Huh, végre a mosogatást is befejeztem, a hátizsákok már az előszobában, lassanként elkezdek mindent lehordani a kocsihoz. Előbb Lacest veszem föl, majd a Napsugár utcában Anettet és Ferit. Végre! A nagy kalandunk tehát folytatódik. Délután öt van, mégis nyárias meleg (az utcanév nomen est omen volt!), mintha legalábbis június végén járnánk már, pedig még csak áprilist mutat a naptár. Furcsa érzések kavarognak bennem. A korábbi két évben mindig március közepén kezdtük meg a Kéket. Idén ez nem jött össze. Ugyan a március 15-ei hétvége is hosszú hétvége volt, de végül Ferinek beesett egy munka, meg hát piszok hideg is volt azon a hétvégén, napokkal később is esett még a hó Szegeden. A múlt évi utolsó túránk viszont mély sebeket ejtett rajtunk. A nagykereki sáros pokol után mindannyian egyetértettünk abban, hogy csak legalább minimálisan elfogadható hőmérsékleti és esőviszonyok között indulunk ismét útnak. Ezzel együtt kimaradt nemcsak a „kabátos”, de a „pulcsis” kirándulási szakaszunk is, rögvest pólóban és rövidnadrágban indítottuk a Nagy Kékség 2018-as évét. De annyi baj legyen! Május elseje keddre esett, így megkaptuk a hétfőt is ajándékba, ami remek mozgásteret biztosított számunkra egy háromnapos túra tervének összerakására. Erre már korábban Ferivel kerítettünk sort az egyik este folyamán. A tömegközlekedési helyzet Hajdú-Biharban továbbra nem változott (értsd: az érintett települések között gyakorlatilag semmilyen tömegközlekedési összeköttetés nincs; a túra során láttunk buszmegállót, ahol két busz jár egy héten(!), kedden és csütörtökön(!)), így egyértelművé vált, hogy két kocsira is szükségünk lesz. A korábban már alkalmazott mechanizmussal reggel tehát el kell autóznunk az aznapi túránk végpontjára mindkét autóval, ott az egyes számú autót ott kell hagynunk, a másikkal pedig vissza kell gurulni a túra kiinduló pontjára. A túra végeztével pedig az első autóval vissza kell térni a második számú autóért és csak utána irány a szállás. (Ennyit arról ismét, hogy milyen gondosan jelölték ki a túra útvonalát anno. Nyilván ők hátizsákban hordott sátorral és vadkempinggel számoltak. Az ezek ellen szóló érvek felsorolásától itt most inkább eltekintenék. De egy szó mint száz, ha valaki egy három napos túra alatt normális ágyban szeretne aludni, ne adj Isten még tusolni is szeretne, jobb ha két autó felhasználásával számol hosszú távon, egyébként hasonló luxus dolgokról ne is álmodjon.) Életbe vágóan fontos volt tehát, hogy a csapat nem szegedi tagjai közül is csatlakozzék valaki, hiszen ha nem jön másik autó, a túrának lőttek. Hála az égnek, örökös megmentőnk Gy. Gabi ismét segítségünkre sietett és nagy lelkesedéssel jelezte, hogy jönni fog és természetesen autóval. Lelkesedése azért is tiszteletre méltó, mert ő az Ormánságból kerek hat órás autózással jutott el túránk bázisára, a kismarjai Tornácos vendégházba.

(Gábor csak finoman jegyezte meg egyébként, hogy általában 4-5 óra alatt szokott leérni tőlük a horvát tengerpartra…). Hajdú-Bihar ezen szeglete már oly messze volt tőlünk is (bár ez „csak” bő 3 óra volt), hogy az első túrás nap előtti este már le akartuk tudni az utazást, ezért indultunk el tehát még munka után, péntek késő délután. Az út jó hangulatban telt, végül erős szürkületben állítottam le a kocsit a vendégház udvarán. A némileg szedett-vedett, de csodás hortobágyos-huszáros falfestménnyel is bíró szállás gazdája perceken belül ott volt, s picivel később Gábor is befutott, s hamarosan hideg sörök és Gábor saját készítésű villányi borai is meglátogattak bennünket. Remek társaságnak bizonyultak!

A múltkori fiaskó után a hajdúk földje meglepően barátságos arcát mutatta felénk, bíztunk benne, hogy ez a pompás hangulat kitart a túra végéig is…    

Kedves Nagy Kékség blog olvasók! Az elmúlt évi kalandjainkat összefoglaló videóval kívánok mindenkinek boldog, békés karácsonyt!  

Hencidától Boncidáig a nagykereki sáros pokolig

A Kéktúra egyik nagy és állandó dilemmája az időjáráshoz kapcsolódik. Az elmúlt két év során számtalan alkalommal dilemmáztunk azon, hogy ne halasszuk-e el az adott etapot az előre jelzett rossz(abb) időjárás miatt. Az esetek döntő részében jól döntöttünk, hiszen hiába mondtak többször is esőt, tavaly egyáltalán nem áztunk meg, s bár idén már eddig kétszer is, de az egyik egy futó nyári zápor volt, a Zsadány előtt szétázásunk meg csupán másfél órán múlott, ha előbb beérünk Zsadányba, akkor csont szárazon átvészeljük azt a kétnapos menetet is. A legfőbb dilemma lényege pedig az, hogy ha az első nap jó idő van, de a másodikra rossz időt mondanak, bevállaljuk-e a túrát, hiszen sok-sok órát buszozunk vagy épp autózunk, hogy eljussunk az ország másik végébe, hogy folytathassuk a túránkat, időt és pénzt nem spórolva. A dilemma most is adott volt, a meteorológusok esőt mondtak vasárnapra, de nehéz volt eldönteni, hogy most akkor a szombati 28 km miatt, illetve egy viszonylag drága (és egyébként vacak) szállás miatt megérte-e végigautóznunk a fél országon, avagy vagányak és bevállalósak leszünk, s folytatjuk vasárnap is a túrát, hátha mégsem lesz akkora eső.           

