Huh, végre a mosogatást is befejeztem, a hátizsákok már az előszobában, lassanként elkezdek mindent lehordani a kocsihoz. Előbb Lacest veszem föl, majd a Napsugár utcában Anettet és Ferit. Végre! A nagy kalandunk tehát folytatódik. Délután öt van, mégis nyárias meleg (az utcanév nomen est omen volt!), mintha legalábbis június végén járnánk már, pedig még csak áprilist mutat a naptár. Furcsa érzések kavarognak bennem. A korábbi két évben mindig március közepén kezdtük meg a Kéket. Idén ez nem jött össze. Ugyan a március 15-ei hétvége is hosszú hétvége volt, de végül Ferinek beesett egy munka, meg hát piszok hideg is volt azon a hétvégén, napokkal később is esett még a hó Szegeden. A múlt évi utolsó túránk viszont mély sebeket ejtett rajtunk. A nagykereki sáros pokol után mindannyian egyetértettünk abban, hogy csak legalább minimálisan elfogadható hőmérsékleti és esőviszonyok között indulunk ismét útnak. Ezzel együtt kimaradt nemcsak a „kabátos”, de a „pulcsis” kirándulási szakaszunk is, rögvest pólóban és rövidnadrágban indítottuk a Nagy Kékség 2018-as évét. De annyi baj legyen! Május elseje keddre esett, így megkaptuk a hétfőt is ajándékba, ami remek mozgásteret biztosított számunkra egy háromnapos túra tervének összerakására. Erre már korábban Ferivel kerítettünk sort az egyik este folyamán. A tömegközlekedési helyzet Hajdú-Biharban továbbra nem változott (értsd: az érintett települések között gyakorlatilag semmilyen tömegközlekedési összeköttetés nincs; a túra során láttunk buszmegállót, ahol két busz jár egy héten(!), kedden és csütörtökön(!)), így egyértelművé vált, hogy két kocsira is szükségünk lesz. A korábban már alkalmazott mechanizmussal reggel tehát el kell autóznunk az aznapi túránk végpontjára mindkét autóval, ott az egyes számú autót ott kell hagynunk, a másikkal pedig vissza kell gurulni a túra kiinduló pontjára. A túra végeztével pedig az első autóval vissza kell térni a második számú autóért és csak utána irány a szállás. (Ennyit arról ismét, hogy milyen gondosan jelölték ki a túra útvonalát anno. Nyilván ők hátizsákban hordott sátorral és vadkempinggel számoltak. Az ezek ellen szóló érvek felsorolásától itt most inkább eltekintenék. De egy szó mint száz, ha valaki egy három napos túra alatt normális ágyban szeretne aludni, ne adj Isten még tusolni is szeretne, jobb ha két autó felhasználásával számol hosszú távon, egyébként hasonló luxus dolgokról ne is álmodjon.) Életbe vágóan fontos volt tehát, hogy a csapat nem szegedi tagjai közül is csatlakozzék valaki, hiszen ha nem jön másik autó, a túrának lőttek. Hála az égnek, örökös megmentőnk Gy. Gabi ismét segítségünkre sietett és nagy lelkesedéssel jelezte, hogy jönni fog és természetesen autóval. Lelkesedése azért is tiszteletre méltó, mert ő az Ormánságból kerek hat órás autózással jutott el túránk bázisára, a kismarjai Tornácos vendégházba.

(Gábor csak finoman jegyezte meg egyébként, hogy általában 4-5 óra alatt szokott leérni tőlük a horvát tengerpartra…). Hajdú-Bihar ezen szeglete már oly messze volt tőlünk is (bár ez „csak” bő 3 óra volt), hogy az első túrás nap előtti este már le akartuk tudni az utazást, ezért indultunk el tehát még munka után, péntek késő délután. Az út jó hangulatban telt, végül erős szürkületben állítottam le a kocsit a vendégház udvarán. A némileg szedett-vedett, de csodás hortobágyos-huszáros falfestménnyel is bíró szállás gazdája perceken belül ott volt, s picivel később Gábor is befutott, s hamarosan hideg sörök és Gábor saját készítésű villányi borai is meglátogattak bennünket. Remek társaságnak bizonyultak!

A múltkori fiaskó után a hajdúk földje meglepően barátságos arcát mutatta felénk, bíztunk benne, hogy ez a pompás hangulat kitart a túra végéig is…