Ilyen kényelmes reggelünk még talán sosem volt, mióta elkezdtük a Kéket. A buszunk vissza Körösnagyharsányba (ahol abbahagytuk a tegnapi menetet), csak 9.50-kor indult, ezért sokáig alhattunk, sőt még a helyi boltba is elmehettünk, s kényelmes tempóban meg is reggelizhettünk. A tök jó fej buszsofőr pedig az obligát pecsételőhely mellett, a helyi kocsmánál tett ki bennünket.

A csapat egyébként amúgy egyáltalán nem finnyás és szívesen vesszük ha kávét, egy-egy üdítőt vagy a nap végén egy-egy sört is meg tudunk inni az aktuális kocsmákban. De rá kellett jönnünk, hogy a Kéktúra kijelölői nem gondolták végig igazán azt, hogy a pecsételőhelyek az alföldi falvak 90%-ban a kocsmákban kerültek felhelyezésre. (Ennek okai sem világosak, hiszen egy kis fém dobozkáról van szó, ellopni teljességgel felesleges, ezért is tapasztaltuk a korábbi megyékben, hogy gyakorta egy-egy épület külső falán helyezik ezeket el.) Az első pár alkalommal a lepukkant, büdös kocsmaterek, az egyöntetűen mocskos vécék, és a már délelőtt dülöngélő, zavaros tekintetű helyiek először amolyan megszokott, sőt szükséges „hungaricumnak” tűnnek, de ilyen tömény adagokban borzasztóan deprimálóak és rendkívül lesújtó képet nyújtanak a vidéki Magyarországról. Abba inkább nem gondolok bele, hogy ha egy külföldi vetemedne arra, hogy végigjárja a magyar Kéktúrát, az mit gondolna általában a magyarokról és Magyarországról, ha minden egyes kis faluban csak ezeket az ordenáré kocsmákat kellene végiglátogatnia. És a legkevésbé sem a kényes városi gyerek beszél belőlem. E kocsmák füzére finoman szólva sem országimázs építő hálózat. Jó lenne, ha hébe-hóba a helyi művház, esetleg a parókia, vagy éppen a posta fala biztosítaná a helyet ezeknek a pecsételőknek. Zárójel bezárva.

A kocsmát elhagyva hamarosan a körösnagyharsányi vasúti megállóban próbáltuk átverekedni magunkat a sínpárt felverő gaztengeren. Ez a hely valóban a román határ előtti utolsó vasúti megállóhely lehetett egykoron az egyetlen sín végén álló bakkal, de vagy 10 éve itt már még az a ritka vonatjárat sem közlekedett, s az enyészet vette birtokba az egészet.

Nem sokkal később viszont már a gróf Tisza István hídon álltunk és fotóztuk a Sebes-Körös megdöbbentően tiszta vizét, amelyben a folyó alját is tökéletesen lehetett látni, ami a zavaros Tiszához szokott szemünknek kifejezetten üdítő látványt nyújtott.

A következő település Körösszakál volt, ahol persze ismét egy kocsmában volt a pecsételőhely. Feri pecsételés után szinte azonnal kifordult a helyről, de persze nem a szokásos kosz, a mocskos vécé vagy a részeg helyiek miatt, csupán megrögzött Juventus drukkerként a Forza Milan! söröző genius locija okozott számára némi zsigeri undort.

Jó tempóban haladtunk tovább, s az októberi nyárban lassan 25 fokra kúszott a hőmérő higanyszála, mi pedig egy szál pólóban baktattunk a pusztában, majd egy csodásan sárguló erdőszakaszon át.

Kora délután felé járt az idő, amikor egy gáztöltő állomás mellett elhaladva kiterjedt karalábéföld mellé értünk. Egy bazi nagy gép épp rendkívül büdös vegyszerrel permetezte a karalábékat, s bár lett volna módja rá, hogy egy pillanatra megálljon, de nem zavartatta magát és a fordulónál minket is beborított a permetszerrel. Amikor odébb jutottunk egy kiadós kéz- és arcmosással ünnepeltük meg, hogy lassan elértük az aszfaltcsíkot. A továbbiakban erős morgások kíséretében 7 km-t tettünk meg az igen forgalmas műúton Furtáig. Azt nem mondhatnánk, hogy csupa jót mondtunk volna eközben a Kék nyomvonalának kijelölőiről. Végül meglehetősen fáradtan és komoran értük el Furtán az újabb pecsételő helyet, a Hangulat presszót.

Nos a hangulat sem ott, sem bennünk nem volt éppen fergeteges, de a busz érkezéséig még volt egy kis idő, hát egy sörrel leöblítettük az út porát és tovább melegítettük az arcunkat a templomtorony mellett elvonuló Nappal, mint a Megáll az időben a Pierre, a kis Köves, meg a Szukits Magda:

10 perc múlva már a Szegedre tartó közvetlen (!) buszon ültünk, amely bár csak rövid időkre állt meg, de azt döbbenetesen sokszor, így végül a Furta‒Szeged 179 kilométeres távot 3 óra 50 perc alatt tette meg. Fél kilenc volt, amikor erősen meggyötörve leszálltunk a buszról. Legközelebb autóval megyünk a kiindulópontig, az biztos…

Eddig hát az októberi túra valóban a túrázáshoz kapcsolódó eseményei. De ezek mellett az etapon olyan dolgok is megestek velünk, amelyek egy önálló posztot kapnak hamarosan. Szóval fokozottan folyt. köv.!