Reggel vártuk ugyan Nyírbátorban Krisz odaérkezését, de egy idő után már indulnunk kellett, ha időben be akartuk fejezni az aznapra rendelt 32‒33 kilométert. Gáborral előbb a többieket vittük ki Istvántanyára, majd az én autómat Vajára; a kastélytól egy kőhajításra parkoltam le. Végül fél tíz volt már, mire együtt elindulhattunk az istvántanyai kocsma bejáratától. Az ég borús volt és piszok erős szél fújt, s csak reméltük, hogy rosszabbra nem fordul aznap az időjárás.

De szerencsénk volt, mert bár a szél még este is keményen fel-feltámadt, de esni végül nem esett, sőt délutánra már az erős széllökések fel is szaggatták felhőket, s a Nap is kikukucskált. A szakasz azonban nem volt különösebben izgalmas, erdőt csak foltokban láttunk, de sok felől mosolyogtak ránk a piros almák. A gyümölcstől roskadozó fák, s az almával megrakott utánfutós traktorok látványa végül teljesen összeforrott ezzel a két nappal.

Erős tempót mentünk, de délidő már elmúlt, amikor a nyírbátori múzeum bejáratához értünk, ahol végül Krisz is a társasághoz csatlakozott.

Némi múzeumlátogatást követően módunk nyílt a katolikus templom megtekintésére is (a híresebb nyírbátori református templomot másnapra tartogattuk). Különösképp a kora újkori faragott fa oltárok voltak különlegesek, kifejezetten ijesztő, horrorfilmbe illő puttókkal, ördögvillát mutató római katonával vagy épp magával Belzebubbal, akit a művész nem röstellett nőként ábrázolni.

Már szikrázó kék égbolt alatt futottunk bele egy vadonatúj, hatalmas üzemépület kerítésébe a város szélén. A Kék a térképek alapján pont az épületen keresztül húzódott egykor, a derzsi út ugyanis innen indult. De semmi gond: az utat egyszerűen megszüntették egy gyár ideköltöztetésével, mi meg nyomorult túrázók kerülhettünk egy hatalmasat a kerítés mentén.

Mire a következő településre, Nyírderzsbe beértünk, Gábor jelezte, hogy ő bizony elfáradt (a felesége, Ibolya piszok jól bírta a menetet egyébként, teljes tisztelet neki!) innen ők visszamennek valami járművel Nyírbátorba. Nyírderzs egy tök kis falu, busz aznap már nem ment, így mi csak erősen csóváltuk a fejünket, hogy stoppolni próbálnának. Elköszöntünk, de mintegy 25 métert haladhattunk tovább, amikor az első arra jövő autó megállt Gáboréknak és pár másodperccel később már csak a hűlt helyükről szedegettük össze a leesett állunkat. Tekintve, hogy nem voltunk messze Máriapócstól, ez az esemény a híres nyírderzsi csodaként fog idővel bevonulni a kálendáriumokba.

De volt még valami Nyírdezsen, ami párját ritkította. A pecsételő a helyi kocsmában volt, szokott módon a pult mellett. De volt egy szokatlan valami is az épületben: egy pléddel letakart kis sezlony. Szóval, ha valaki Derzsben elfáradt a masszív ivásban, az egy picit ott helyben, a kocsmában le is dőlhet. Ernest (Hemingway) mit nem adott volna egy ilyen lehetőségért?!

Sajnos hosszasan aszfaltúton vezetett tovább az út, ami mindig alaposan meggyötri a lábunkat, így most sem volt ez másként. Ezért különösebben kántorjánosi elérésének sem tudtunk örülni, hacsak azért nem, mert tudtuk, hogy a következő falu már Vaja lesz, aznapi utunk célpontja.

Vaja előtt még átmentünk az M3-as autópálya fölött, ahol a következő etapok kapcsán még gyakorta meg fogunk fordulni a jövőben.

De végül elértük a vajai víztározót, ahol horgásztanyák és üdülők sora mögött slattyogtunk el. A lemenő szeptemberi nap mézszínbe burkolt minden élőt, így kellemes érzésekkel telve értük el Vaját.

A pecsételő elvben az egyik kis helyi vegyesboltban volt, de amikor odaértünk, egy tök kihalt, lepukkant épületet láttunk csupán. Szerencsénkre két helyi „erő” látta a tétovázásunkat és odakiabáltak, hogy a bolt átköltözött a szomszédba, egy frissen vakolt Kádár-kockába. Ha nem szólnak, sosem gondoltunk volna, hogy az említett épület üzlet lenne. Az egyik boltos hölgy kedvesen szaladt, hogy kinyissa nekünk a régi épületet, mert mint kiderült, minden átköltözött már, csak az a fránya pecsételő maradt még a régi, romos épületben. Nem bántuk végül, amikor végre becsüccsenhettünk az autóba.           

Kriszt Nyírbátorban az autójánál tettem ki, majd ő vitte el Gábort a szállásról (ahol már egy ideje pihiztek Ibolyával) az istvántanyai kiindulóponton lévő autójáért. Egy óra múlva már igen jó borjúpörköltöket és -paprikásokat fogyasztottunk együtt az egyik étteremben, amit még a szálláson némi alkohol tartalmú italokkal öblítettünk le.

Jó kis nap volt ez!

Az augusztus túra nélkül telt el (khmm prágai sörök és pácolt-sült cseh malacbordák társaságában), de tudtuk, hogy szeptemberben ismét útra kelünk majd. Először úgy volt, hogy egy háromnapos etapot is be tudunk iktatni, de végül egy „normál” hétvége fért csak bele mindenkinek, persze úgy, hogy pénteken délután indulnunk kellett már, hisz a Nyírség marha messze van tőlünk. Tudtuk, hogy az érintett szűkebb környék központjában, Nyírbátorban kell megszállnunk, s onnan kell lebonyolítanunk a szokásos ide-oda autózgatást. (Már hogy a gyaloglások között, mielőtt valaki félreértené :-) Roppant szerencsések voltunk, ugyanis Gy. Gabinak is jó volt az időpont, így a rossz tömegközlekedéssel megint csak nem kellett foglalkoznunk. Bónuszként az is kiderült, hogy Gábor felesége, Ibolya is vele tart majd, s nem csupán a szállást „őrizni” jön majd, de túrázni is. Ennek tökre örültünk. Sőt végül Krisz is jelezte érkezését, így megint hétfősre duzzadt kis csapatunk.

