak két csapattagnak Ceglédtől vonatoznia kellett hazáig. Odafelé végül Laces és S. Gabi, visszafelé pedig Feri és V. Gabi vállalták a zakatolást (mivel végül az én autómmal mentünk). Gy. Gabi és Krisz is kocsival jött, s így végül négy autó állt a túra során a rendelkezésünkre. Már egy egész konvojt képeztünk, s röhögtünk, hogy csak a rendőrmotoros felvezetés hiányzott kis karavánunkhoz. Mivel 9 ember mozgatása a túraszakaszok kezdő és végpontja között valóban több járművet is megkövetelt, ezért a dolgot végül nem is bántuk, csak legfeljebb azért fájt a szívünk, hogy micsoda ökológiai lábnyomot hagyunk így magunk után a kéktúrázás jegyében. De mivel a kezdő és végpontok között itt, a Zemplénben sem volt megfelelő tömegközlekedés, így választási lehetőségünk nemigen maradt.

Miután csütörtökön, 14-én még mindenki dolgozott, így végül csak este negyed hat körül fészkeltük be magunkat Anettel, Ferivel és V. Gabival az autóba és lőttünk ki az M5-ös felé. A tavasz egyik tünete az volt, hogy még világos volt ekkor, amit senki sem bánt persze. Hiába volt a célunk BAZ megye, előbb majdnem Pestig autóztunk az M5-ösön, majd a nullás, az M3-as, s végül az M30-as következett. Mikor leparkoltam a Fony szélén álló vendégház előtt már elmúlt fél 10, a többiek, Gy. Gabi, Ditta, Laces és Gabi már javában borozgattak, Krisz viszont csak 10 perccel utánunk lépett be az ajtón. A házban cserépkályha duruzsolt, ami kellemes meleget adott. Talán éjfél is elmúlt már, amikor a sok röhögéstől jókedvre derülve végül mindenki álomra hajtotta a fejét. Holnap irány Hollóháza és a Nagy-Milic!

Több mint négy hónap telt el azóta, hogy október végén pontot tettünk az Alföldi Kéktúra végére Sátoraljaújhelyen. Fészkelődik a tavasz, s mi is lassan fészkelődünk vele. Múlt hét szerdán rég nem látott helyre látogattunk: a Tábor utcába vitt az utunk, a Magyar Természetjáró Szövetség szegedi tagszervezetéhez, a már jól ismert régi, rozoga bérház földszintjére. Új füzetek kellettek, hiszen lassan elkezdjük a Kék klasszikus szakaszát. A szoba konvektor szagú volt ismét és a nénik-bácsik sem változtak szemernyit sem, de a füzetek gyorsan meglettek, s mi már ott sem voltunk. Kicsit fura volt belegondolni, hogy legközelebb kb. 4-5 év múlva térünk ide vissza, ha majd a Kékkör utolsó, dél-dunántúli szakaszára vesszük majd meg az utolsó füzeteket. Hacsak addig be nem gyűjtjük a megtett kilométerekért járó kitűzőket és igazolásokat. De ezzel azért van még némi munka. Mert bár hivatalosan befejeztük az Alföldi Kéktúrát, ilyen-olyan hiányossága mindenkinek van még, így a túra teljesítését igazoló kitűzőt sem vehettük még át (igazából: vehettük még meg, mert miután gondosan ellenőrzik a füzeteinket, s visszaigazolják, hogy nem kamuztunk, akkor nem átadják a kitűzőt, hanem kemény magyar forintokért majd mi vehetjük azt meg).

Az egyetlen, aki valóban teljes hosszában legyalogolta az alföldi szakaszt, az Feri. Aki viszont anno, amikor három évvel ezelőtt megkezdtük kalandunkat, még nem vett füzetet, így az első szakasz, a Szekszárd–Baja pecsétjei neki hiányoznak még (ez persze a füzete odajuttatásával a legkönnyebben orvosolható hiányosságaink egyike). Nekem ugyan megvan az összes pecsétem a füzetemben, ellenben három éve, az első szakasz legvégén, 40 kilométer gyaloglást követően V. Gabival mi Pörbölynél beültünk egy autóba, s így a Pörböly–Baja 6 kilométeres távot nekem még teljesítenem kell (ezen már nem volt pecsételő, ezért lehet tehát meg nekem az összes pecsét). Vicces, de ezért a hat kilométerért nekem még vissza kell mennem oda. De Lacessel és Anettel fogom ezt megtenni, mivel nekik nem csupán az a hat kilométer hiányzik, hanem Lacesnak a Szekszárd–Pörböly táv, Anettnek meg a teljes Szekszárd–Pörböly–Baja táv (Laces anno lebetegedett, Anett meg csak a Baja utáni szakaszra tudott három éve eljönni). Ezen felül egy napnyi túra hiánya van még Anettnek Kunfehértó és a Petróczi-iskola között, Lacesnak meg pecsétei hiányoznak zömmel Békés megyéből (miután két éve Mezőtúron elveszett a füzete), a szakaszokat persze végiggyalogolta, így csak a pecséteket kell majd begyűjtenie ott lakó ismerősök és egy pici autózás révén. Szóval nagyjából így állunk. Tavasszal a hiányzó dolgokat mindenképp szeretnénk összeszedegetni. De ez persze nem akadályoz meg bennünket abban, hogy új horizontok felé emeljük tekintetünket.