Az előjelek nem voltak jók: a szállás ablakát egész éjjel verte az eső, ami nyilvánvalóvá tette, hogy ha el is indulunk, biztosan hatalmas sárral kell megküzdenünk. Reggelre azonban alább hagyott az eső és végül azt a döntést hoztuk, hogy mintegy 9 kilométerrel lerövidítjük a túrát: nem Kismarján hagyjuk az autómat, hanem Nagykerekiben. Így egy szűk 20 kilométer várt ránk, volt esőkabátunk, kettőnknek esőnadrágja, csak nem lesz baj! Amúgy meg ismét Gábor segített nekünk az elindulásnál. Két autóval mentünk ki az aznapi végállomásra, Nagykerekibe, ott letettem az enyémet és átültünk Gáboréba, aki így visszavitt bennünket az előző napi buszos kalandunk helyszínére, Gáborjánba, ahonnan folytathattuk a túrát.

Eleinte semmi gond nem volt, az eső inkább csak szemetelt, bár Hencidán (ami egy roppant szegény falunak bizonyult) erősen szívtuk a fogunkat, amikor a Kék fő vonaláról letérve több mint 2 km-t kell magában a faluban gyalogolnunk, hogy beüthessük a helyi vegyeskereskedésben a pecsétet a füzetünkbe. A falu temploma ráadásul ott volt a Kék közvetlen közelében, nem értettük, hogy miért nem lehetett mondjuk annak a kerítésére vagy a kapujára tenni a pecsételőt.

Hencida után azonban éreztük, hogy nagy bajban vagyunk. Az eső iszonyatosan rákezdett. Hamarosan egyértelművé vált, hogy a novemberi, elképesztően intenzív 3-4 fokos eső (ami ha egy-két fokot még hűl a levegő, akkor valószínűleg hóra váltott volna) egyáltalán nem volt vicc. Ehhez még hozzáadódott, hogy sok helyen térdig érő fűben, illetve teljesen felázott földutakon vánszorogva jutottunk csak előre. Mire a következő településre, Bojtra értünk, esőkabát-esőnadrág ide vagy oda, mindegyikünk csontig átázott és átfázott. De nem volt mit tenni, az autó Nagykerekiben állt, oda el kellett valahogy vergődnünk.

A szántóföldek között botorkálva semmiféle látnivaló nem akadt, úgy éreztük magunkat, mint a Barbarossa hadművelet katonái a Don környéki novemberi esőkben, döbbenetesen rossz élmény volt. De az utolsó 4 kilométeren ittuk ki igazán a bürökpoharat. Egy egykori nyílegyenes földúton kellett volna bevonulnunk Nagykerekibe, amit nagy Rába traktorokkal napokkal korábban elszántottak, így sok helyen bokáig süllyedtünk a cuppogós sár poklába, az eső pedig úgy esett, hogy ha otthon lettem volna, még a szemetet sem vittem volna le. Teljesen kimerülten vánszorogtunk be végül Nagykerekibe, amiről kiderült, hogy az egyik leghosszabb bihari falu, hiszen még közel 2,5 kilométert kellett megtennünk az autóig.

Laces és Feri előttünk ment úgy 3-400 méterrel, amikor láttuk, hogy rendőrautó fékez le mellettük. Mire melléjük értünk, a rendőrök már elhúztak, de kiderült, hogy egy helyi lakos hívta ránk a yardot, mivel természetesen migránsnak néztek bennünket. Ilyen előzmények után a fiúk sem voltak túl előzékenyek ezek után a rendőrökkel („ha migráns lennék, maga szerint ilyen remekül beszélnék magyarul???”), de én sem lettem volna kedvesebb, végül azonban engem, meg Anettet már nem vártak meg, így a mi igazoltatásunkra már nem került sor. De ekkor már arra sem volt igazán erőm, hogy mérges legyek; meg az októberi túránk után oly nagyon már nem is csodálkoztunk ezen az igazoltatáson (lásd a korábbi posztomat).

 A nagykereki pecsét helye ‒ mint kiderült ‒ a helyi Bocskai kastélyban volt. Laces egy órával odaérkezésünk előtt már értesítette a gondnokasszonyt, aki szívélyesen fogadott bennünket. Nem csak pecsételhettünk, de kinyitotta nekünk a könyvtár helyiséget is, így átvehettük a gatyánkig átázott gönceinket, az autóban deponált száraz ruháinkra. Végül háromnegyed 3-kor csak elindulhattunk hazafelé. Az eső ugyanakkor végig úgy esett, mintha dézsából öntenék, én meg vezetés közben Szegedig azon töprengtem, hogy mennyire bolondok is vagyunk, hogy nem fújtuk le a mai napot. Döbbenetes körülmények között 20 kilométert tettünk meg úgy, hogy abban egy csöpp élvezet sem volt, még teljesítménytúrának is nettó szívás volt. Lesz tehát mit kiheverni jövő márciusig.

De okultunk mindebből és felvértezve, talán bölcsebben is indulunk neki a 2018-as Kéknek, amely során ‒ ha Isten is úgy akarja ‒ akár le is zárhatjuk a Kékkör első nagy szakaszát, az Alföldi Kéktúrát. Izgalmas kalandok várnak hát ránk!

Az októberi túránk végén a Szegedig tartó négyórás buszozás egyértelművé tette, hogy ami a tömegközlekedéssel történő utazgatásainkat illeti, a túrák kiinduló és záró pontjaira, lényegében elmentünk a falig. Olyan messze kerültünk már Szegedtől, hogy egyértelművé vált, hogy innentől kezdve már ismét csak autóval érdemes megtenni a következő etapok elejéig terjedő távolságot, s a végponttól hazáig tartót. Egy kimerítő túrát követően senkinek sincs már ereje további 4,5-5 órát buszozgatni még haza. (Ezzel megint egyértelművé vált az az alapelv, hogy „ha nincs autód, bele se vágj a Kékbe”, ezt a nap végi események is fényesen igazolták, de erről egy kicsit később.)

Autó ide vagy oda, 5-kor keltünk ezen az éjjeli sötétbe burkolózó, csípős novemberi hajnalon. Zombiként készülődtünk, majd pár perc múlva már Laces és Feri is az autóban ült. Nem csak a vaksötét zavart engem, de a tejfehér köd is, ami ráülepedett a városra. Mondanom sem kell, hogy elhagyva Szegedet jóformán egy zacskónyi tejben vezettem tovább az autót. Iszonyú lassan jött fel a nap, de a köd velünk maradt, egészen Berettyóújfaluig. Az eredeti terv az volt, hogy az ott foglalt szállásnál hagyjuk az autót, majd busszal visszazötyögünk előző etapunk végpontjára, Furtára, s onnan mintegy 28 kilométert végiggyalogolva (egyébként Berettyóújfalun is ismét keresztülhaladva) jutunk el aznapi túránk végpontjára, Gáborjánba, ahol az utolsó visszafelé, Berettyóújfaluba tartó busszal, a 16.47-essel visszajutunk a városba. A helyzet azonban annyiban módosult, hogy Gy. Gabi barátunk ‒ aki Berettyóújfaluban csatlakozott volna hozzánk ‒ azt a döntést hozta ‒ tegyük hozzá igen bölcsen ‒, hogy ugyan eljön Berettyóújfaluba, de hozza a feleségét és a kislányát is, akikkel nem csatlakozik hozzánk, hanem szombaton kicsit kiáztatja magát a közeli Hajdúszoboszlón, vasárnap pedig megnézi az ugyancsak nem túl távoli Debrecent. A fenti családi tervek miatt Gáborék már a szálláson voltak, amikor odaértünk, s volt olyan jó fej, hogy kivitt bennünket az autójával Furtára, így nem kellett már korán reggel buszra szállnunk.

Mire Furtára értünk, a köd végleg felszállt, sőt a nap is kisütött, szóval egészen jó hangulatban indultunk neki az útnak. Ugyan Zsákáig, majd utána volt némi aszfaltos szakasz is, de idővel szerencsére felkanyarodtunk a Berettyó töltésére, amelyen az aznapi út jelentős részét megtettük.

A túra nem volt különösebben izgalmas (a töltés mellett már minden fa ledobta a leveleit, a táj egyhangú, barna kabátot vett fel), de a kissé szeles, ugyanakkor napos időben jó tempóban haladtunk. Két helyen álltunk meg csupán. Az egyik település Bakonszeg volt, ahol a falu legszélén lévő réges-régi kis parasztházban lakott évtizedekig a magyar felvilágosodás kiemelkedő alakja, Bessenyei György, aki Mária Terézia testőrgárdájában ismerkedett meg az újító francia eszmékkel.

Azt, hogy a fényes bécsi udvar után miképp viselte el a komfort nélküli döngölt padlójú zsuppfedeles parasztházacska nyújtotta lehetőségeket, el sem tudtam képzelni, de legalább a rezsidémonnal neki nem kellett harcolnia.

Fél egy körül értük el Berettyóújfalut, de csak a város szélén húztunk el, ahol a Berettyó töltése mellett kiránduló pad-asztal kombót találtunk, szóval rég nem látott kényelemben fogyaszthattuk el az ebédünket.

Tovább haladva az árnyékaink már délután háromkor 15-20 méteresre nyúltak a töltésen, csendben bandukoltunk.

Az év vége közeledtével jól esett kiszellőztetni a kobakunkat, végiggondolni az elmúlt hetek történéseit és időnként csak úgy bámulni ki a fejünkből.

Három óra múlt, amikor megérkeztünk Gáborjánba. Aznap csak Bakonszegen és Berettyóújfalu határában tudtunk pecsételni, így pecsételős dolgunk ott nem akadt, de volt még időnk a busz indulásáig, ezért előbb a helyi ‒ meglepően jól felszerelt ‒ kis közértben vásároltunk ezt-azt, utána meg beültünk a közeli kocsmába. Előtte persze megkerestük a buszmegállót a falu közepén, ahol megdöbbenve láttuk, hogy a 16.47-es busz nincs jelezve. Egy helybeli asszony viszont szólt nekünk, hogy kintebb van még egy buszmegálló, talán ott megáll a busz, amit keresünk, de neki nem volt fogalma arról, hogy a járat megy-e szombaton. Némi gyaloglás után valóban találtunk még egy buszmegállót, ahol ki volt írva a busz, de az gyanús volt kissé, hogy a falu felé vezető irányban feküdt a megálló, nem pedig kifelé, Berettyóújfalu felé. Még egy csekk a mobil neten, hogy valóban jön-e itt a busz (a válasz igen volt), majd jöhetett a jól megérdemelt sör a kocsmában.

Nem bíztunk semmit a véletlenre ezért már 20 perccel a jelzett indulás előtt a buszmegállóban álltunk, s onnan néztük a falu melletti, kissé odébb elvezetett aszfaltút forgalmát. Amelyen nem sokkal később egy buszt is láttunk elsuhanni, de a mi buszunk csak nem akart jönni. Közel 40 perccel később egyértelművé vált, hogy mi már Gáborjánból aznap biztosan nem fogunk tömegközlekedéssel bejutni Berettyóújfaluba. Visszatérve a kocsmába kiderült, hogy van még egy harmadik buszmegálló is a falun kívül, azon a bizonyos falu mellett elhúzó műúton, s valójában az elsuhanó busz volt az, amire nekünk fel kellett volna szállnunk. Tehát nemcsak az internet, de a buszmegállóba kiragasztott volános menetrend is hibás, rossz volt. A pultos hölgy legyintve mondta nekünk később, hogy a kiragasztott papírok teljességgel megbízhatatlanok, a buszok úgy járnak, ahogy a helyi sofőrök jónak látják. Egyetlen hatalmas szerencsénk volt ebben a baromi nagy szívásban, hogy Gábor és az ő autója végső reménysugarat jelentett nekünk. Egy gyors hívásra kiderült, hogy már visszaértek Hajdúszoboszlóról a szállásra és nem sokkal később már be is pattant az autóba, hogy kimenekítsen bennünket Gárborjánból. (Bár a kocsma egyik törzsvendége is jó fej volt, felajánlotta, hogy fél 8 körül a fia bemegy Berettyóújfaluba és akkor ő is be tudna vinni bennünket. De nem kívántunk újabb két órát eltölteni e kies helyen.) Fél óra múlva már a szálláson voltunk; egy órával később pedig már a Maurizio nevű berettyóújfalui pizzériában kanalaztuk az isteni tárkonyos ragulevest. Minden jó, ha vége jó ‒ gondoltuk ‒ de akkor még a vasárnap hátra volt… 