Pénteken negyed ötkor még élő rádiós interjút adtam a magazin új, tetoválásokról szóló számával kapcsolatban (mondjuk majdnem elkuncogtam magam, amikor a tetoválás hazai szakértőjeként mutattak be), fél ötkor viszont már vezettem kifele az autót a városból, mellettem Anettel, a hátam mögött Lacessal és Ferivel. A „kemény mag” ismét útra kelt hát. Ez az út azonban roppant hosszú volt. Még indulás előtt az útvonaltervezővel vetettem össze az opciókat, s kiderült, hogy ha Szegedről az autópályán felmegyünk Pestre, majd onnan az M3-ason a Nyírségbe, 20 perccel előbb érünk már oda, mintha a 47-esen, de lényegében toronyiránt mennénk. Ez már önmagában nonszensz persze, hogy a Dunáig kell autóznunk délkeletről, hogy eljussunk északkeletre, de ezzel együtt az út költségei (jóval több benzin, autópálya díja) is magasabbak lettek volna. Végül úgy döntöttem kb. 60 percnyi időnyereségnél éri meg már a magasabb költség, ezért még utoljára a 47-esen vánszorogtunk végig. Némi Lidl-megállóval tarkítva öt órával később már ripsz-ropsz Nyírbátorba is értünk.

De próbáltunk nem panaszkodni az akkor már ott talált Gáboréknak, akik az Ormánságból abszolválták az utat. Bár határozottan kértük a szállás megrendelésénél, hogy a három srácnak (Laces, Feri, Krisz) külön háromágyas szobát adjanak, végül egy franciaágy és egy egyszemélyes kanapé fogadta őket. Krisz azonban végül csak másnap délelőtt ért oda, így a kik alszanak a franciaágyban együtt? némileg bizarr kérdése is elnapolódott. (Végül a mi szobánkban is volt egy kanapé, így másnap este Laces nálunk húzta meg magát. Mindezt úgy, hogy kért egy másik ágyneműt is magának a recepción. Erre Krisz egy idő után átjött blazírt képpel, hogy végül is elalszik ő Laces előző esti ágyneműjében is, de nem cserélhetnének mégis? Száz szónak is egy a vége, vidáman, jó hangulatban indult a túránk ismét…)

Ma is hatkor keltünk, hisz az autós logisztikát ma is el kellett játszani. Krisz még este ugyan visszament Borsodba, de három autónk így is maradt, így nem volt gond. Most V. Gabi autója maradt a kiindulóponton, Gy. Gabié és az enyém került át Istvántanyára.

A harmadik nap is erdős-ligetes részekkel kezdődött. A tegnap esti eső nyomai még látszódtak ugyan, de a nyírségi homokon így is jól lehetett haladni a napsütésben.

Nyírlugosra beérve töketlen módon majdnem elmentünk a pecsételő mellett (olyan sok Nyír-rel kezdődő helyen kell átmenni, hogy senki sem emlékezett rá, hogy itt is kellene pecsételnünk), amikor az út másik oldalán egy idős úr átkiabált nekünk, hogy ott megyünk el épp az információs tábla és a rajta lévő pecsételő mellett; nem akarnánk pecsételni? A pasi fél perccel később már ott állt előttünk teljes túra felszerelésben. Kiderült, hogy ő is az alföldi Kéket csinálja, csak a másik irányból, Sátoraljaújhely felől, ráadásul már másodjára. El nem tudom képzelni miért csinálja meg valaki az alföldi szakaszt kétszer, de ez legyen az ő dolga. Egyébként kissé bogarasnak tűnt, de több időnk nemigen volt rá, így baráti búcsút vettünk tőle.

Mint kiderült, Nyírlugoson nincs kocsma, így a többiek által remélt kávét ‒ úgy tűnt ‒ nélkülözni kell majd, de végül találtunk egy vacak benzinkutat, ahol mosdó és gépi kávé is volt. Ennek ízéről azonban mindent elárul, hogy az amúgy nagy kávés Anett két korty után otthagyta az asztalon.

Ligetek és sűrűbb erdőrészletek között vonultunk tovább, egy helyen ismét erdőrészletet záró kerítésen kellett átjutnunk.

Egy egyenes, igen hosszú, sok kilométeres szakasz vezetett el az Alföld legmagasabb pontja, a 183 méteres tengerszint feletti magasságú Hoportyó mellett. Ugyan fel lehet rá kapaszkodni, de a Kék közvetlenül nem érinti, ráadásul a „csúcsot” csak egy kis háromszögelési pont jelzi a magasra nőtt fák között, kilátó vagy bármi látnivaló nincs ott, így végül letettünk a feleslegesnek tűnő kerülőről.

Megint erősen fáradni kezdtünk, amikor az erdőből egy kanyar után szinte teljesen váratlanul beértünk Istvántanyára, háromnapos etapunk végpontjára. A kocsma mellett leállított autók mellett a számláló (a várt 18 kilométer helyett) 21 kilométert mutatott, így összességében 84 kilométert tettünk meg három nap alatt, ami a mi abszolút csúcsunk is egyben, egy etap alatt korábban ugyanis soha nem tettünk meg ilyen nagy távolságot.

Gy. Gabi perceken belül elköszönt, hiszen rá még 6 óra autózás várt az Ormánságig, V. Gabit pedig még kitettük Szabadság-telepen az autójánál (ő a családja után ment Rakamazra), mi pedig négyesben elindultunk Szeged felé. Békéscsabánál azonban tettünk még egy kis kitérőt. Édesanyáméknál, a borosgyáni horgásztanyán egy világbajnok halászlével, sült hallal és hűtött dinnyével zártuk a napot. Még az új csónakmotort is kipróbáltuk egy körre! Soha rosszabb túra lezárást!

Persze nekem sem kellett altatót dúdolni a fülembe, miután este 10 körül Szegeden leállítottam az autót a ház mögött...

Mivel a tegnapi rohanásban elmaradt, hogy felkapaszkodjunk a Hármas-hegyi-kilátóra, abban maradtunk, hogy reggel Krisz, aki egy bérelt ásatásos terepjáróval volt, felviszi a többieket a kilátóig, mi megvárjuk Gy. Gabival a két másik autóval a Halápi csárdánál, majd a három autóval elmegyünk aznapi túránk végpontjára, Nyírlugos-Szabadságtelepre. Végül két autót hagytunk ott és Krisz Toyotájával mentünk vissza a kilátóig. Az út meglehetősen hosszúnak tűnt autóból szemlélve is, így gyanítottam, hogy az eredetileg tervezett 28 kilométert ma is jócskán meg fogjuk haladni. Visszaérve a kilátóba, mi is felszaladtunk, körbenéztünk, majd a teljes csapattal Krisz a homokos földúton (mert, hogy csak ilyen visz fel a Hármashegyaljai pihenőközpontig) felkapaszkodott tegnapi úti célunkhoz, a kisvasút végállomásához. Lacessal mi kettőnknek már csak a pickup fedett platóján volt hely, így röhögve pattogtunk hátul a buckákon.