Ferinek és Gy. Gabinak köszönhetően ugyanis összeállt a Klasszikus Kék első 45 kilométeres szakaszának részletes terve, a szállások is megvannak, így hát lassan nekiindulunk. Az Alföldi szakaszhoz fura mód közvetlenül nem kapcsolódik ez, hiszen míg az előbbi Sátoraljaújhelyen ér véget, az utóbbi Hollóházánál kezdődik, s csak 45 kilométert követően közelíti meg Sátoraljaújhelyet, noha oda már be sem tér, ugyanis pár kilométerre a várostól nyugat felé kanyarodik el. A Kék tehát valójában nem egy zárt kör, ami teljességgel érthetetlen. Mint ahogy az is, hogy bár az Alföldi Kék Szekszárdtól indul, s Sátoraljaújhelyig ér, a Klasszikus Kék a Nyugat-Dunántúlról, az Írottkőtől veszi kezdetét, s Északkeleten, Hollóházánál ér véget. De bezzeg a dél-dunántúli szakasz ugyancsak az Írottkőtől indul el, s tart Szekszárdig. Szóval teljesen érthetetlen módon összevissza vannak kijelölve az irányok, nem logikusan és következetesen az óramutató járásával ellentétesen, avagy azzal megegyező irányban. Számos alkalom lett volna ezen változtatni, azonban ezt mindmáig nem tették meg.  Még azután sem, hogy a híres sorozat, a Másfélmillió lépés Magyarországon stábja is lényegében fordítva, tehát Hollóházától az Írottkőig tette meg az utat. Így mi is fordítva (de valójában a lehető leglogikusabban) ülve a lovon, Hollóházán indítjuk a túrát, de emiatt a pecsételő füzeteket hátulról kezdjük meg majd pecsétekkel feltölteni és mindig előre és előre fogjuk lapozgatni. No, ez Magyarország.

Egy dolog azonban már most látszódik: új időszámítás kezdődik. Az alföldi kukoricatáblákat odahagyva a hegyek vonzereje vitathatatlanul hatott, s az alapcsapatunk egészen új szereplőkkel bővült, így – ha minden jól megy – márciusban már kilencen kezdjük el a Nagy Kékség negyedik évét. Izgalmas lesz; tűkön ülve várjuk már!

Kisebb pihenő után végül ráfordultunk az Alföldi Kéktúra utolsó 10 kilométerére. A nap melegen tűzött, gyakorlatilag egy univerzum választotta el az előző napi arktikus klímát a mai indián nyártól. Hamarosan egy hosszú ujjú pólóban slattyogtunk tovább. Kétoldalt az őszi pompájukban magukat illegető sárga és vörös színű fák a legjobb formájukat mutatták.

Az utolsó előtti pecsételő Alsóberecki egyik út melletti presszójában volt. Az, hogy nagyváros felé közeledünk, abból is látszódott, hogy a korábbi falvak kávé- és üdítőáraihoz képest itt már áremelkedéssel kellett számolnunk.

A presszótól a Bodrog hídjáig a kétoldalt korláttal leszűkített főúton kellett volna tovább haladnunk, amit testi épségünk megtartása végett végül nem vállaltunk be, hanem a falu utcáin keresztül kerülőt téve csak az utolsó utcán kanyarodtunk fel a hídra. Ezzel együtt végleg magunk mögött hagytuk a Bodrogközt.

De a híd után is szabadulni próbáltunk a Kék kijelölőinek hülye ötletétől, azaz, hogy a roppant forgalmas aszfaltúton érjük el Sátoraljaújhelyet. Szerencsénk volt, mert a térképeink jeleztek egy „Papok útja” nevű földutat is, mely többé-kevésbé párhuzamosan futott az aszfaltcsíkkal. Mint kiderült, a földút már nemigen létezett (teljesen fölverte a gaz), de még így is megérte ezt használni, a főúttal szemben. Míg itt hatoltunk át, balról már a Zemplén csodálatos sziluettje gyönyörködtetett bennünket.

