A Nagy Kékség

Kalandok az országos Kékkörön

Szolgálunk és védünk

2018. május 07. 19:23 - Szabi 28

2018. április 28.

A kismarjai várdombról hamarosan a Berettyó jóval délebbről már jól ismert töltésére kanyarodott fel a Kék. Virágos mezők, frissen hajtott búzamezők, kamillatenger mellett mentünk el, mintha csak egy természetfilmbe csöppentünk volna. Minden olyan élénk, haragos színű volt, mintha a természet bosszút akart volna állni a hosszú téli szürkeségen.

13_kep_1.jpg

12_kep_2.jpg

14_kep_1.jpg

Elértük közben a reggeli kávézás színhelyét, Pocsajt, ahol az itiner szerint a Berettyó, illetve Ér-főcsatorna közös hídja közelében lévő szivattyútelep kerítésén található a pecsételő.

Már meg sem lepődtünk, amikor nem találtuk ott. Ellenben volt egy pecsételő jelsor, amely egyre jobban eltávolított bennünket a Kék eredeti vonalától. Az előző etapról felsejlett Hencida képe előttünk, amikor is a Kékről letérve kb. 4 km-t kellett megtennünk a kádárkockák hosszú sora között (kettőt oda és kettőt vissza), pusztán azért, hogy egy ócska vegyesboltban benyomhassuk füzetünkbe a szakasz megtételét igazoló pecsétet. Mint kiderült, Pocsajon is ugyanezt a teljesen felesleges kitérőt csináltatják meg a ritkán idevetődő kéktúrásokkal, csak itt nem egy vegyesbolt, hanem egy kocsma kedvéért kellett jó nagyot kerülnünk (ami különösen az egy nappal későbbi álmosdi pecsét elhelyezését tekintve volt különösen értelmetlen, ez utóbbit ugyanis közvetlenül a Kék mellé, az erdőben, egy tök átlagos fára csavarozták fel. Azt, hogy Hencidán vagy Pocsajon ezt miért nem lehetett megtenni, örök rejtély marad számunkra). De rafkósak voltunk: nem vonultunk vissza az Ér-főcsatorna hídjáig, hanem a település utcáin keresztül próbáltunk rátalálni az Ér-főcsatorna (ami a Berettyóból ágazik ki egyébként) töltésére. Ekkor ért bennünket a nap legkellemesebb meglepetése. A helyi körzeti megbízott épülete előtt elhaladva egy rendőr sietett ki a házból és nem kiabálta hülyén azt, hogy SZTOP-SZTOP, majd amikor magyarul válaszoltunk zavarodottan igazoltatott volna bennünket (ez történt ugyanis mindkétszer korábban, amikor migránsnak néztek bennünket), hanem udvariasan köszönt nekünk és megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Úgy tűnik, van még olyan rendőr e hazában, aki egy csapat hátizsákos embert alapvetően magyarnak és/vagy turistának néz, vagy legalább is tudja, hogy miképp közelítsen egy idegenekből álló csoporthoz. Hiszen, ha mégis migránsok lettünk volna, akkor is lehet előbb udvariasan magyarul próbálkozni, majd utána még mindig elő lehet venni a tarsolyból a SZTOP-SZTOP-ot és az igazoltatást, s ezzel a rettegő helyiek elvárásainak is eleget tesznek, de a jóhiszemű túrázókat sem éri felesleges vegzálás. A „Szolgálunk és védünk” jelmondatban talán a sorrend sem mindegy, ezért maximális respekt innen is a pocsaji rendőrnek!

15_kep_1.jpg

Tovább haladva az Ér-csatorna töltésén előbb egy közeli földvár sziluettje, majd pedig a Laponya-halom magasabb puklija tűnt fel, rajta egy tök ugyanolyan vasbeton kilátóval, mint amilyenre utoljára a Dunától nem messze, még Bács-Kiskunban másztunk fel két éve. Egy arra járó terepjárós elmondta, hogy a benne található fémlépcsőt sajnos már átvágták, így felmászni nem lehet rá, ami az én „mindenhova felmászós” lelkemnek komoly csalódást okozott. Itt, a Laponya-halomnál hagytuk el a töltést és egy kis erdőn keresztül fordultunk rá az aznapi célunkhoz, a Cserekerthez vezető útra. A kis erdősávon való átvágás azonban korántsem bizonyult jó mókának, ugyanis ‒ bár magasan fent volt még a nap ‒ itt hatalmas rajokban támadtak ránk a kiéhezett szúnyogok, bizonyítva, hogy a korábbi esőzések és a hirtelen jött meleg miképp teremt tajgai nyári hangulatot kies hazánkban is. Ez némileg rossz előjel volt, ugyanis tudtuk, hogy másnap elérjük a debreceni nagyerdő délkeleti szélét, s ha erdő ‒ amire oly rég vártunk már a rengeteg alföldi kukoricatábla után ‒ akkor abból zümmögés, csípés, vakarás, futás lesz. Hát, nem tévedtünk sokat…

Cserekert egy egykor szép napokat látott tanyaközpont volt, többünknek a hasonlóan lepusztult és elhagyatott Ótompahát jutott eszünkbe, azzal a különbséggel, hogy itt a bedőlt-kidőlt falu házak sorában jó, ha két-három házat laktak már csupán.

17_kep_1.jpg

Az egyik előtt, a kerítésen volt a pecsételő, mellette a padon a ház lakója, egy idős néni és feltehetően az őt meglátogató unokája ücsörgött épp. A pecsételés után az ottani kék nyomós kútból frissítettük fel magunkat, hazudnék, ha azt mondanám nem esett jól. Tíz perc múlva már a bekötő útnál pakoltuk tele Gábor autójának csomagtartóját. Még egy kanyar a Nagykerekiben álló autómért, s ripsz-ropsz már Kismarján is voltunk.

16_kep_1.jpg

Ráadásul még előtte való nap kiderült, hogy egy közeli faluban ételfutár is működik, ami döbbenetes komfortérzetet eredményezett körünkben, pláne amikor hatalmas és ízletes pizzáink egy óra múlva már ott gőzölögtek a kismarjai vendégház asztalán. S mindehhez egy lépést sem kellett tennünk, csodálatos!

Jöhettek hát a fröccsök!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://anagykekseg.blog.hu/api/trackback/id/tr3013898388

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása