Hencidától Boncidáig a nagykereki sáros pokolig
A Kéktúra egyik nagy és állandó dilemmája az időjáráshoz kapcsolódik. Az elmúlt két év során számtalan alkalommal dilemmáztunk azon, hogy ne halasszuk-e el az adott etapot az előre jelzett rossz(abb) időjárás miatt. Az esetek döntő részében jól döntöttünk, hiszen hiába mondtak többször is esőt, tavaly egyáltalán nem áztunk meg, s bár idén már eddig kétszer is, de az egyik egy futó nyári zápor volt, a Zsadány előtt szétázásunk meg csupán másfél órán múlott, ha előbb beérünk Zsadányba, akkor csont szárazon átvészeljük azt a kétnapos menetet is. A legfőbb dilemma lényege pedig az, hogy ha az első nap jó idő van, de a másodikra rossz időt mondanak, bevállaljuk-e a túrát, hiszen sok-sok órát buszozunk vagy épp autózunk, hogy eljussunk az ország másik végébe, hogy folytathassuk a túránkat, időt és pénzt nem spórolva. A dilemma most is adott volt, a meteorológusok esőt mondtak vasárnapra, de nehéz volt eldönteni, hogy most akkor a szombati 28 km miatt, illetve egy viszonylag drága (és egyébként vacak) szállás miatt megérte-e végigautóznunk a fél országon, avagy vagányak és bevállalósak leszünk, s folytatjuk vasárnap is a túrát, hátha mégsem lesz akkora eső.
Az előjelek nem voltak jók: a szállás ablakát egész éjjel verte az eső, ami nyilvánvalóvá tette, hogy ha el is indulunk, biztosan hatalmas sárral kell megküzdenünk. Reggelre azonban alább hagyott az eső és végül azt a döntést hoztuk, hogy mintegy 9 kilométerrel lerövidítjük a túrát: nem Kismarján hagyjuk az autómat, hanem Nagykerekiben. Így egy szűk 20 kilométer várt ránk, volt esőkabátunk, kettőnknek esőnadrágja, csak nem lesz baj! Amúgy meg ismét Gábor segített nekünk az elindulásnál. Két autóval mentünk ki az aznapi végállomásra, Nagykerekibe, ott letettem az enyémet és átültünk Gáboréba, aki így visszavitt bennünket az előző napi buszos kalandunk helyszínére, Gáborjánba, ahonnan folytathattuk a túrát.
Eleinte semmi gond nem volt, az eső inkább csak szemetelt, bár Hencidán (ami egy roppant szegény falunak bizonyult) erősen szívtuk a fogunkat, amikor a Kék fő vonaláról letérve több mint 2 km-t kell magában a faluban gyalogolnunk, hogy beüthessük a helyi vegyeskereskedésben a pecsétet a füzetünkbe. A falu temploma ráadásul ott volt a Kék közvetlen közelében, nem értettük, hogy miért nem lehetett mondjuk annak a kerítésére vagy a kapujára tenni a pecsételőt.
Hencida után azonban éreztük, hogy nagy bajban vagyunk. Az eső iszonyatosan rákezdett. Hamarosan egyértelművé vált, hogy a novemberi, elképesztően intenzív 3-4 fokos eső (ami ha egy-két fokot még hűl a levegő, akkor valószínűleg hóra váltott volna) egyáltalán nem volt vicc. Ehhez még hozzáadódott, hogy sok helyen térdig érő fűben, illetve teljesen felázott földutakon vánszorogva jutottunk csak előre. Mire a következő településre, Bojtra értünk, esőkabát-esőnadrág ide vagy oda, mindegyikünk csontig átázott és átfázott. De nem volt mit tenni, az autó Nagykerekiben állt, oda el kellett valahogy vergődnünk.
A szántóföldek között botorkálva semmiféle látnivaló nem akadt, úgy éreztük magunkat, mint a Barbarossa hadművelet katonái a Don környéki novemberi esőkben, döbbenetesen rossz élmény volt. De az utolsó 4 kilométeren ittuk ki igazán a bürökpoharat. Egy egykori nyílegyenes földúton kellett volna bevonulnunk Nagykerekibe, amit nagy Rába traktorokkal napokkal korábban elszántottak, így sok helyen bokáig süllyedtünk a cuppogós sár poklába, az eső pedig úgy esett, hogy ha otthon lettem volna, még a szemetet sem vittem volna le. Teljesen kimerülten vánszorogtunk be végül Nagykerekibe, amiről kiderült, hogy az egyik leghosszabb bihari falu, hiszen még közel 2,5 kilométert kellett megtennünk az autóig.
Laces és Feri előttünk ment úgy 3-400 méterrel, amikor láttuk, hogy rendőrautó fékez le mellettük. Mire melléjük értünk, a rendőrök már elhúztak, de kiderült, hogy egy helyi lakos hívta ránk a yardot, mivel természetesen migránsnak néztek bennünket. Ilyen előzmények után a fiúk sem voltak túl előzékenyek ezek után a rendőrökkel („ha migráns lennék, maga szerint ilyen remekül beszélnék magyarul???”), de én sem lettem volna kedvesebb, végül azonban engem, meg Anettet már nem vártak meg, így a mi igazoltatásunkra már nem került sor. De ekkor már arra sem volt igazán erőm, hogy mérges legyek; meg az októberi túránk után oly nagyon már nem is csodálkoztunk ezen az igazoltatáson (lásd a korábbi posztomat).
A nagykereki pecsét helye ‒ mint kiderült ‒ a helyi Bocskai kastélyban volt. Laces egy órával odaérkezésünk előtt már értesítette a gondnokasszonyt, aki szívélyesen fogadott bennünket. Nem csak pecsételhettünk, de kinyitotta nekünk a könyvtár helyiséget is, így átvehettük a gatyánkig átázott gönceinket, az autóban deponált száraz ruháinkra. Végül háromnegyed 3-kor csak elindulhattunk hazafelé. Az eső ugyanakkor végig úgy esett, mintha dézsából öntenék, én meg vezetés közben Szegedig azon töprengtem, hogy mennyire bolondok is vagyunk, hogy nem fújtuk le a mai napot. Döbbenetes körülmények között 20 kilométert tettünk meg úgy, hogy abban egy csöpp élvezet sem volt, még teljesítménytúrának is nettó szívás volt. Lesz tehát mit kiheverni jövő márciusig.
De okultunk mindebből és felvértezve, talán bölcsebben is indulunk neki a 2018-as Kéknek, amely során ‒ ha Isten is úgy akarja ‒ akár le is zárhatjuk a Kékkör első nagy szakaszát, az Alföldi Kéktúrát. Izgalmas kalandok várnak hát ránk!