Négy óra körül értük el a várostáblát, s még egy szűk félóra kellett, míg elértük az újhelyi vasútállomást, ahol az alföldi Kék utolsó pecsételője van felszerelve, az egyik jegypénztár mellé.

Nagyon jól eső elégedettség töltött el bennünket, mert bár ilyen-olyan hiányosságaink még vannak (kinek egy-két napnyi hiányzó menet, kinek elhagyott pecsételő füzet miatt hiányzó pecsétek stb.), de ezek még márciusig könnyedén pótolhatóak, s végül is a Kék három szakaszából (a klasszikus, a dél-dunántúli és az alföldi szakaszokból) az egyik, s ráadásul a legkevésbé méltányolt megvan, sikerült, abszolváltuk!

Ahogyan anno Szekszárdon megkértem valakit, úgy most egy az állomás épülete előtt dohányzó srácot szólítottam meg, hogy készítsen már rólunk fotót a megérkezés alkalmából. Szerencsére most jóval egyszerűbb dolgom volt…

Gábor még reggel az állomás épülete mellett parkolt le, így hamarosan autóval vihettük a többieket a belvárosba, ahonnan mi még kettesben elugrottunk az én autómért Karcsára, aznapi kiindulópontunkra.

Egy bő félóra múlva már remek bográcsgulyásokat és juhtúrós sztrapacskákat ettünk a helyi Spaten sörözőben. Nem árt, ha ismerünk egy jó helyet itt, hiszen a klasszikus Kék ugyan Hollóházáról indul, de elkanyarodik Sátoraljaújhelyre is. Tehát a következő év tavaszán meg fogunk itt fordulni még. Arról, hogy miért nem egy valódi körbe van rendezve a Kékkör (azaz, hogy miért nem Újhelyről lehet kezdeni a klasszikus szakaszt), még egy további, összefoglaló posztban be fogok számolni.

Már lefelé készült a Nap, amikor elköszöntünk Gábortól, aki sokkal jobban sietett, hisz messzebbre is ment, mi pedig végül fél hatkor hagytuk el a Sátoraljaújhely táblát, de egyáltalán nem örökre…

Kora reggel keltünk. Volt olyan, aki hideg paprikás krumplit reggelizett, én nem éltem a lehetőséggel . A kocsmát/szállást vezető srác meghívott bennünket egy kávéra, így tényleg a legnagyobb elégedettséggel hagytuk el Pácint. Nagyon úgy tűnt, hogy jottányit sem javult az idő: borús ég és erős szél volt még mindig, így a lehető legmelegebb ruházatban szálltunk ki Karcsán a templom mellett az autóból.

A csodás kis Árpád-kori kőtemplomot mindenképp szerettük volna belülről is megnézni, ezért egy negyed órát vártunk a helyi idegenvezetőre, aki pompás kis előadásban mesélte el a templomhoz kapcsolódó legendákat, így azt, hogy a Karcsa patak mélyén élő tündéreket boszorkányok üldözték el a folyócskából, s ezért itt építettek csillogó kövekből palotát maguknak, de a régészeti feltárások és átépítések történetét is. Ha valaki arra jár, semmiképp se hagyja ki ezt a kis ékszerdobozt, bélletes kapujával, kő boltíveivel és faragott oszlopfőivel!

Tudtuk, hogy ma nehéz nap vár ránk, hisz a térkép szerint Karcsát elhagyva legalább 5 kilométer hosszan még földúton visz ugyan a Kék, de utána rákanyarodik a Sátoraljaújhelyre vezető aszfaltútra, s több mint 15 kilométert a nagy forgalmú főút mellett haladva kell majd megtennünk. Őszintén szólva ennek nagyon nem örültünk. Ez nem csupán azért rossz, mert tönkreteszi a lábunkat, de nettó életveszély is el-elugrálni az autók, kamionok és buszok mellől. Teljességgel érthetetlennek tűnt megint számunkra, hogy miért itt kellett elvezetni a Kéket, amikor egy Sátoraljaújhely méretű városba száz másik úton, akár földutakon is el lehetne jutni.

Ugyanakkor őrült szerencsénk is volt, a Karcsáról kivezető, felszántott földútról látszott, hogy ha egy kis esőt kapott volna, úgy ragadtunk volna a sárba, hogy alig kecmeregtünk volna ki belőle. A netről leszedett kis itinerünkben többen is beírták, hogy döbbenetesen rossz körülmények között tették meg az utat az esőnek köszönhetően.

De nekünk szerencsére nem jutott eső és sár, ráadásul lassan a nap is kisütött, s a szél is elállt, így egyre kellemesebb körülmények között haladhattunk előre. A kéklő égbolt előtt egyre magasabbra nyúltak a Zempléni-hegység ormai is az orrunk előtt.