A Kéken való túra nekem a nagybetűs Menedék. Menedék a hétköznapok hajtása, a stressz, a világ történései elől. Olyan pár nap ez mindig, amíg csak a kedvesemmel, a barátaimmal együtt töltött órák, a jó beszélgetések számítanak, vagy a hosszú csöndek, amikor némán baktatunk egymás mellett/mögött az ember alig járta tájban. Menet közben el- elnézve ez utóbbi apró változásait, a nap felhőkkel folytatott játékát, a távoli templomtornyok sziluettjét. Mostanság az első nap elején már a telefonom is kikapcsolom, csak, hogy még véletlenül se nézzek híreket, vagy keressenek olyan dolgokkal kapcsolatban, amiket sok száz kilométerre amúgy sem tudnék megoldani. S csak itthon, esetleg hazafelé az úton vettem/veszem elő és kapcsoltam/kapcsolom vissza a telefont. A magyar politikának és közéletnek semmi keresnivalója sincs a Kéken. Gondoltam én eddig naivan. Egészen mostanáig szerencsére ez így is volt, most azonban teljes rössel nyomult, türemkedett és pofátlankodott be ebbe a Menedékbe, mérhetetlen szomorúságot okozva bennem/bennünk.

Egy hónap telt el mióta a szendergő kelet-békési tájon jártunk, de közben a kormányzati propaganda úthenger jól láthatóan a „senkit és semmit nem hagyunk ki” elv alapján teleszórta az itt található 500-800 fős falvakat is a „Soros-tervvel” kapcsolatos „Nemzeti” „„konzultáció”” villanypóznákra erősített plakátjaival.

Olyan ici-pici helyekről van szó, ahol ismeretlen fogalom volt korábban az óriásplakát és persze ahol migránst még életükben egyet sem láttak, ellenben végletesen elöregedtek a falvak, kizárólag csak közmunka van, s döbbenetes szegénység látható sok helyen. Csak az ott kirakott plakátok árából pár helyi szegény gyereket fel lehetne ruházni vagy éppen hétvégén is meg lehetne etetni. Nem gondolom, hogy az ott élők életének legfontosabb problémája, a „Soros-terv” lenne.

De az igazi megdöbbenés csak ezután jött. Előző este ‒ a nagy rohanásunk végén ‒ Körösnagyharsányba érve a falu szélétől haladva befelé a településen ‒ amikor már csak pár perc volt az utolsó busz odaérkezéséig ‒ kétségbeesve kerestük a falu buszmegállóját, hiszen, ha lekéssük a buszt, már nem tudunk a szállásunkra, Biharugrára visszajutni. Az utcán teremtett lélek sem járt, ezért egy épp arra járó autóst szerettünk volna leinteni. Az autó az elől haladó, integető Ferinek, majd az utána haladó ugyancsak gesztikuláló Lacesnek sem állt meg. Én kicsit hátrébb már jóformán elé álltam, erre az autót vezető ötven körüli nő úgy került ki engem is, hogy még csak rám sem nézett, láthatóan rettegve kerülte a szemkontaktust velem. És akkor minden világossá vált: 2017 őszén négy hátizsákos idegen (amúgy egy festészet és vizuális kultúra tanár, egy könyvtervező grafikus /egyébként történész-kommunikáció szakos diplomával/, egy muzeológus-történész és egy egyetemi oktató) olyan zsigeri rettegést váltott ki egy helyiből, hogy még ránk nézni, szemkontaktust felvenni sem mert velünk, miközben mi csak a buszmegálló hollétéről szerettünk volna érdeklődni. Ezzel a nyomasztó érzéssel szálltunk fel végül a buszra (egy később arra bicikliző kislány végül csak megmutatta, hogy merre a van az az átkozott buszmegálló).

De itt még egyáltalán nem volt vége. A következő nap ‒ miután a szállásról, Biharugráról átbuszoztunk az előző napi végpontig, Körösnagyharsányig ‒ továbbindultunk aznapi utunk célja, Furta felé. Csodálatosan sütött a nap, minden adott volt, hogy jól érezzük magunkat. Már vagy 12 kilométert megtettünk, amikor mindentől és mindenkitől távol a puszta kellős közepén egy pajta oldalán a következő felirat fogadott bennünket:

Vajon milyen elkeseredettnek kell lenni ahhoz, hogy az ember egy ilyen üzenet kirakását akkor is fontosnak tartsa, ha egy év alatt jó ha 20-25 ember megy el előtte, és láthatja ezen a távoli dűlőúton?

Az Alföldi Kék útkitűzőinek teljes alkalmatlanságát viszont nem ez, hanem az jelezte, hogy az aznapi etap utolsó része egy kb. 7 km-es menet, egy rendkívül forgalmas aszfaltút (ez a Furta‒Körösnagyharsány műút) szélén vezetett be minket Furtára. Kérdezem én, milyen természetjárás az, ahol a büdös, forgalmas műúton a kamionok, 120-szal száguldó helyi faszagyerekek autói mellett kell két órát baktatni?

Természetesen a KRESZ szabályainak megfelelően a menetirány szerinti bal oldalon, a műút melletti füvön haladtunk, amikor fékcsikorgatva egy rendőrségi mikrobusz fékezett le mellettünk. Az ablakon kihajoló rendőr szúrós pillantása nyájas mosollyá szelídült, amikor Jó napottal! köszöntünk neki.