A szakasz eleje ugyancsak erdőben haladt végig. Egy ponton azonban „elfogyott” a jelzés, bizonytalanul egy körbekerített marhalegelő mellett haladva lépkedtünk előre, mígnem egy zárt tanyasor egyik tanyájának udvarán nem találtuk magunkat, két láncra vert kutya között.

Utunkat a tanya fakerítése zárta el, de hogy jó helyen járunk, azt az jelezte, hogy a tanya udvarán, abból az irányból, amelyről jöttünk, egy fára jól láthatóan fel volt festve a kék jelzés. Az udvaron egy bicikli állt, az épület ajtaja tárva-nyitva, de kiabálásunkra senki sem jött elő. A két kutya között eloldalogva (akik szerencsére nem voltak vérmesek, mint a túránk során látott kutyák többsége) levettük a láncot a fakapuról és kijutottunk a zárt tanyasor előtt húzódó földútra. Sok mindent tapasztaltunk a túrázásaink során, de hogy az országos Kékkört egy kutyákkal teli tanyasi udvaron keresztül vezessék át, erre álmunkban sem mertünk volna gondolni. A szürrealitást csak növelte, hogy a tanyasor elülső oldalán, a földúton semmi sem jelezte, hogy be kellene menni az említett tanya udvarára, a kutyák közé (a fára festett jelzés csak a másik irányból látszódott ugyanis). Ha észak‒déli irányban kezdtünk volna el a túrát, dunsztom sincs, miképp vergődtünk volna itt át. Sokadszorra tapasztaltuk meg, hogy az ésszerűség helyenként messze elkerülte a túrát kijelölők gondolkodását.

Kicsivel később Buzitapuszta érintését követően (ahol Kéktúrás vendégház is működik, s noha mi nem ott szálltunk meg, de túránk során ez volt az első ilyen „képződmény”) begyalogoltunk Nyíracsádra. 

Már a kocsiból láttam, hogy egy csodás nyírségi fa haranglábas, gótikus templom köré szerveződött a település, amit odaérkezésünkkor gyorsan körbe is fotóztunk. De a nyíracsádi pecsételő helyéről se a Viking kocsma, sem pedig a helyi cukrászda alkalmazottai nem tudtak. Ez azonban nem vetett vissza bennünket némi fagyi, meg üdítők elfogyasztása tekintetében.

Míg pihiztünk, Laces és Feri utánajártak a pecsételő kérdésnek. Kiderült, hogy a művelődési ház irodájában van a pecsételő bezárva, ami hét közben reggel 8.00-tól délután 5-ig van nyitva. Teljesen életszerű persze, hogy a túrázók minden körülmények között hét közben 8 és 17 óra között érnek csak a településre. Kiderült az is, hogy ilyenkor azért a szomszédos palackozott italok boltjába át szokták tenni a pecsételőt, ami egyébként hétvégén is este 7-ig nyitva van, de tegnap ezt valami miatt elfelejtették (nem lehetne esetleg állandóra áttenni oda??). Egy szó mint száz, ma pecsételés nem lesz, holnap (hétfőn) erre fele jövet meg kell állnunk begyűjteni a nyíracsádi pecsétet.

A faluból az aszfaltúton kellett kimennünk, majd a Gánás-hegynek nevezett határrész felé kellett fordulni. A Kék azonban hamarosan ismét egy kerítésbe ütközött, szemben velünk tarvágáson átesett, majd frissen telepített, körbekerített csemetekert volt. A kék jelzéssel ellátott fákat kivágták, a területet körbekerítették, délkelet felé pedig akkora susnyás volt, hogy arra nem kerülhettünk, így végül visszakecmeregtünk az útra. Ez ma már a harmadik olyan dolog volt, ami rajtunk kívül álló okokból nem várt nehézségekkel sújtotta az e vidéken járó szegény kéktúrázót. Az aszfaltúton értük el végül Szabolcs-Szatmár-Bereg határát és ezzel túránk során átléptük a hetedik megyehatárt is!

Az aznapi túra legvégére ‒ amikor egy óriási napraforgó tábla mellett haladtunk el ‒ piszkosul kisütött a nap, így a naptól megtűzve igen fáradtan bandukoltunk be Szabadság-telepre, az autókhoz. A GPS és a lépésszámláló 30 kilométer feletti értéket mutatott, így a tegnapi plusz hármas után, ma újabb két kilométerrel gyalogoltunk többet az eredetileg jelzett értékeknél.

Visszafele jövet Gábor felvitte a társaság egyik felét Krisz autójáig, én a csapat másik felével egyenesen a debreceni szállásra hajtottam. A hosszas, kajákról szóló délutáni eszmecsere után a többség némi pacalra vágyott, ezért tusolás után a debreceni Régi Posta Vendéglőben kötöttünk ki. Sajnos, akik a pacalra tettek, nem jártak jól, mi, akik mást választottunk, viszont annál jobban. No, több is veszett Mohácsnál, holnap megyünk tovább!

Reggel Barbiék ‒ ahogyan ígérték ‒ 8-ra ott is voltak értünk, s pikk-pakk el is tudtuk kezdeni a túrát. Aznapi első célunk a Vekeri Pihenő-központ volt. Tudtuk, hogy e három nap alatt zömmel a régi debreceni nagyerdő maradványai között fogunk járni, de őszintén meglepett bennünket ez a tényleg nagy kiterjedésű erdőség, a túra most már tényleg nem monokultúrás kukorica- és napraforgó táblák között zajlott zömmel (még ha néha el is mentük ilyenek mellett is), hanem dimbes-dombos erdőkben, ami nagyban növelte a túránk élvezeti értékét.

A pihenő-központ egy központi épületből, valamint fa- és kőházak egész sorából álló tábor volt, ahol számos tábla mutatta a Vekeri-tó irányát. Míg a többiek pecsételtek/pihentek egy kicsit, én megpróbáltam megkeresni magát a tavat, de mivel a tábor körül mindenhol fakerítésbe ütköztem, így megfejtetlen rejtély maradt számomra, hogy a tó végül hol is lehetett.