Karosra érve nem sokkal később elértük a Karosi Honfoglalás Kori Emlékpark látogatóközpontját. A többieknek nem volt túl szimpatikus a hely, de én és Laces végül leperkáltuk a 800 Ft-os beugrót és bementünk.

Ezért néhány rövid, de máskülönben érdekes videót nézhettünk meg a karosi feltárásokról, többek között a 30-as éveiben járó, a karosi temetőket anno feltáró Révész Laci főszereplésével. Valamint néhány tárgymásolatot és makettet. A portás fiú eleinte nem akart bennünket fölengedni az emeletre, arra való hivatkozással, hogy hamarosan jön egy biciklis csoport és majd velük megnézzük az emeleti panoptikumot, de végül meggyőztük, hogy had nézhessük meg mégis előbb, hiszen sok kilométer és sok-sok autózás vár még ránk aznap. Mint kiderült, egy 14 perces „műsort” nézhettünk meg a diaporámába állított bábuk között, hang- és fényeffektekkel.

S bár a központ udvarán néhány Mongóliát idéző remek fotót is lőttem, de sajnos összességében parasztvakításnak tűnt a központ, mely ideológiailag is erős hatást próbált meg kifejteni a tudatos, előre eltervezett honfoglalás eszméjének agyakba döngölésétől kezdve a Kurultáj plakátokon át, az ősmagyar(kodó) merchandise-on (pólók, tarsolylemez másolatok stb.) keresztül.

Karos valóban rendkívül fontos múltunk szempontjából és a látogatóközponttal sem lenne semmi baj, ha eredeti tárgyakkal, gazdagabb tartalommal, s valamivel ideológia-mentesebben tudna működni.

Ezért is örültem nagyon, hogy a falut elhagyva a Kék 2 kilométerrel odébb az egykori honfoglalás kori temetők helyszínét is érintette, mert ez valódi, kézzel fogható helyszín volt és nem amolyan „Patyomkin falu”. Jó ötlet volt jelezni a híres második temető sírjait egy-egy fejfával (mely temető egy válogatott férfi többségű csoport, a fejedelmek kíséreteként szolgáló, amolyan „elit alakulat” lehetett). S bár az idő megviselte őket, jó volt olvasni a kis információs táblákat is, az egykori sírok felett, hogy mi minden került elő belőlük.

Talán a kettős szakralitás okozhat itt némi disszonanciát az emberben, a pogány turul ábrázolással és a keresztény kőkereszttel. De mint tudjuk, ez manapság nem okoz problémát sokakban, hogy egyszerre legyenek harcos pogány ősmagyarok és a kereszténység védőbástyái.

 A táj mindenesetre csodálatos, honfoglalóink tudták hol érdemes a halottaikat eltemetni…  

Már estefelé feltámadt a szél, reggelre pedig a csöpörgő, szemetelő eső is megjött. Ez semmi jóval nem kecsegtetett bennünket aznapi túránk szempontjából. Végül mázlink volt, az eső elállt és a nap folyamán már nem is esett egy csepp sem, ellenben orkán erejű hideg, északi szél süvített végig a tájon egész áldott nap. A töltésen Cigánd felé haladva már rajtam volt minden mozgatható meleg holmim, hogy ne fújjon át rajtam, s a helyzet a töltésről lejőve sem javult túlzottan.

Az én autómat aznap Pácinban hagytuk, Gábor kitett bennünket a töltésen, az előző napi menet végpontjánál, majd ő beautózott Cigándra és ott várt meg bennünket. A települést elhagyva egy roppant hosszú egyenes földút vezetett, széles szántóföldek között, ahol semmi nem csillapította a szelet, így komoly erőfeszítéssel, a szélre szinte ráfeküdve törtük magunkat előre.

Kedélyállapotunkon még az sem igen javított, hogy végre a messzeségben feltűntek azok a hegyek, melyek eléréséért Szekszárd óta gyalogoltunk.

Egy éles balkanyar után egy újabb csatorna mentén haladtunk, amikor a mellettünk lévő erdősáv mögül recsegés-ropogást hallottunk, s amikor odanéztünk egy 30-40 egyedből álló mufloncsorda futott keresztül a tisztáson. Őzet számtalanszor láttunk már utunk során, de nem gondoltuk, hogy itt, az Alföldön muflonokra lelünk, pláne nem ilyen szép számmal. Olyan gyorsan történt sajnos minden, hogy mire előkaptam a fényképezőgépem, már hírük-hamvuk sem volt.