‒ Na ezt akartam hallani! ‒ mondta ‒ majd: Meddig mennek?

‒Furtáig, majd onnan busszal Szegedre. ‒ mondtam neki.

De ekkor már a gázba is lépett.

Elképesztő érzés volt: jó eséllyel, ha nem magyarul köszönünk vissza, be is visznek a következő rendőrőrsre, hogy jól a körmünkre nézzenek.

De még ezzel sem volt vége. A következő egy óra során az előttünk pár száz méterre haladó Ferire egyszer ráhúzták a kormányt (!!), Anettre és rám pedig háromszor dudáltak élesen a mellettünk elhúzó autósok, ezek közül kettő az átellenben lévő sávból (tehát őket végképp nem zavarhattuk semmiben), a hátul ülő, felénk forduló, bennünket bámuló rokonsággal.

Egy percig sem volt kétséges, hogy ahogyan előző nap a körösnagyharsányi asszony, úgy ma előbb a rendőrök, s végül a mellettünk elhúzó autósok is migráncsnak néztek bennünket. (Az elmúlt két évben számos helyen érintettünk műutakat, soha, sehol nem húzták ránk a kormányt vagy dudáltak ránk.) Kirekesztettnek, lenézettnek érezhettük magunkat a saját szép hazánkban, pusztán azért mert hátizsákkal csámborogtunk egy olyan részén az országnak, ahol nemcsak migránst, de turistát sem igen láttak még.

Nem emlékszem olyan magyar törvényre vagy jogszabályra, amely tiltaná, hogy én hátizsákkal a vállamon a KRESZ szabályait betartva ne mehetnék oda és úgy, ahova és ahogyan akarok. Vagy ne adj’ isten ne köszönhetnék akár arabul is az engem leállító rendőrnek.

 A kormánypropaganda mindenesetre célt ért: a vidéki Magyarország láthatóan retteg és mélységesen gyűlöli az idegeneket. A „közismert” magyar vendégszeretet sok esetben már a múlté, helyette az abszurditásba hajló xenofóbia ül tort Magyarországon ma 2017-ben. Ez pedig azokra az emberekre nézve leginkább sértés, akik annyit segítettek kedvesen és önzetlenül nekünk az elmúlt két év túrái alatt.

S még valami: előző nap Geszten öt magyar magyart kértünk meg sorban, hogy megszorultunk, ugyan megtennék-e, hogy átvisznek bennünket Biharugrára, mert akkor nagy bajba kerülünk. Úgy pattintottak le bennünket, hogy a lábunk nem érte a földet, az első cigány magyar ember viszont hamarosan már állt is ki az autójával, s zokszó nélkül vitt át bennünket ‒ pedig jó nagy kört kellett tennie ‒ hiszen a két szomszédos települést nem köti össze aszfaltút, így egy 30 kilométeres karikát kellett körbeautóznunk. Ez nem azt jelenti persze, hogy ő feltétlenül egy gáncsnélküli lovag, de volt benne annyi becsület, hogy első szóra segített néhány bajba került idegenen.

Mi kétség kívül nem ennek a szörnyű morális és mentális állapotban lévő Magyarországnak a megismerésére indultunk el anno, de mindenesetre, ha legközelebb megállít a rendőr, juszt is úgy köszönök neki, hogy Kaifa haluka.

Ilyen kényelmes reggelünk még talán sosem volt, mióta elkezdtük a Kéket. A buszunk vissza Körösnagyharsányba (ahol abbahagytuk a tegnapi menetet), csak 9.50-kor indult, ezért sokáig alhattunk, sőt még a helyi boltba is elmehettünk, s kényelmes tempóban meg is reggelizhettünk. A tök jó fej buszsofőr pedig az obligát pecsételőhely mellett, a helyi kocsmánál tett ki bennünket.

A csapat egyébként amúgy egyáltalán nem finnyás és szívesen vesszük ha kávét, egy-egy üdítőt vagy a nap végén egy-egy sört is meg tudunk inni az aktuális kocsmákban. De rá kellett jönnünk, hogy a Kéktúra kijelölői nem gondolták végig igazán azt, hogy a pecsételőhelyek az alföldi falvak 90%-ban a kocsmákban kerültek felhelyezésre. (Ennek okai sem világosak, hiszen egy kis fém dobozkáról van szó, ellopni teljességgel felesleges, ezért is tapasztaltuk a korábbi megyékben, hogy gyakorta egy-egy épület külső falán helyezik ezeket el.) Az első pár alkalommal a lepukkant, büdös kocsmaterek, az egyöntetűen mocskos vécék, és a már délelőtt dülöngélő, zavaros tekintetű helyiek először amolyan megszokott, sőt szükséges „hungaricumnak” tűnnek, de ilyen tömény adagokban borzasztóan deprimálóak és rendkívül lesújtó képet nyújtanak a vidéki Magyarországról. Abba inkább nem gondolok bele, hogy ha egy külföldi vetemedne arra, hogy végigjárja a magyar Kéktúrát, az mit gondolna általában a magyarokról és Magyarországról, ha minden egyes kis faluban csak ezeket az ordenáré kocsmákat kellene végiglátogatnia. És a legkevésbé sem a kényes városi gyerek beszél belőlem. E kocsmák füzére finoman szólva sem országimázs építő hálózat. Jó lenne, ha hébe-hóba a helyi művház, esetleg a parókia, vagy éppen a posta fala biztosítaná a helyet ezeknek a pecsételőknek. Zárójel bezárva.

A kocsmát elhagyva hamarosan a körösnagyharsányi vasúti megállóban próbáltuk átverekedni magunkat a sínpárt felverő gaztengeren. Ez a hely valóban a román határ előtti utolsó vasúti megállóhely lehetett egykoron az egyetlen sín végén álló bakkal, de vagy 10 éve itt már még az a ritka vonatjárat sem közlekedett, s az enyészet vette birtokba az egészet.