Utólag gyanítom, hogy egy kiszáradóban lévő, fürdésre kevéssé alkalmas hely lehetett, a következő fél órában ugyanis több ilyen, szomorú képet mutató tavacska (Mézes-hegyi-tó, Sás-tó, Kerek-tó, Csonkás-tó) mellett mentünk el. Ha az elpusztult, szürke nád nem mutatta volna, alig-alig konstatáltuk volna, hogy tavak mellett lépkedünk el.

Dél fele járt az idő, amikor Bánk települése mellett egy dűlőúton megálltunk. Itinerjeink némileg zavarosak voltak az itteni pecsételő elhelyezkedését illetően, ezért épp jókor bukkant ki egy idős hölgyekből és egyetlen úrból álló debreceni túracsapat. Kifaggattuk őket. Mint kiderült, vissza kell fordulnunk és valamennyit az aszfaltúton kell gyalogolnunk.

Szerencsére ez nem tartott sokáig, a közeli lovas centrum előtti egyik fán megtaláltuk a bánki pecsételőt. Nem sokkal később azonban feltámadt a szél. A Bodzás-víztároló enciánkék tükréről a viharos széllökésekben madarak százai próbáltak felemelkedni jöttünkre, igéző pillanat volt elnézni őket a tó partján állva.

Elég jó tempóban kellett ugyanakkor haladnunk, ugyanis aznapi utunk végpontján, a Hármas-hegyen el kellett csípjük az utolsó 17.00-kor induló kisvonatot be, Debrecenbe. Ha ezt nem érjük el, akkor komoly zűrbe kerültünk volna. De előtte még érintenünk kellett a Halál picsáját is. A csapat végén szaporázva ugyanis Anettel csak azt hallottam, hogy a fiúk előttünk a Halál picsáját emlegetik folyton. Fáradva az ember persze jobban elengedi magát, de mégsem értettem a dolgot, amíg ki nem derült, hogy a srácok nem a Halál picsáját, hanem a Halápi csárdát emlegetik.

A csárda romos, régóta nem használt épülete mellett leültünk, négyen előtte, ketten  ‒ Krisz és Feri ‒ pedig mögötte, az elhagyatott udvaron. Mi viszont úgy érzékeltük, hogy ők ketten már továbbmentek, így hamarosan erősen szaporáztuk a lépteinket, hogy utolérjük őket. Ez már csak azért is nehéz feladat volt, mivel ‒ mint kiderült ‒ ők mögöttünk jöttek. Volt is nagy csodálkozás, amikor a Hármas-hegyi kilátónál nem mi értük be őket, hanem ők bennünket.

A rohanásnak azonban mégis volt egy jó oldala, összesen 33 kilométert teljesítve 16.25-kor, 35 perccel a kisvonat indulása előtt elértük a hármashegyaljai pihenőközpontot. Az ottani büfé padjain holmi sörök is legurultak a torkainkon, Krisz pedig egy páros debrecenit is bevállalt legott.

A kisvonat végállomása nagyszerűen fel volt újítva (mint tudjuk, komoly pénzek áramolnak manapság a kisvasút bizniszbe), s bár a kisvonat ütött-kopott volt, mégis rendkívül hangulatos.

A társaság kissé elpilledve, de jóleső fáradtsággal zötyögött be végül a debreceni végállomásra. Itt már Gy. Gabi barátunk várt bennünket tökéletes időzítéssel.

Fél óra múlva két forduló révén már mindenki a szálláson volt. Újabb egy óra elteltével óriási és ízletes pizzáinkat falatoztuk a közeli pizzériában, amit a szálláson Gy. Gabi féle villányi borokkal, no meg barna Kozelekkel öblítettünk le, a beszélgetés során hébe-hóba még fel-felreppent a Halálpi csája is. De hát mi azt is sikerrel jártuk meg. Perfect day…

Már majdnem két hónap is lepörgött a naptárban, mire ismét az autóban ültünk, hogy nyakunkba vegyük az országot. Tudtuk, hogy most már csak legalább háromnapos etapokat érdemes bevállalni (oly sokat kell utazni a kiinduló pontokig), ezeket összehozni pedig korántsem egyszerű. A választás végül június utolsó hétvégéjére esett. Az volt a terv, hogy még június 29-én péntek este Debrecenbe érkezünk, s onnan szombat reggel kimegyünk előző túránk végpontjáig, a volt Ludas-csárdáig. Volt azonban egy örömteli gondunk is. Nem csupán az „alapcsapatnak” volt jó az időpont, de Gy. Gabi mellett Krisz és V. Gabi is bejelentkezett, hogy jönnének. Ezzel hétfősre duzzadt kis kompániánk. Utoljára heten három éve, azaz az egész túrafolyam második napján voltunk, azóta sohasem jött össze ez a nagy létszám. 

Az örömünk nagy volt, de ezzel együtt a túra leszervezése logisztikai rémálommá vált, hiszen míg egy ötfős csapat esetében két autóval ki lehet sakkozni a túrát (az aznapi túra végpontjáig megyünk két autóval, az egyiket ott hagyjuk, majd a másikkal visszaautózunk a kiindulópontra; a túra végén a végponton talált autóval visszamegyünk a túra kiindulópontján hagyott másik autóért), de hat vagy hét fő esetén már legalább három autó kell, hogy mindezt kivitelezni tudjuk. Ráadásul úgy tűnt, hogy én nem tudok autóval menni Szegedről, hisz ásatáson kell dolgozzak azon a héten Borsod-Abaúj-Zemplén megyében (ahogy egyébként Krisz is ott dolgozott egy másik ásatáson). Úgy terveztem, én onnan busszal jutok majd el pénteken Debrecenbe. Az ásatás azonban szerdán véget ért, így végül Szegedről már két autóval: az enyémmel, illetve V. Gabi autójával indulhattunk el pénteken. Mivel Krisz is autóval jött végül Borsodból, na meg Gy. Gabi szombat délután ugyancsak autóval csatlakozott (ő még előző nap Szlovéniában járt, így a szombati túrát ki kellett hagynia, de délután már Debrecenbe ért), így végül a szállítással semmi gond nem adódott.

Szegeden szakadt az eső, amikor elindultunk, de már a megyehatárnál hétágra sütött a nap, az időjárással kapcsolatos szerencsénk pedig kitartott egészen a túra végéig. Már esti szürkületben állítottuk le az autókat a debreceni vendégház mellett (Krisz fél órával később ért oda), amely kifejezetten kellemes meglepetés volt. Tiszta, modern és meglehetősen olcsó szállásra tettünk szert a következő három napban.