A cigándi pecsételőt egy közeli gátőrház előtti oszlopon találtuk meg. A ház borzalmasan elhanyagolt állapotban volt, körülötte ócska gépekkel, mindenféle limlommal és szeméttel. Érkezésünkre 3-4 kutya futott oda hozzánk, akik nem voltak túl bizalom gerjesztőek, de szerencsére a gazdájuk, egy igen ápolatlan ember is előkerült, így komolyabb gond nélkül megúsztuk a dolgot. Ő javasolta azt is, hogy ne a háza előtt menjünk tovább, hanem a csatorna innenső partján, mert az gyorsabban visszacsatlakozik a Kékbe. Rövid ‒ és szeles ‒ ebédszünet után végül az ő általa javasolt útvonalat választottuk.

Egy órával később már napsütésben értünk be Pácinra, a szél végül mégis csak felszaggatta a felhőket. Gábornak teljesen szétment a lába, ezért ő a szállás felé kanyarodott, de mi útba ejtettük a pácini reneszánsz kastélyt, amely bár picit várszerű, mégis az egyik olyan magyarországi kastély ebből az időszakból, amely nem egy várból lett átalakítva, hanem már eleve kastélynak épült. Pecsételés után megnéztük a benne berendezett kiállításokat (a 16‒17. századi főúri életről, de volt ott képzőművészeti kiállítás is); csak ajánlani tudom mindenkinek! Egyszer csak Gáborunk is feltűnt az egyik teremben, a szálláson ugyanis beült az autómba és eljött ő is megnézni a kastélyt.

Mi azonban még nem álltunk meg, hisz aznapi végcélunk a nem túl messzi Karcsa volt. Miközben újból beborult, mi a pácini temető sírjai között vágtunk át, itt vezetett keresztül ugyanis a Kék. Hamarosan egy újabb kis csatorna partján haladtunk, a csatorna túloldalán, tőlünk két méterre pedig Szlovákia húzódott már, szerencsére kerítésnek vagy bárminemű akadálynak nyoma sem volt.

Fél öt elmúlt már, mire a karcsai Árpád-kori templom mellé értünk, Gábor is perceken belül ott termett Pácinból az autómmal. A templom megnézését holnap reggelre halasztottuk, hisz aznap még főzni is szerettünk volna, estére a még reggel, Kisvárdán megvásárolt alapanyagokból Gábor paprikás krumplit tervezett, mi meg kuktákként segítettük őt.

Egyébként a pácini szállás is remek volt, egy modern, faburkolatos kocsma mellett, a kocsmával egy udvaron állt, remek szobákkal és jól felszerelt konyhával, így semmiben sem szenvedtünk hiányt.

A paprikás krumpli pompásra sikeredett, noha az egész napi széltől égő, vörös arccal fogyasztottuk el, de annyi baj legyen…

A tiszakanyári korai ébredést gyors reggeli és szendvicsgyártás követte, de a szállásadó nénik egyelőre nem tűnt fel. Ez leginkább azért volt probléma, mert este elmaradt a szállás kifizetése, s nem mellesleg a ma esti Kisvárdára költözésünket is tisztáznunk kellett volna vele. Az udvaron két-három férfi mászkált, az udvar és a hátsó kert rendben tartása lehetett a feladatuk. Az egyiküktől tudtuk meg, hogy melyik ajtó a nénié, de ő végül hosszas dörömbölésre sem nyitott ajtót. Végül többszöri telefonálásra került csak elő, s láthatóan nem csak azt az egy pálinkát itta meg tegnap, amit együtt fogyasztottunk el. Végül nemcsak az előző estét fizettük ki neki, de a mai estét is, sőt a lánya telefonszámát elkérve, tisztázódtak a ma esti kisvárdai megszállásunk körülményei is. Csak reméltük azonban, hogy a nem túl jó bőrben lévő rövid távú memóriája ellenére emlékezni fog rá, hogy két estét fizettünk ki neki.

Ilyen előzmények után ‒ bár eredetileg ezt terveztük ‒ nem hagytuk ott egyik autót sem az udvaron, de miután mentünk egy kört a közeli Tisza-híd felé, s nem mutatkozott biztonságosnak tűnő parkoló, Gábor végül mégis csak visszakanyarodott a Menyecskeház udvarára, bízva abban, hogy délutáni érkezésünkkor már ki tudjuk kerülni a nem kívánt találkozást.

Az én autómmal mentünk hát el aznapi túránk kiindulópontjára, Gyulaházára. A múltkori odaérkezésünkkor nem volt alkalmunk végigfotózni az űrhajós relikviákat, így az ott felállított MIG 21-es vadászgépet vagy Gagarin szobrát; na ezt most alaposan pótoltuk.

Az ég borongós, felhős volt, de nem volt különösebben hideg, így jó hangulatban indultunk el Anarcs és Kisvárda felé. Anarcson láttuk először, hogy e vidéken megszokott, hogy kis őszi enteriőröket rendeznek be a helyiek: bábukkal, dísztökökkel és más kellékekkel; ilyenekkel a következő három napban még számtalanszor találkoztunk, Kisvárda központjában például ötméterenként helyeztek el ilyeneket.