Nem sokkal később viszont már a gróf Tisza István hídon álltunk és fotóztuk a Sebes-Körös megdöbbentően tiszta vizét, amelyben a folyó alját is tökéletesen lehetett látni, ami a zavaros Tiszához szokott szemünknek kifejezetten üdítő látványt nyújtott.

A következő település Körösszakál volt, ahol persze ismét egy kocsmában volt a pecsételőhely. Feri pecsételés után szinte azonnal kifordult a helyről, de persze nem a szokásos kosz, a mocskos vécé vagy a részeg helyiek miatt, csupán megrögzött Juventus drukkerként a Forza Milan! söröző genius locija okozott számára némi zsigeri undort.

Jó tempóban haladtunk tovább, s az októberi nyárban lassan 25 fokra kúszott a hőmérő higanyszála, mi pedig egy szál pólóban baktattunk a pusztában, majd egy csodásan sárguló erdőszakaszon át.

Kora délután felé járt az idő, amikor egy gáztöltő állomás mellett elhaladva kiterjedt karalábéföld mellé értünk. Egy bazi nagy gép épp rendkívül büdös vegyszerrel permetezte a karalábékat, s bár lett volna módja rá, hogy egy pillanatra megálljon, de nem zavartatta magát és a fordulónál minket is beborított a permetszerrel. Amikor odébb jutottunk egy kiadós kéz- és arcmosással ünnepeltük meg, hogy lassan elértük az aszfaltcsíkot. A továbbiakban erős morgások kíséretében 7 km-t tettünk meg az igen forgalmas műúton Furtáig. Azt nem mondhatnánk, hogy csupa jót mondtunk volna eközben a Kék nyomvonalának kijelölőiről. Végül meglehetősen fáradtan és komoran értük el Furtán az újabb pecsételő helyet, a Hangulat presszót.

Nos a hangulat sem ott, sem bennünk nem volt éppen fergeteges, de a busz érkezéséig még volt egy kis idő, hát egy sörrel leöblítettük az út porát és tovább melegítettük az arcunkat a templomtorony mellett elvonuló Nappal, mint a Megáll az időben a Pierre, a kis Köves, meg a Szukits Magda:

10 perc múlva már a Szegedre tartó közvetlen (!) buszon ültünk, amely bár csak rövid időkre állt meg, de azt döbbenetesen sokszor, így végül a Furta‒Szeged 179 kilométeres távot 3 óra 50 perc alatt tette meg. Fél kilenc volt, amikor erősen meggyötörve leszálltunk a buszról. Legközelebb autóval megyünk a kiindulópontig, az biztos…

Eddig hát az októberi túra valóban a túrázáshoz kapcsolódó eseményei. De ezek mellett az etapon olyan dolgok is megestek velünk, amelyek egy önálló posztot kapnak hamarosan. Szóval fokozottan folyt. köv.!

Sem a Tisza kastély őre, sem az utcán leszólított emberek, sem a boltos hölgy nem tudott igazán segíteni, bár ő javasolt legalább valakit, nem messze a közeli templomnál. Végül egy arra járó kerékpárost szólítottam le, aki valószínűleg szintén ahhoz a portához irányított bennünket, amelyiket a boltos hölgy is ajánlott. Az ott lakó közvetlen pasas végül igent mondott, s a benzinköltség fejében vállalta átszállításunkat 15-20 éves BMW-jével Biharugrára. Mint kiderült, nem is kértünk tőle keveset, hiszen a légvonalban 7 kilométerre lévő két falut a közúton kb. 25-30 km választotta el egymástól. Szóval jó nagy kanyart kellett neki tennie, többek között Zsadány érintésével. A reggel magunk mögött hagyott Zsadány ismételt megtekintése nem töltött el bennünket felhőtlen boldogsággal. De végül szerencsésen  kipattantunk szállásunknál, az ugrai ízek házánál.

Nem sokkal később szállásadónk is ott termett. Mint kiderült egy nagyon helyes, felújított, tiszta, modern szálláshoz jutottunk potom összegért.

De nem ragadtunk le, hiszen 7 kilométer még előttünk volt. Elindultunk hát Szilaspuszta felé. A végcél ugyanis aznap Körösnagyharsány volt, ahol el kellett érnünk a 17.50-kor induló utolsó buszt, vissza Biharugra felé, ahol a szállásunk volt. Kellemes tempóban, fényképezgetve a hangulatos tájat jutottunk el a román határ közvetlen közelében található Szilaspusztáig.

Egyszer csak a távolban hegyek sziluettjei bontakoztak ki. Engem a Bihar-hegység távoli látványa egészen felvillanyozott. Szekszárdot elhagyva hagytuk el a dombok és hegyek világát, s íme lassan keresztülértünk az Alföldön, hogy annak másik oldalán újabb hegyeket láthassunk meg végre.

Remek hangulatomat azonban egy újabb váratlan lábon lövés szakította félbe. Egy táblához értünk, amely szerint hiába gyalogoltunk eddig közel két órát Biharugráról, még 6,6 kilométer volt hátra Körösnagyharsányig. Ergó nem a korábban jelzett 7‒7,5 kilométer várt ránk estig, hanem ennek közel a duplája. Ezzel pedig világossá vált, hogy ha nem húzunk bele, akkor lekéssük a buszt vissza Biharugrára és nem tudjuk elfoglalni a szállásunkat sem. Mit mondjak, nem esett jól egy elég szívatós nap végén még tripla fokozatba kapcsolni és egy lassabb kocogás ritmusában elkezdeni rohanni Körösnagyharsány és a megváltó busz felé.

A nap eközben fokozatosan csúszott a látóhatár felé, s félóránként legalább 3-4 fokot zuhant a hőmérséklet. De végül megoldottuk a lehetetlennek látszó feladatot és Körösnagyharsányban elértük a buszt is. Kimerülve vonultunk be végül az ugrai szállásra, de annyira sok volt a Kék szívatásaiból aznap, hogy legalább egy sört minderre innunk kellett a közeli kocsmában. Hiszen nem volt elég a Geszt felé való visszakanyarodás és az út dupla megtétele, de a késő délutáni‒kora esti „séta” helyett még egy brutális rohanással kellett megfejelnünk a napot. Így lőtt lábon bennünket kétszer is egy nap alatt a Kék…

folyt. köv.