Mint kiderült 5 percre volt egy ABC, vele átellenben pedig egy pizzéria, szóval tulajdonképpen minden tökéletes volt. Nem mellesleg az egyik debreceni barátunk, K. Barbi (ugyancsak régész) és a párja (aki nem régész) D. Misi voltak olyan kedvesek, hogy megígérték, hogy ők szombat reggel kivisznek bennünket a volt Ludas-csárdáig, így nem is kell bénáznunk az autókkal, a túra végén pedig a Hármas-hegyről az erdei kisvasúttal mehetünk majd be Debrecenbe. Mindenki izgatottan várta hát e különleges kaland kezdetét…

Az aznapi túra végeztével, megérkezvén a szállásra érdekes látvány fogadott bennünket: a lekapcsolva hagyott villany égett, a hűtőnk pedig félig meg volt pakolva ismeretlenek által odatett étellel-itallal. Az udvaron több autó is állt, hamarosan a gazdáik is előkerültek. Kiderült, hogy időközben három vadász, illetve egy lengyel házaspár is a szállásra érkezett, amivel alapvetően semmi gond nem lett volna, ha szállásadó gazdánk nem nyitja ki nekik az általunk kibérelt lakrészt is és pakoltatja be a „mi” hűtőnkbe a lengyel pár dolgait. Ezt egy csöppet nehezményeztük, mivel laptop, értékes fényképezőgép, telefonok és számos személyes holmink feküdt szerteszét. Úgy gondoltunk, kifizettük a lakrészt, ide már csak nem engednek be mást, hát ebben némileg tévedtünk. Különösen kellemetlenné tette a helyzetet, hogy a lengyel hölgy ezt követően ötpercenként bejött hozzánk sörért, pohárért, ezért-azért. Gyors telefon a szállásadónak, aki egy fél óra múlva be is futott. Tudta, hogy marhaságot csinált, amit az is bizonyított, hogy egy nagy üveg pálinkával állított be. Elsimítottuk hát a dolgot, bár a szállásadónk lengyel tudása némileg gyér lehetett, mivel csak annyit kértünk, hogy jelezze a lengyelek felé, hogy estig most már ne mászkáljanak be, reggel pedig mi végleg elmegyünk, onnantól kezdve meg jöhetnek, amennyit akarnak, na erre a hölgy persze még háromszor bejött aznap. (Én angollal próbálkoztam ugyan nála, de ez meddő kísérletnek bizonyult.)

Gábor szegény éjszaka egy kiadós apnoéval ismertetett bennünket, szóval mérsékelt hatékonysággal aludtam. Reggel viszont újult erővel csomagoltunk és készültünk a harmadik napi túrára. A pocsaji kocsmában már szinte ismerősként üdvözöltek bennünket. Most az én autómat állítottuk le az újlétai úton, ahol tegnap befejeztük a menetet és Gábor autója várt bennünket az aznapi túra végpontjánál, a Diószegi-úton, a volt Ludas-csárda közelében. Az időjárás változatlanul a kegyeiben részesített bennünket (mondjuk volt miért kiengesztelnie minket): a Nap hétágra sütött, de egy pici szellő is lengedezett, szóval remek kirándulóidő volt. Jó hangulatban értük el a térképen Kepecs-tagnak nevezett épületegyüttest, amely néhány házból, számos karámból és több nagyméretű juhhodályból állt.

A legelőre kihajtott juhokkal már korábban találkoztunk, így Kepecs-tag elég kihalt volt, mindaddig, amíg az egyik elkerített részen szarvasok és dámvadak nem tűntek elő. Szívünk szerint kiengedtük volna őket a drótkerítés mögül.

A következő órákban egy dimbes-dombos ligetes erdősávokkal tagolt útvonalon haladtunk. Helyenként komolyabb szúnyogtámadásokkal tarkítva. Igen csak kiéhezettek voltak itt is, mert helyenként a tűző napon is meg-megcsíptek bennünket. Így haladtunk végig a Tábor-hegynek, majd a Bank-hegynek, s végül a Csillag-halomnak nevezett területen. A társaság kezdett szétszakadni egy kicsit, mi Anettel és Gáborral viszonylag kényelmes tempóban haladtunk, előttünk Laces járt, őelőtte pedig jóval nagyobb tempóban Feri. Megszoktuk a dolgot már, hogy ő rendszerint jóval nagyobb iramot diktált és pihenni sem igen áll meg, míg mi azért legalább óránként egy 5-6 perces ivószünetet tartunk. Laces idővel bevárt bennünket, de Feri végleg eltűnt a szemünk elől. Fél órával később telefont kaptunk tőle, hogy lesz majd egy hosszú kerítéses rész, ahol nem lesz jelzés, de a kerítés legyen mindig jobbra tőlünk. Mi egy órával később valóban elértünk egy ilyen részhez, de Ferinek nyoma sem volt. A szó legszorosabb értelmében, ugyanis jól láthatóan egyetlen egy lábnyom sem tapodta előttünk a homokot, tehát aznap a Kéken senki sem járt arra előttünk.

Egyre világosabbá vált, hogy gőzünk sincs, hogy Feri merre járhat. Azon poénkodtunk, hogy előresietett és egy seprűvel elsöprögette a nyomait, vagy, hogy végül traktorra ült (traktornyomot láttunk ugyanis). De úgy voltunk vele: elég nagyfiú, tud ő magára vigyázni. A rejtély mintegy két-három órával később oldódott meg: amikor csak szembe jött velünk az úton.

Az történt, hogy valahogy lekeveredett a Kékről és egy vadkerítés mellett hosszasan gyalogolva elérte a műutat, de nem ott, ahol a kocsit hagytuk, hanem jóval délebbre. Jó tempóban végigloholt a műúton Gábor kocsijáig, majd amikor látta, hogy még nem értünk oda, onnan elénk jött a földúton amelyen a Kék vezetett, hogy elcsípjen bennünket. Ezzel együtt végül legalább 7-8 kilométerrel többet tett meg, mint mi. Mindig is csodáltuk Feri állóképességét és kitartását, ennek most ismét tanúbizonyságát adta. Mi azonban nem bántuk, hogy ezt a „kis” kanyart nem tettük meg, jóleső fáradtsággal kászálódtunk be Gábor mögé az autóba. 20 perc múlva pedig már az én autóm mellett álltunk és búcsúzkodtunk. Gábor mielőbb indulni akart, hiszen rá 6 órás autóút várt, s még szeretett volna világosban hazaérni. Mi négyen még megálltunk Létavértesen, egy cukrászdánál, ahol rendbe hoztuk magunkat a mosdóban, valamint némi fagyi, jegeskávé és üdítők révén még eleganciánkat is visszaszereztük. De várt még ránk egy kis kiruccanás: megígértem Lacesnak, hogy mindenképp megnézzük az álmosdi csata emlékművét, ezért Létavértesről még nem Szeged, hanem a magyar‒román határ felé kanyarodtam. Nem sokára ott álltunk a körforgalomba épített emlékmű mellett.