Utunk a múltkor már megszokott, obligát almával teli traktorok mellett is elvezetett, mígnem elértük a járás központját, Kisvárdát. Előbb utunk az elhagyatott zsidó temető mellett vezetett el, majd a vele szemben lévő dombon található katolikus temető mellett, de lassan beértünk a település központjába.

Kisvárda Seszták Miklós korábbi fejlesztési miniszter szűkebb pátriája, s ennek számos jelét tapasztaltuk: kiváló, frissen felújított utak, rendbe hozott épületek, díszkövezett főtér, hatalmas csúszdapark most bővülő fürdőkomplexummal és az NB 1-es csapatot befogadó hipermodern, hatalmas stadionnal. Ha csak úgy odacsöppentünk volna, meg nem mondtuk volna, hogy egy az ukrán határtól kőhajításnyira lévő 16 ezres kisvárosról van szó. Az uniós támogatások kiapadhatatlan bőségét jól jelezte az a tábla is, mely a tulajdonképpen egyetlen kisebb toronyból és egy rövid falszakaszból álló kisvárdai vár 1,5 milliárd forintos fejlesztéséről nyújtott tanúbizonyságot.

De több vicces dolgot is fotóztunk Kisvárdán, így a „Klasszic” kft. helyesírását tekintve igen csak tétova tábláját, az európai-kínai ételeket kínáló éttermet (milyenek lehetnek a kínai-kínai ételek?) avagy a rézbőrű gnómként ábrázolt Jack Sparrowt (bocsánat: kapitányt).

A várost a Tesco áruház büdös raktárterülete mögött hagyja el a Kék, az elegánstól igen csak messze álló formában.

Tiszakanyárig szerencsére a továbbiakban már nem érintettünk települést. Így előbb egy hosszú, szemetes csatorna mellett vezetett az út, amelyen időről időre helyes kis kőhidak íveltek keresztül.

Majd egy erdős-ligetes részre értünk. Elsőre semmi különös nem tűnt fel itt, de volt egy pont, amikor egyre jobban a Blair Witch Project avagy a True Detective vészjósló erdeiben éreztük magunkat. Valaki vagy valakik roppant gondosan ötméterenként sörös- és/vagy energiaitalos dobozokat erősített a bokrok, fák ágaira, hosszú kilométereken át, de az igazi para akkor jött, amikor egy helyen egy tüskére negro cukorkás papírok voltak szurkálva hasonló gondossággal. Ezt így elkészíteni legalább egy félórás munka volt, mindentől távol, az erdő kellős közepén. A miértekkel a fejünkben kissé megszaporáztuk a lépteinket.

Tiszakanyárra beérve egy ócska kis talponállónál találtuk meg a pecsételőt, majd végiggyalogoltunk a falun egészen a Menyecskeházig (közben az elmúlt hetek melegétől megkergült, s újra virágzó aranyesőt is fotóztunk).

Gábor elfáradt és nem jött tovább, de mi még átkeltünk a település határában lévő Tisza-hídon és még egy darabig mentünk a töltésen a következő falu, Cigánd felé. Gábor végül félúton vett föl itt bennünket, majd az autóval visszadöngettünk az én kocsimért Gyulaházára, s egy bő félóra múlva már be is álltunk a kisvárdai vendégház udvarára. A hírek igazak voltak: nagyon kis tiptop szobákat kaptunk itt is. Némi pihenő után már egy dizájnos helyi étteremben fogyasztottuk el a vacsinkat (legalább ennyi előnye volt a szállásunk körüli kavarásnak). S némi borozgatás még a szálláson is belefért, de mi igen fáradtan dőltünk ágyba és altatót sem kellett a fülünkbe dúdolni…

Az elmúlt években talán sosem fordult elő, hogy három héten belül két etapot is abszolváljunk, eljött hát ennek is az ideje. Persze fűtött bennünket a gondolat, hogy amennyiben sikerül gyorsan összehozni egy háromnapos etapot, akkor Sátoraljaújhelyen ünnepélyesen benyomhatjuk az utolsó pecsétet az Alföldi Kék útvonalán és tavasszal immáron a Kék kör „klasszikus”, azaz Hollóházától az Írottkőig tartó szakaszát kezdhetjük meg. Erre remek alkalom kínálkozott az október 23.-i hosszú hétvégén. Mivel nemzeti ünnepünk keddre esett, így a hétfőt is megkaptuk, amelynek köszönhetően pénteki indulással és hétfő esti visszaérkezéssel számolva minden további nélkül meg lehetett egy háromnapos etapot szervezni; sőt, kedden, 23-án még akár egy pihenőnap is belefért. Bár mindig ilyen ideális helyzet segítené szegény túrázókat!

