Az egy légterű szállás, ami lényegében egy padlástér volt, igen melegnek bizonyult az éjszaka, ezért ki-ki vérmérsékletétől függően fent volt hosszabb-rövidebb ideig az éjszaka folyamán, ezért kissé fáradtan ébredt a társaság.

Még este egyébként döbbenetes élményben volt részünk: egy háromfős társaság képében kéktúrázókkal találkoztunk! S nem máshol, mint a szállásunkon, a kismarjai vendégházban, hiszen ők is ott szálltak meg. Szekszárdtól elkezdett túránkon majdnem Debrecenig jutottunk, hogy ilyen élményben részesüljünk.

Mint kiderült, ők azért nem olyan „talpasok” mint mi, biciklivel járják a pecsételős helyeket, kissé rendszertelenül és nem is túl sietősen, hiszen már négy éve kezdték a biciklis túrát, csakúgy, mint mi Szekszárdról és pont addig jutottak mint mi, miközben azért a bicikli valamivel gyorsabb közlekedést tesz lehetővé mint a mi két lábunk. Kedvesek, közvetlenek voltak egyébként, de a városi, rozoga biciklik és a ruházatuk kétségtelenül amolyan városi biciklizésre utalt, mintsem kemény terepbiciklizésekre.

A mai végcél a térképen jelzett Álmosd lett volna. A már szokásossá váló pocsaji kávézás után a többieket kitettük a cserekerti bekötőnél (tegnapi túránk végpontjánál) mi Gáborral ketten a két autóval pedig elautóztunk Álmosdig. A közbeeső Létavértesig el-elcsíptem a fákra, illetve villanypóznákra festett kék jelzést, de kiérve Létavértesről már nem láttam jelzést (bár térképünk az aszfaltút mellé jelezte a Kék vonalát), de ezt betudtam annak, hogy az autóból nehezebb meglátni ezeket; akkor nyugodtam végül meg, amikor Álmosdra beérve újból megláttam a jelzések sorát, amely egyike mellé végül Gábor le is parkolta az autóját. Mint utólag kiderült, a nyugalmam alaptalan volt…

20 perc múlva már le is parkoltam a cserekerti elágazásnál és elkezdtük utunkat a „kiváló” érzékkel a létavértesi országúton kijelölt útvonalon. Ha valamiért leginkább várjuk a klasszikus Kékre való eljutásunkat, az az, hogy reményeink szerint az Északi- vagy a Dunántúli-középhegységben nem jelöltek ki hosszú szakaszokat, melyek forgalmas közutakon haladnak végig. A tűző nap ellenére egyébként meglepően gyorsan letudtuk ezt az aszfaltos szakaszt. A létavértesi kocsmában, ahol a pecsételő volt, ismét összefutottunk a biciklivel érkező túrázó hármasra, ők utánunk értek oda; hát valóban nem sietős nekik…

Egy laza sör majd egy fagylalt(!) elfogyasztása után (Létavértestől egyébként alig néhány kilométerre van Bagamér, de nem csapták le az „Itt van, megjött Bagaméri, aki a fagylaltját maga méri” labdát a jó létavértesiek

nyakunkba vettük a város, amikor is a legforgalmasabb kereszteződésbe érve a Kéktúra egyik eligazító táblájára találtunk, amely révén feketén-fehéren kiderült, hogy az útvonal vezetését megváltoztatták, a Kék sem az álmosdi csata emlékművét (amit mindenképp szerettünk volna megnézni), sem magát Álmosdot nem érinti már. Az út vonalvezetése nagy ívben kikerüli ezeket a helyszíneket és észak felé, Újléta irányában vezet tovább (a pecsételő füzetünk belső borítóján csupán néhány fotót helyeztek el a legfontosabb látnivalókról, ezek között az álmosdi csata emlékművét ábrázoló felvétel is fontos helyet kapott, miközben a Kék túra ‒ lehet, hogy már évek óta ‒ nem is érinti az emlékművet, na ezt adjuk össze!) De nem ez volt a legfőbb gond, hanem az, hogy mivel Álmosdot hittük aznapi túránk végpontjának, ezért Gábor autója ott pihent a településen, mi meg így tök máshol fogjuk befejezni az aznapi gyaloglást! Gábor ‒ örök megmentőnk ‒ végül úgy döntött elválik tőlünk és egyedül elgyalogol az autójához, majd egy megbeszélt helyen, az Újlétára vezető műúton vesz majd fel bennünket végül.

Ezt később azért is sajnáltuk, mert elhagyva Létavértest, teljesen megváltozott a táj arculata, a korábbi egyhangú sík „felgyűrődött”: dombok és lankák váltogatták egymást, számtalan szőlőtőke, helyes kis présházak és nyaralók sorjáztak egymás után.

Utoljára hasonló élményben a Duna‒Tisza közén volt részünk, úgy tűnik, végleg magunk mögött hagyjuk Csongrád, Békés és Hajdú-Bihar lapályát és monokultúrás egyhangúságát. Miután magunk mögött hagytuk a szőlőket, erdővel szegélyezett óriási rétek és legelők mellett vonultunk el, de a homokdombok itt is szépen tagolták a látványt.

Hamarosan elértük a debreceni Nagyerdő délkeleti csücskét. Szúnyogokkal kapcsolatos korábbi félelmeink itt váltak valóra, hiszen, ha csak egy kicsit is árnyékosabb helyen álltunk meg, döbbenetes szúnyogtámadásnak voltunk kitéve, az erdőbe behatolva ez már kezdett az elviselhetetlenségig fokozódni. De egy darabig az erdőben kellett tovahaladnunk, hiszen kiderült, hogy a korábban Álmosd faluban elhelyezett pecsétet ide, az erdőbe hozták át és egy fára csavarozták azt. No, ezt a fát meg kellett találnunk. Ez végül sikerült, de a pecsételés alatt fejenként uszkve 10-15 szúnyogcsípést szenvedtünk el. Ezzel együtt úgy döntöttünk, hogy egy U alakú kanyart ebben a szúnyogparadicsomban inkább levágunk és elindulunk a Gáborral megbeszélt találkozási pont felé. Az erdőből kiérve a Nap rettentően tűzött, a magunkkal hozott víz pedig rohamosan fogyott. Álmosd felé terveztük az utat, ezért nem cipeltünk magunkkal a megváltozott út hosszának megfelelő vízmennyiséget sem, ami most elég érzékenyen érintett bennünket. Már délután volt, amikor elértük a Pungur-hegyi volt iskola meglepően jó állapotban lévő épületét. Az udvarra is bejutottunk, de az ott álló kút sajnos már nem adott vizet. Az utolsó deci vizünket kortyoltuk, amikor Gábor felhívott bennünket, szerencsésen elérte az autót, majd a találkozási pontra is eljutott, de mivel nem talált ott bennünket, elénk jött egy földúton, de valahogy elkerültük egymást.

Elmondtuk, hogy merre járunk és 10 perc múlva a hátunk mögül porzott elő az autóval. Nála volt még némi víz, s a csomagjainkat is be tudtuk tenni hozzá, majd tovább folytattuk az utunkat a kocsi nyomában egészen a találkozási pontig. Ezt egy fél óra múlva értük el, s ezzel fél hat körül be is tudtuk fejezni aznapi kalandos túránkat.

A legcsalódottabbnak azért Laces tűnt, hiszen a csata emlékművét ő mindenképp meg akarta volna nézni, ezért megígértem neki, hogy a másnapi túra után, a Szegedre indulás előtt, kocsival arra fogunk kanyarodni, s így az élmény nem fog elmaradni.