Lacessal mindkettőnknek a Hajdúk kapitánya című képregény jutott eszünkbe, gyerekkorunk egyik kedvence. Melyben Zórád Ernő rajzai elevenítették meg a Bocskai szabadságharc eseményeit, Fehér Tibor regénye alapján. A képregény arról is nevezetes, hogy öles betűkkel szedték ki rá az író nevét rosszul (Fehér Zoltánként).

Pár fotó elkattintása után már csak egy valamiért álltunk meg hazafelé: a békéscsabai Pajta street foodosánál csak úgy csusszantak a zseniális kolb burgerek és kecskesajtos burgerek. Még világos volt, amikor a fiúkat kitettük Szegeden. Végül első nap 28 kilométert, második nap nagyjából 25-26 kilométert, harmadik nap pedig 18 kilométert tettünk meg, összesen tehát 72 kilométeresre sikerült a Nagy Kékség 15. etapja. De ezt a legkevésbé sem bántuk!

Az egy légterű szállás, ami lényegében egy padlástér volt, igen melegnek bizonyult az éjszaka, ezért ki-ki vérmérsékletétől függően fent volt hosszabb-rövidebb ideig az éjszaka folyamán, ezért kissé fáradtan ébredt a társaság.

Még este egyébként döbbenetes élményben volt részünk: egy háromfős társaság képében kéktúrázókkal találkoztunk! S nem máshol, mint a szállásunkon, a kismarjai vendégházban, hiszen ők is ott szálltak meg. Szekszárdtól elkezdett túránkon majdnem Debrecenig jutottunk, hogy ilyen élményben részesüljünk.

Mint kiderült, ők azért nem olyan „talpasok” mint mi, biciklivel járják a pecsételős helyeket, kissé rendszertelenül és nem is túl sietősen, hiszen már négy éve kezdték a biciklis túrát, csakúgy, mint mi Szekszárdról és pont addig jutottak mint mi, miközben azért a bicikli valamivel gyorsabb közlekedést tesz lehetővé mint a mi két lábunk. Kedvesek, közvetlenek voltak egyébként, de a városi, rozoga biciklik és a ruházatuk kétségtelenül amolyan városi biciklizésre utalt, mintsem kemény terepbiciklizésekre.

A mai végcél a térképen jelzett Álmosd lett volna. A már szokásossá váló pocsaji kávézás után a többieket kitettük a cserekerti bekötőnél (tegnapi túránk végpontjánál) mi Gáborral ketten a két autóval pedig elautóztunk Álmosdig. A közbeeső Létavértesig el-elcsíptem a fákra, illetve villanypóznákra festett kék jelzést, de kiérve Létavértesről már nem láttam jelzést (bár térképünk az aszfaltút mellé jelezte a Kék vonalát), de ezt betudtam annak, hogy az autóból nehezebb meglátni ezeket; akkor nyugodtam végül meg, amikor Álmosdra beérve újból megláttam a jelzések sorát, amely egyike mellé végül Gábor le is parkolta az autóját. Mint utólag kiderült, a nyugalmam alaptalan volt…

20 perc múlva már le is parkoltam a cserekerti elágazásnál és elkezdtük utunkat a „kiváló” érzékkel a létavértesi országúton kijelölt útvonalon. Ha valamiért leginkább várjuk a klasszikus Kékre való eljutásunkat, az az, hogy reményeink szerint az Északi- vagy a Dunántúli-középhegységben nem jelöltek ki hosszú szakaszokat, melyek forgalmas közutakon haladnak végig. A tűző nap ellenére egyébként meglepően gyorsan letudtuk ezt az aszfaltos szakaszt. A létavértesi kocsmában, ahol a pecsételő volt, ismét összefutottunk a biciklivel érkező túrázó hármasra, ők utánunk értek oda; hát valóban nem sietős nekik…

Egy laza sör majd egy fagylalt(!) elfogyasztása után (Létavértestől egyébként alig néhány kilométerre van Bagamér, de nem csapták le az „Itt van, megjött Bagaméri, aki a fagylaltját maga méri” labdát a jó létavértesiek

nyakunkba vettük a város, amikor is a legforgalmasabb kereszteződésbe érve a Kéktúra egyik eligazító táblájára találtunk, amely révén feketén-fehéren kiderült, hogy az útvonal vezetését megváltoztatták, a Kék sem az álmosdi csata emlékművét (amit mindenképp szerettünk volna megnézni), sem magát Álmosdot nem érinti már. Az út vonalvezetése nagy ívben kikerüli ezeket a helyszíneket és észak felé, Újléta irányában vezet tovább (a pecsételő füzetünk belső borítóján csupán néhány fotót helyeztek el a legfontosabb látnivalókról, ezek között az álmosdi csata emlékművét ábrázoló felvétel is fontos helyet kapott, miközben a Kék túra ‒ lehet, hogy már évek óta ‒ nem is érinti az emlékművet, na ezt adjuk össze!) De nem ez volt a legfőbb gond, hanem az, hogy mivel Álmosdot hittük aznapi túránk végpontjának, ezért Gábor autója ott pihent a településen, mi meg így tök máshol fogjuk befejezni az aznapi gyaloglást! Gábor ‒ örök megmentőnk ‒ végül úgy döntött elválik tőlünk és egyedül elgyalogol az autójához, majd egy megbeszélt helyen, az Újlétára vezető műúton vesz majd fel bennünket végül.

Ezt később azért is sajnáltuk, mert elhagyva Létavértest, teljesen megváltozott a táj arculata, a korábbi egyhangú sík „felgyűrődött”: dombok és lankák váltogatták egymást, számtalan szőlőtőke, helyes kis présházak és nyaralók sorjáztak egymás után.

Utoljára hasonló élményben a Duna‒Tisza közén volt részünk, úgy tűnik, végleg magunk mögött hagyjuk Csongrád, Békés és Hajdú-Bihar lapályát és monokultúrás egyhangúságát. Miután magunk mögött hagytuk a szőlőket, erdővel szegélyezett óriási rétek és legelők mellett vonultunk el, de a homokdombok itt is szépen tagolták a látványt.