Krisz most ezt a túrát kihagyta, viszont Gy. Gabi lelkesedése töretlen volt, mindenképpen jönni akart, aminek nagyon örültünk. A tervezés, szállásfoglalás oroszlánrészét Feri vállalta be. Utólag azt mondhatjuk, nagyon eredményesen. Bár nem minden kalandtól mentesen, mint kiderült…

Pénteken fél ötös indulást terveztünk be a szokásos csapattal: azaz Anettel, Ferivel, Lacessel, a volánnál pedig jómagammal. Gábor az Ormánságból előbb indult, így előbb is érkezett aznapi szállásunkra, Tiszakanyárra, a „Menyecskeházba”. A túrán való korábbi előrehaladásunkat jól jelezte, hogy nem a már unásig ismert 47-esen indultunk el Szegedről, sőt eleinte nem is Északkelet-Magyarország felé vettük az irányt, hanem az M5-ösön Budapest felé. Az útvonaltervező egyértelműsítette ugyanis, hogy időben már sokkal jobban megéri nekünk Pestig autózni az M5-ön, majd az M0-ás érintésével az M3-ason elautózni Nyíregyházáig, s onnan Tiszakanyárig, mint végigszuttyogni a régi 47-es főúton Kelet-Magyarországon. Nos, ez van; ez egy különleges ország, hogy keletre juss, előbb nyugat felé kell indulnod…

Jó tempóban haladtunk, egyedül Gödöllőnél, az M3-ason volt némi torlódás, ami kb. 20 perccel dobta meg a menetidőnket. Már nem jártunk messze Tiszakanyártól, amikor Gábor hívott bennünket azzal, hogy ő szerencsésen megérkezett, minden oks, de készüljünk lelkiekben a szállásadónkra.

El sem tudtuk képzelni mire gondolhat, de pár perc múlva, miután befordultunk a Menyecskeház udvarára, már minden világossá vált. A rózsakert közepén magasodó modern vendégház hatalmas volt, s amikor leparkoltunk, egy hölgy állt fel a teraszról, aki a sötétben ott dohányzott épp. Géppuskaropogás-szerűen hadarta el, hogy Isten hozott minket, ő bizony tegezni fog minket, mivel mindenkit tegez, illetve, hogy alma vagy szilva?

Az aznapi hajtás, majd a négyórás vezetés után én eleinte eléggé fáradt és morcos voltam, semmi kedvem nem volt jópofizni, még ha valóban vendégszeretőnek tűnt is a néni. Öt perc múlva viszont már decinyi alma- vagy szilvapálinkákkal a kezünkben hallgathattuk meg, hogy néhány hónapja agyvérzést kapott, kómában volt, s ezért finoman szólva sem összeszedett.

Ennek rögvest számos jelét is adta. A mondatai, mint a vízfolyás dőltek belőle, de egy-egy történetének gyakran se eleje, se veleje nem volt. Teljesen értetlenül álltunk azelőtt, hogy a hölgy gyermekei (akik a közeli Kisvárdán egy másik szálláshelyet működtetnek) miképp bízhatták rá szegény anyukájukra ezen óriási ház működtetését (lövésünk sincs mire alapozva építettek ide, az Isten háta mögé egy ekkora vendégházat; mert bár a Kék pont előtte vezetett el és nekünk tökéletes bázisnak tűnt, túrázókkal folyamatosan megtölteni képtelen ötletnek tűnt); ha édesanyjuk ‒ jól láthatóan ‒ nem volt képességei teljes birtokában. Ez abból is kiderült, hogy a Feri által telefonon leadott foglalást, annak ellenére, hogy egy ízben még vissza is hívta Ferit, minden lehetséges módon félreértette. Két szoba helyett (egy franciaágyas Anettnek és nekem, valamint egy háromágyas másik, Ferinek, Lacesnek és Gábornak) négy szobát foglalt: egy kétágyasat nekünk és három egyágyasat a fiúknak. Nem mellesleg kiderült, hogy bár ugyan ma itt alhatunk, de a holnapra szóló foglalásunk sztornó, mivel az egész házat másoknak is kiadták már korábban, ugyanarra az időpontra. (Rajtunk kívül még egy pesti pár volt épp ott, nekik is egy este után el kellett hagyniuk a szállást és csak harmadnapra jöhettek vissza.) Feriben csak ment fölfele a pumpa, még annak ellenére is, hogy a hölgy kijelentette, hogy nincs probléma: majd megszállunk a lánya kisvárdai vendégházában.