Zsadányt elhagyva az igazán beszédes nevű Toprongyos-Korhány csatorna mellett vezetett az út. 

Volt azonban egy pont, ahonnan igazán meseszerűvé vált az útvonal. A Körös-Maros Nemzeti Park területére érve ugyanis a turistaösvényt a csatorna mellett futó széles sövény közepén vezették el, így lényegében egy sövényalagútban haladtunk tovább. A valóban különleges megoldással a környékbeli madarak nyugalmát biztosíthatták, de Anettnek a Harry Potter egyik jelenete is eszébe jutott.

A csatorna legvégén egy magas madármegfigyelő torony állt, amelyre valaki nyomtatott cetlit erősített, hogy tilos rá a felmenetel, életveszély! Ahogy körbejártuk már láttuk is, hogy miért. A mellette húzódó csatorna partjára nagy mennyiségű iszapot kotortak ki nemrégiben. A kotrógép pedig nagy valószínűséggel „elvitte” a kilátó egyik támpillérét, amely csak úgy fityegett az építmény oldalában. Csak brávózni tudtunk!

Ekkor már a térkép szerint a biharugrai Nagy-Zomor tó mellett haladtunk, amiből lényegében semmit sem láttunk, a tó ugyanis többé-kevésbé kiszáradt, nem volt sehol.

Mint ahogy a kék jelzések is eltűntek hamarosan. De ezen már Békés megyében nem csodálkoztunk, hiszen a korábbi megyei szakaszokon is volt olyan, hogy 2-3 kilométeren át „elfelejtették” felfesteni a jelzéseket. Meg is nyugodtunk, amikor a csatorna partján tovább haladva végül ismét megjelentek a jelzések. Később azonban baljós érzetünk támadt. A korábbi rossz tapasztalatok okán nemigen használtuk a telefonokon lévő GPS-t, de most eljött az a pont, hogy erre ismét sort kerítsünk. Az eredmény lesújtó volt: valahol elmaradt egy lekanyarodás és mi már lényegében Biharugra határában jártunk, pár kilométerre a településtől, ahol a szállásunkat is előzetesen lefoglaltuk. Ezzel persze még önmagában nem lett volna gond, de így kimaradt Geszt és a Tisza kastély oldalában található pecsételő. Igencsak szentségeltünk, amikor kiderült, hogy egy 12 km-es „visszakanyart” kell emiatt megcsinálnunk. Ezzel dőlni látszott az egész aznapi, gondosan kimunkált tervünk is. Teljesen értetlenül álltunk az egész jelenség előtt, hiszen egyetlen olyan pont mellett sem mentünk el, ahol valóban lett volna Geszt felé mutató leágazás, nemhogy kettő (a Kékről egy hosszabb út vitt be Gesztre, majd egy rövidebb vissza az „eredeti” útvonalra, Biharugra felé). Visszafelé haladva már láttuk, hogy ismét a Kék kijelölőinek hála lőttünk magunkat alaposan lábon: a rövidebbik, Geszt felé vezető utat ugyanis megtaláltuk, de úgy, hogy egy földútból leágazó másik földúton találomra elindultunk (a kereszteződésben ugyanis semmiféle jelzés sem volt), majd egy kilométerrel lejjebb egy fán egyszer csak feltűnt egy kék jelzés, ami után már újabb jelzések bevezettek bennünket a faluba. (A hosszabbik „elveszett” leágazás rejtélyére csak este derült fény. Laces a neten végül talált egy a Békés megyei szakasz hibáit, eltévedési lehetőségeit taglaló oldalt, amelyen leírták, hogy a hosszabbik leágazást, amely befele vitt volna Gesztre, egyszerűen elszántották, a csapatnak toronyiránt egy szántóföldön kellett volna lefordulnia és az oda nem látszó (egy hosszú, távoli erdősáv takarta ugyanis a falut) településre eljutnia. Hálásan, melegen köszönjük ismét a Békés megyei természetjáró szövetségnek ezt a remek tájékoztatást!

A Tisza kastély erősen romos állapotban volt, bemenni sem lehetett, de a Nagy Magyarország emblémákkal gazdagon feldíszített fekete ruhát viselő őr készséggel megmutatta a pecsétlő helyét. Kis időre leültünk az ugyancsak elhanyagolt parkban egy padra, hogy újratervezzük a továbbiakat.

Végül arra jutottunk, hogy miután lényegében Biharugra határából fordultunk vissza, nem csalás, nem ámítás fuvart keresni Gesztről vissza Biharugrára, ahol elfoglaljuk a szállást és utána rögvest tovább is indulunk aznapi etapunk végállomása, Körösnagyharsány felé. A térkép és a leírások alapján 7‒7,5 kilométeres út várt ott még ránk, amely így (némi autós segítséggel, de nem becstelenül, hiszen a Gesztre történő visszajövetel miatt még többet is megcsináltunk a kilométerekből) teljesíthető volt. Már csak fuvart kellett találnunk, amely korántsem bizonyult egyszerű feladatnak…

folyt. köv.