Hamarosan elértük a debreceni Nagyerdő délkeleti csücskét. Szúnyogokkal kapcsolatos korábbi félelmeink itt váltak valóra, hiszen, ha csak egy kicsit is árnyékosabb helyen álltunk meg, döbbenetes szúnyogtámadásnak voltunk kitéve, az erdőbe behatolva ez már kezdett az elviselhetetlenségig fokozódni. De egy darabig az erdőben kellett tovahaladnunk, hiszen kiderült, hogy a korábban Álmosd faluban elhelyezett pecsétet ide, az erdőbe hozták át és egy fára csavarozták azt. No, ezt a fát meg kellett találnunk. Ez végül sikerült, de a pecsételés alatt fejenként uszkve 10-15 szúnyogcsípést szenvedtünk el. Ezzel együtt úgy döntöttünk, hogy egy U alakú kanyart ebben a szúnyogparadicsomban inkább levágunk és elindulunk a Gáborral megbeszélt találkozási pont felé. Az erdőből kiérve a Nap rettentően tűzött, a magunkkal hozott víz pedig rohamosan fogyott. Álmosd felé terveztük az utat, ezért nem cipeltünk magunkkal a megváltozott út hosszának megfelelő vízmennyiséget sem, ami most elég érzékenyen érintett bennünket. Már délután volt, amikor elértük a Pungur-hegyi volt iskola meglepően jó állapotban lévő épületét. Az udvarra is bejutottunk, de az ott álló kút sajnos már nem adott vizet. Az utolsó deci vizünket kortyoltuk, amikor Gábor felhívott bennünket, szerencsésen elérte az autót, majd a találkozási pontra is eljutott, de mivel nem talált ott bennünket, elénk jött egy földúton, de valahogy elkerültük egymást.

Elmondtuk, hogy merre járunk és 10 perc múlva a hátunk mögül porzott elő az autóval. Nála volt még némi víz, s a csomagjainkat is be tudtuk tenni hozzá, majd tovább folytattuk az utunkat a kocsi nyomában egészen a találkozási pontig. Ezt egy fél óra múlva értük el, s ezzel fél hat körül be is tudtuk fejezni aznapi kalandos túránkat.

A legcsalódottabbnak azért Laces tűnt, hiszen a csata emlékművét ő mindenképp meg akarta volna nézni, ezért megígértem neki, hogy a másnapi túra után, a Szegedre indulás előtt, kocsival arra fogunk kanyarodni, s így az élmény nem fog elmaradni.

A kismarjai várdombról hamarosan a Berettyó jóval délebbről már jól ismert töltésére kanyarodott fel a Kék. Virágos mezők, frissen hajtott búzamezők, kamillatenger mellett mentünk el, mintha csak egy természetfilmbe csöppentünk volna. Minden olyan élénk, haragos színű volt, mintha a természet bosszút akart volna állni a hosszú téli szürkeségen.

Elértük közben a reggeli kávézás színhelyét, Pocsajt, ahol az itiner szerint a Berettyó, illetve Ér-főcsatorna közös hídja közelében lévő szivattyútelep kerítésén található a pecsételő.

Már meg sem lepődtünk, amikor nem találtuk ott. Ellenben volt egy pecsételő jelsor, amely egyre jobban eltávolított bennünket a Kék eredeti vonalától. Az előző etapról felsejlett Hencida képe előttünk, amikor is a Kékről letérve kb. 4 km-t kellett megtennünk a kádárkockák hosszú sora között (kettőt oda és kettőt vissza), pusztán azért, hogy egy ócska vegyesboltban benyomhassuk füzetünkbe a szakasz megtételét igazoló pecsétet. Mint kiderült, Pocsajon is ugyanezt a teljesen felesleges kitérőt csináltatják meg a ritkán idevetődő kéktúrásokkal, csak itt nem egy vegyesbolt, hanem egy kocsma kedvéért kellett jó nagyot kerülnünk (ami különösen az egy nappal későbbi álmosdi pecsét elhelyezését tekintve volt különösen értelmetlen, ez utóbbit ugyanis közvetlenül a Kék mellé, az erdőben, egy tök átlagos fára csavarozták fel. Azt, hogy Hencidán vagy Pocsajon ezt miért nem lehetett megtenni, örök rejtély marad számunkra). De rafkósak voltunk: nem vonultunk vissza az Ér-főcsatorna hídjáig, hanem a település utcáin keresztül próbáltunk rátalálni az Ér-főcsatorna (ami a Berettyóból ágazik ki egyébként) töltésére. Ekkor ért bennünket a nap legkellemesebb meglepetése. A helyi körzeti megbízott épülete előtt elhaladva egy rendőr sietett ki a házból és nem kiabálta hülyén azt, hogy SZTOP-SZTOP, majd amikor magyarul válaszoltunk zavarodottan igazoltatott volna bennünket (ez történt ugyanis mindkétszer korábban, amikor migránsnak néztek bennünket), hanem udvariasan köszönt nekünk és megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Úgy tűnik, van még olyan rendőr e hazában, aki egy csapat hátizsákos embert alapvetően magyarnak és/vagy turistának néz, vagy legalább is tudja, hogy miképp közelítsen egy idegenekből álló csoporthoz. Hiszen, ha mégis migránsok lettünk volna, akkor is lehet előbb udvariasan magyarul próbálkozni, majd utána még mindig elő lehet venni a tarsolyból a SZTOP-SZTOP-ot és az igazoltatást, s ezzel a rettegő helyiek elvárásainak is eleget tesznek, de a jóhiszemű túrázókat sem éri felesleges vegzálás. A „Szolgálunk és védünk” jelmondatban talán a sorrend sem mindegy, ezért maximális respekt innen is a pocsaji rendőrnek!

Tovább haladva az Ér-csatorna töltésén előbb egy közeli földvár sziluettje, majd pedig a Laponya-halom magasabb puklija tűnt fel, rajta egy tök ugyanolyan vasbeton kilátóval, mint amilyenre utoljára a Dunától nem messze, még Bács-Kiskunban másztunk fel két éve. Egy arra járó terepjárós elmondta, hogy a benne található fémlépcsőt sajnos már átvágták, így felmászni nem lehet rá, ami az én „mindenhova felmászós” lelkemnek komoly csalódást okozott. Itt, a Laponya-halomnál hagytuk el a töltést és egy kis erdőn keresztül fordultunk rá az aznapi célunkhoz, a Cserekerthez vezető útra. A kis erdősávon való átvágás azonban korántsem bizonyult jó mókának, ugyanis ‒ bár magasan fent volt még a nap ‒ itt hatalmas rajokban támadtak ránk a kiéhezett szúnyogok, bizonyítva, hogy a korábbi esőzések és a hirtelen jött meleg miképp teremt tajgai nyári hangulatot kies hazánkban is. Ez némileg rossz előjel volt, ugyanis tudtuk, hogy másnap elérjük a debreceni nagyerdő délkeleti szélét, s ha erdő ‒ amire oly rég vártunk már a rengeteg alföldi kukoricatábla után ‒ akkor abból zümmögés, csípés, vakarás, futás lesz. Hát, nem tévedtünk sokat…

Cserekert egy egykor szép napokat látott tanyaközpont volt, többünknek a hasonlóan lepusztult és elhagyatott Ótompahát jutott eszünkbe, azzal a különbséggel, hogy itt a bedőlt-kidőlt falu házak sorában jó, ha két-három házat laktak már csupán.

