Már majdnem két hónap is lepörgött a naptárban, mire ismét az autóban ültünk, hogy nyakunkba vegyük az országot. Tudtuk, hogy most már csak legalább háromnapos etapokat érdemes bevállalni (oly sokat kell utazni a kiinduló pontokig), ezeket összehozni pedig korántsem egyszerű. A választás végül június utolsó hétvégéjére esett. Az volt a terv, hogy még június 29-én péntek este Debrecenbe érkezünk, s onnan szombat reggel kimegyünk előző túránk végpontjáig, a volt Ludas-csárdáig. Volt azonban egy örömteli gondunk is. Nem csupán az „alapcsapatnak” volt jó az időpont, de Gy. Gabi mellett Krisz és V. Gabi is bejelentkezett, hogy jönnének. Ezzel hétfősre duzzadt kis kompániánk. Utoljára heten három éve, azaz az egész túrafolyam második napján voltunk, azóta sohasem jött össze ez a nagy létszám. 

Az örömünk nagy volt, de ezzel együtt a túra leszervezése logisztikai rémálommá vált, hiszen míg egy ötfős csapat esetében két autóval ki lehet sakkozni a túrát (az aznapi túra végpontjáig megyünk két autóval, az egyiket ott hagyjuk, majd a másikkal visszaautózunk a kiindulópontra; a túra végén a végponton talált autóval visszamegyünk a túra kiindulópontján hagyott másik autóért), de hat vagy hét fő esetén már legalább három autó kell, hogy mindezt kivitelezni tudjuk. Ráadásul úgy tűnt, hogy én nem tudok autóval menni Szegedről, hisz ásatáson kell dolgozzak azon a héten Borsod-Abaúj-Zemplén megyében (ahogy egyébként Krisz is ott dolgozott egy másik ásatáson). Úgy terveztem, én onnan busszal jutok majd el pénteken Debrecenbe. Az ásatás azonban szerdán véget ért, így végül Szegedről már két autóval: az enyémmel, illetve V. Gabi autójával indulhattunk el pénteken. Mivel Krisz is autóval jött végül Borsodból, na meg Gy. Gabi szombat délután ugyancsak autóval csatlakozott (ő még előző nap Szlovéniában járt, így a szombati túrát ki kellett hagynia, de délután már Debrecenbe ért), így végül a szállítással semmi gond nem adódott.

Szegeden szakadt az eső, amikor elindultunk, de már a megyehatárnál hétágra sütött a nap, az időjárással kapcsolatos szerencsénk pedig kitartott egészen a túra végéig. Már esti szürkületben állítottuk le az autókat a debreceni vendégház mellett (Krisz fél órával később ért oda), amely kifejezetten kellemes meglepetés volt. Tiszta, modern és meglehetősen olcsó szállásra tettünk szert a következő három napban.

Mint kiderült 5 percre volt egy ABC, vele átellenben pedig egy pizzéria, szóval tulajdonképpen minden tökéletes volt. Nem mellesleg az egyik debreceni barátunk, K. Barbi (ugyancsak régész) és a párja (aki nem régész) D. Misi voltak olyan kedvesek, hogy megígérték, hogy ők szombat reggel kivisznek bennünket a volt Ludas-csárdáig, így nem is kell bénáznunk az autókkal, a túra végén pedig a Hármas-hegyről az erdei kisvasúttal mehetünk majd be Debrecenbe. Mindenki izgatottan várta hát e különleges kaland kezdetét…