Na már megint itt állunk a Mars téren. Lassan indul a busz. Mégis más egy picit most minden. Nem szombat hajnal van, hanem péntek este. A szálingózó szombati utasok helyett tömött sorokban várakozó, fáradt „pénteki” emberek, akik épp hazafelé tartanak a napi munka után, valamelyik Szeged környéki faluba vagy kisvárosba. Egészen más így a zsizsegő tér hangulata. Múltkor Békésben elértük azt a távolságot már, ahova ‒ ha aznap busszal mennénk Szegedről ‒ nem tudnánk elég korán elindulni, hogy időben el tudjuk kezdeni a gyaloglást, így hát előbb irány Békéscsaba, ahol édesanyáméknál meg tudunk aludni, majd másnap hajnalban pedig onnan tovább autóval Zsadányba, a múltkori „elázós” túránk végpontjára. Négyen voltunk ismét: Anett, Feri, Laces és én, a többieknek ismét csak nem volt jó az időpont. A heti fáradtság mindenki arcára kiült, de senki sem bánta, hogy ismét útra keltünk. Egy dolgot azonban eldöntöttünk: ha este fél kilenc után Csabára érkezünk, ott nem gyalogolgatunk, hanem taxit fogunk és mielőbb édesanyámékhoz megyünk, hogy mihamar ágyba kerülhessünk. Így pikkpakk ott is voltunk. Bár üres lakás fogadott minket, hiszen édesanyámék még kint laknak ilyenkor Borosgyánban, a Csaba közeli horgásztanyán, ugyanakkor megterített asztal, csodás fehérkenyér és egy hatalmas kondér frissen főzött halászlé, no meg roppanós rántott halszeletek vártak ott bennünket.

A terülj-terülj asztalkámért hálát rebegtünk anyukám párjának, Gyuri bácsinak, aki mindezt odavarázsolta nekünk, majd mindent megettünk az utolsó falatig.  A halászlé csodás volt, az álmunk pedig ezek után könnyű (kivéve talán Ferit, akinek a legkényelmetlenebb ágyat dobta a gép). Az ébredés viszont már nem volt az: 5.15-kor kelés, szendvicskészítés stb. Gyuri bácsi már 6.30-kor ott állt az ajtóban, hogy akár indulhatunk is. Egy rövid kávézás a közeli pékségben, majd egy óra autózás után ott álltunk Zsadány „főterén”. A reggel még csípős volt, de a nap már vidáman, hétágra sütött, s pontosan 8.00-kor belekezdtünk októberi túránkba.

folyt. köv.

Az időjárást reggelre mintha kicserélték volna. Az előző napi 33 fok és a felégett tarkónk esti kenegetése után a reggeli ború és a közel 20 fokkal hidegebb idő eléggé szívbemarkoló volt. Szállásadónk nemcsak az előző este ajándékul lehozott dinnyeszeletekkel kedveskedett nekünk, de volt olyan jó fej, hogy a Kék vonalától messze eső vésztői vasútállomásra is kiszaladt velünk kocsival, hogy ne kelljen indokolatlanul oda-vissza végigcaplassunk a településen, de mégis be tudjuk ütni kis füzetünkbe a helyi pecsétet. Segítsége révén legalább egy órát nyertünk. Ennek a későbbiek folyamán volt is jelentősége. Némi vásárlás után jó tempóban indultunk tova e vendégszerető helyről. Vésztő határában még egy páva is átfutott előttünk az úton, szóval a nap érdekesnek ígérkezett.

A felhők lába már nagyon lógott, de végül gond nélkül elértük a következő települést, Okányt, ahol a helyi kocsmába betérve tudtuk lepecsételni a füzeteket. Olyan büdös és koszos volt a hely, hogy nem sokáig lehetett volna ott marasztalni bennünket. A Kéktúrás Kocsmakataszter elkészítésének az ötlete ismét felsejlett bennünk.

Az út a Holt-Sebes-Körös néhol egészen elvadult partja mentén vezetett végig, ahol egy helyütt két 70 körüli néni horgászott, tőlük mintegy száz méterre, de már a másik parton két bácsi tette ugyanezt. Töprengtünk, hogy vajon párok vagy riválisok lehetnek-e.

Nem sokkal később egy egészen formás tölgyes szélére értünk, amely kifejezetten üdítő látvány volt a sok korábbi pusztaság után, de ezzel együtt előbb komótosan, majd egyre erősebben esni kezdett az eső. Ez nem a múltkori etap hirtelen nyári vihara volt, hanem az ősz unásig jól ismert stabil, áztató esője. Egy ponton megint eltűntek a kék jelzések, s ezért egy felesleges kanyart ismét tennünk kellett, ami szintén nem növelte az örömfaktorunkat.

Ahogy ott ‒ esőkabát ide vagy oda ‒ egyre jobban péppé ázva, mind nagyobb sárgölöncökkel a cipőnkön a fogakat összeszorítva küzdöttük előre magunkat a szürke vasárnap délutánban, eszembe jutott, hogy azok a barátok, ismerősök, akik meg-megjegyzik, hogy milyen irigyek is ránk a Kék miatt, most aztán biztos nem cserélnének velünk. Hát szó mi szó, én sem cseréltem volna magunkkal. Valamivel jobb egy őszi esős vasárnap délután egy jó könyvvel heverészni vagy megnézni egy filmet. Mire bevánszorogtunk Zsadányba, minden ruhadarabomból (esőkabát ide vagy oda) és minden porcikámból csöpögött a hideg esővíz. A kocsmában ‒ ahova végül behúzódtunk – megdöbbenve tapasztaltam, hogy az erre az esetre két nap óta magammal cipelt száraz ruháim is egy-két kivételtől eltekintve csuromvizesek lettek, miután teljesen átázott a hátizsákom, szóval még egy kis vidám szárítás is várt rám az egyik mosdó kézszárítójánál, hogy legalább ne egy másik vizes holmira vegyem át a szétázott gönceimet. Azért ez többé-kevésbé sikerült és a megvásárolt sör is jobb kedvre derített hamarosan. 10 perc múlva pedig már Gyuri bácsi, anyám élettársa is lefékezett a kocsma előtt, hiszen meg volt vele beszélve, hogy ő visz bennünket vissza majd Zsadányból Békéscsabára. Csak hálásak lehettünk az öreg pecás segítségének. Annak meg még jobban, hogy kérésünkre még a csabai Pajta Streetfoodnál is megállt, ahol egy jól fejlett kolbászhúsos, pirított pörcös, brindza juhtúrós, sült paprikás kolbburgert is betoltunk.

A szegedi buszra már eléggé kiegyensúlyozottan szálltunk végül fel.