Az egyik előtt, a kerítésen volt a pecsételő, mellette a padon a ház lakója, egy idős néni és feltehetően az őt meglátogató unokája ücsörgött épp. A pecsételés után az ottani kék nyomós kútból frissítettük fel magunkat, hazudnék, ha azt mondanám nem esett jól. Tíz perc múlva már a bekötő útnál pakoltuk tele Gábor autójának csomagtartóját. Még egy kanyar a Nagykerekiben álló autómért, s ripsz-ropsz már Kismarján is voltunk.

Ráadásul még előtte való nap kiderült, hogy egy közeli faluban ételfutár is működik, ami döbbenetes komfortérzetet eredményezett körünkben, pláne amikor hatalmas és ízletes pizzáink egy óra múlva már ott gőzölögtek a kismarjai vendégház asztalán. S mindehhez egy lépést sem kellett tennünk, csodálatos!

Jöhettek hát a fröccsök!

Reggel ébredés után a fényképező gép után nyúltam először, az ablakon bekukucskáló nap csodálatos fénypászmákat varázsolt a szállás fából készült belső felületeire, amit feltétlenül le akartam fotózni.

Mivel autóval jöttünk otthonról, így jóformán a fél hűtőt el tudtuk hozni, ami kifejezetten bőséges reggelit eredményezett, narancslével és máskor nélkülözött finomságokkal. Gyors szendvicskészítést követően bevágtuk az autókba magunkat és meg sem álltunk a következő falu, Pocsaj kocsmájáig. Ez lett a következő napokban is első állomásunk, holmi kávéivás ürügyén. De egy fél óra múlva már a Létavértesre vezető út cserekerti elágazásánál parkolt le a két autó, s cuccolt át a teljes társaság az én autómba, hisz ez volt ma a kettes számú jármű. Visszafordultunk hát, s meg sem álltunk a novemberi rémtúránk utolsó pontjáig, a nagykereki kastély előtti útig. Persze egész más látványt nyújtott ez a helyszín is a virágzó fák, bokrok, haragos zöld fű és a szikrázó napsütés szentháromságában.

Két-három szezonnyitó csapatfotó elkészültét követően megindultunk a Kéken soron következő falu felé, ami nem volt más, mint Kismarja. Még most is mosolyra húzódik a szám, amikor leírom ezt ide, hiszen a korai kelés, majd sok kilométer autózás és bősz logisztika után elindultunk végül is oda gyalog, ahonnan egy bő órával korábban az autókkal elindultunk. De a kéktúrázás már csak ilyen értelmetlennek tűnő, vicces, de mégis csak nagyszerű dolog!

Kismarjára beérve az egyik első kocsmában őrizték a kismarjai pecsétet. A kifejezetten idős pultos néni territóriumán mintha megállt volna az idő. No, nem a pleisztocénben, noha a kocsma külső falát egy ismeretlen naiv művész egy kedves pleisztocén jelenettel: őslovakra támadó karfogú tigrisekkel díszítette (ahogy egyik régi barátunk kérdezné: Why???)

De a kocsmabelső belső berendezése vagy a kinti pulton a hamutálként funkcionáló pacalpörköltös konzervdoboz erősen a 70-es 80-as évekbe repített bennünket vissza.

De egy biztos, olyan tisztára mosott és törölt, cseppmentes pohárból, mint itt, a túra egyetlen korábbi pontján sem ittunk sört. Innen is respekt a néninek (s valóban, az amerikai filmek egyik klasszikus figurája a poharakat törölgető csapos, én itthon évtizedek óta nem láttam ilyet…).

Néhány perc múlva már Kismarja főutcáján ballagtunk, majd betértünk a falu református templomába, ahol egy úriember épp egy középkorú párt vezetett körbe. A nyakas kálvinisták itt is kidobáltak minden pápista dolgot a templomból, a fehérre meszelt falakkal épp ezért állt erős kontrasztban a középen, szinte bálványszerűen a karzatról lelógatott, jól ismert Bocskai portré.

Mint kiderült, a helyi hagyomány szerint Bocskai Kismarján született (egyébként a későbbi fejedelem maga is Kismarját tekintette „szülőföldjének”), de a történelemkönyvek manapság Kolozsvárt nevezik meg szülővárosaként. Na ebben lásson tisztán az ember! Egy biztos: bár blaszfémiának hat a mondat: itt valóban Bocskai az Úristen. A templomban függő portréja mellett, az Isten háza mellett szobra áll, az altemplomban pedig Bocskai őseinek maradványait tiszteltetik az arra járókkal. De számos igazán kedves részletet is fotóztunk itt: a templomjáró nénik által horgolt vagy kötött kispárnasortól egy kedves, öreg zongoráig.

Fél egy felé járt, amikor is a szállásunk előtt slattyogtunk el, hiszen itt vezetett el a Kéktúra. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve végül csak bementünk, s az ottani kert padjain, WC és kézmosás után, kifejezetten úriasan megebédeltünk.

Kétség kívül nehezebben ment ezek után az elindulás, de még jó néhány kilométer várt reánk. Lényegében pár száz méterre a vendégháztól, a falu mellett, kör alakú, fűvel és orgonabokrokkal benőtt sáncszerű építmény magasodott, az egykori kismarjai vár maradványai. Bocskai itt töltötte gyerekkorának jelentős részét. Az erősség utolsó említése 1704-ből való, a Rákóczi-szabadságharcot követően ez a vár is arra a sorsa jutott, mint megannyi társa szerte Magyarországon: a Habsburgok elrendelték lerombolását.

E békés, orgonaillatú domb, rajta egy szép székely kapuval, a legkevésbé sem idézte az ország vészterhes történelmének lapjait. S talán jó is ez így…