Az, hogy Feri foglalt rosszul a telefonban, abból derült ki minden kétséget kizáróan a hölgy számára, hogy amikor időközben elfoglaltuk az emeleten lévő szobákat, s pakoltuk be a fenti társalgóban található hűtőbe a kajáinkat, Feri véletlenül nyitva hagyta a hűtőt. A néni erre azonnal lecsapott: „Na látod Pulya! Rosszul foglaltál, mert a hűtőt is nyitva hagyod!” Innentől kezdve elengedtük a dolgot és leginkább röhögtünk az egész helyzeten. A nevető Lacest innentől kezdve Gyalogkakukknak hívta, hisz egyszerűen nem értette, hogy mit akarunk mi itt ennyit gyalogolni, elvisz ő bennünket autóval bárhová. Engem először külföldinek nézett, amikor a „kolibri bogárról” szóló hosszú és meglehetősen értelmetlen történetét előadva, halkan megjegyeztem, hogy talán szender lehetett az, majd hozzám lépett és a hajamba túrt azzal, hogy de a Szépfiúnak minden megbocsájtható.

A hölgy némi szexuális tanácsadása után jobban láttuk elnapolni a szokásos esti beszélgetésünket a rég nem látott Gáborral, akit a néni végig Tanár urazott.

Így a Pulya, Gyalogkakkuk, a Tanár úr, a Szépfiú és a Leányzó elhúzott aludni. A szobák amúgy szépek, tiszták, az ágyak meg kényelmesek voltak; diliflepnis házinénit meg ki nem látott még?

Mostani etapunk utolsó napján Farkas Bertalan, az első (és mindeddig egyetlen) magyar űrhajós nyomába eredtünk. Na nem Bajkonurba tévedtünk, hanem aznapi célpontunk Gyulaháza volt, a nemzet Bercijének szülőfaluja. Gáborék a második napot inkább nyíregyházi városnézéssel kívánták tölteni, ezért reggel elbúcsúztunk tőlük, s Krisszel bonyolítottuk a szokásos ide-oda a két autóval projektet, míg a többiek Vaján egy kocsmában kávézva vártak meg bennünket.

A reggel még igen-igen csípős volt, de a tegnapi nagy szél már elült és 11 óra tájban már olyan meleg volt, hogy pólóra vetkőzve gyalogoltunk. Az út szélén mázsaszámra rohadt a púposra megrakott traktorokról út közben lepotyogott alma, így fájó szívvel gondoltunk rá, hogy igazán megkínálhatna bennünket valaki egy-egy gyümölccsel.

Ugyan erre végül nem került sor, de azért csak megkóstoltuk a vidék büszkeségét. Tényleg nagyon finom volt! Rohod és Nyírkarász semmiféle különlegességet nem tartogatott számunkra, hacsak azt nem, hogy a helybéliek ránk-ránk köszöntek és többen is jó utat kívántak nekünk. Egyszerű dolog ez, de mégis jól tud esni az embernek. Híreket hallottunk más túrázókról is. Mindannyiunknak az volt az érzése, hogy errefelé már nem marslakóként néznek a turistákra, mint Békés északi részén, vagy Kelet-Hajdú-Biharban, ami nem is annyira meglepő, hiszen egyre jobban közeledtünk a Felső-Tisza vidékéhez is. Apránként elhagyva a Nyírséget, lassanként beértünk a Rétköz és a Beregi-síkság által közrefogott területre.

Volt egy pont, ahol Ferit ismét elveszítettük, pontosabban ő veszített el bennünket, mivel olyannyira előrement, hogy még a sziluettjét sem láttuk magunk előtt. De nem volt gond, szűk órával később a gyulaházi sörfőzdénél (aminek falára a pecsételő ki volt helyezve, és ami eléggé elítélhető módon zárva volt) végül csak összefutottunk vele. Tudtuk, hogy hosszú út áll még előttünk, ezért a Farkas házat, s az előtte felállított MIG 21-es vadászgépet végül nem fotóztuk le, de tudtuk, hogy októberben innen fogjuk majd folytatni, így hiányérzet nélkül indulhattunk vissza Vajára, az ott hagyott autómhoz. Krisz még Vaján maradt egy kicsit, mi viszont Nyírbátor felé vettünk az irányt, hiszen a híres református templomnál még meg akartunk állni.

Néha még meglep azért az ország engem is, egy napsütötte szeptemberi vasárnap kora délután a híres nyírbátori református templom ugyanis nem volt megtekinthető, így végül hoppon maradtunk. Talán majd legközelebb!

Ferinek megígértem, hogy este 8-ra hazaér majd, így nem kis örömmel integettem neki este 7.50-kor, amikor végül a ház előtt kipattant az autóból. Mi negyed 9-kor nyitottuk az ajtót, igen csak fáradtan. Pici ez az ország, de Farkas Berci még így is igen messze született…