A Nagy Kékség

Kalandok az országos Kékkörön

Föl a Nagy-Nyugodóra – Autógondok

2019. április 05. 14:08 - Szabi 28

2019. március 17.

A reggeli bundáskenyér (Isten óvja a Koronaőr vendégházat!) után autóba ültünk, hogy Vágáshutára vigyük a csapatot. Általában elég jól tájékozódom tök ismeretlen helyeken is, de ma reggel a GPS az agyamban ki-kihagyott, ezért csodásan eltévedtem útközben, így a többieknek ránk kellett várnia Vágáshután. 25 perccel később viszont már Sátoraljaújhelyen, a hegyen lévő Pajtás utca végén, aznapi túránk végpontján állítottuk le az autókat, s Ditta kocsijával visszatekeregtünk Vágáshutára. Majdnem 10 óra volt már, amikor végül elindulhattunk az aznapi menetre.

28_kep.jpg

Ha lehet még jobb idő volt, mint előző nap, már-már melegünk volt a szikrázó napsütésben. A térkép nem hazudott, jóformán végig felfele kellett lépkednünk, s így komoly emelkedőket küzdöttünk le.

29_kep.jpg

31_kep.jpg

Mint kiderült, aznapi végcélunk, a Nagy-Nyugodó-nyereg, ahol nyugat felé fordul a Kék (s amely így nem is érinti Sátoraljaújhelyet) elég komoly erőfeszítést követelt meg a társaságtól. De végül elértük a nyerget, s onnan már csak mintegy 15 perces ereszkedéssel a Pajtás utcánál, illetve az autóknál találtuk magunkat. Nem sokkal később már a sátoraljaújhelyi Spaten sörözőben ültünk; ott, ahol ősszel az alföldi Kéket is befejeztük. Most ugyan nem volt juhtúró a sztrapacskához, de tehéntúróval sem volt rossz és a többiek is remek kajákat ettek.

Minden tökéletesnek tűnt. Hamarosan búcsúztunk is egymástól. Gy. Gabi indult legelőször, hiszen rá várt a leghosszabb út. Krisz csak Miskolcig ment, Feri és V. Gabi Dittához szállt be, ők Ceglédtől vonatoztak végül hazáig, mögém és Anett mögé most Laces és Gabi ült be. A város szélén egy benzinkútnál megálltam tankolni, amivel elkezdődött az események olyan láncolata, ami végül meglehetősen kalandossá tette a hazafelé vezető utunkat.

A tankolás közben ellenőriztem az olajszintet, s mivel alacsonyabbnak találtam a kelleténél, ezért vettem egy flakon olajat is, lecsavartam a beöntő nyílás kupakját, majd beletöltöttem. A kupakot visszacsavartam, de ez a vacak kupak korábban is szorult, hülyén tekeredett, így most sem gondoltam rosszra. Fizettem, bepattantam az autóba, s nekiindultunk. Kb. 10 km-rel odébb rossz érzésem támadt, félreálltam, s felnyitottam a motorháztetőt. A kupak sehol, a forró motorolaj pedig fröcsögött kifelé a motortérbe. Visszafordulás és lassan vissza a benzinkútra. Vasárnap kora este volt, s egy 14 ezres kisváros határában álltunk. Az egy dolog, hogy a kifröcsögött olajat le kell mosni, amilyen gyorsan és amilyen alaposan csak lehet, de ha nincs zárókupak, itt ragadunk Sátoraljaújhelyen, hiszen autószerelő/autós bolt közel s távol nem volt nyitva. Több mint 400 kilométerre voltunk Szegedtől, tömegközlekedéssel már esélytelen lett volna hazajutni. Próbáltam megőrizni a hidegvérem. A legfontosabb most megtalálni a kupakot. Valószínű volt, hogy a rosszul kattanó/szoruló kupakot az első gázadásnál a túlnyomás nyomta le, ezért elindultam attól a töltőposzttól, ahol tankoltam, kifelé, s kb. 50 méterre meg is lett a kupak! Az első részsikert tehát behúztuk. Most jött a második menet. Szerencsénk volt, hiszen volt autómosó a kút mellett. Oda betoltuk a kocsit és az egyik benzinkutas srác segített rendbe tenni a motorteret: forró vizet hozott és elkezdtük azzal, meg a kúton vett motortisztító spray-vel kitisztítani az autót. Kb. 40 perc múlva tényleg teljesen tiszta volt a motortér. Alaposabb körbenézésre is úgy tűnt, semmi sem sérült meg. Megnyertük tehát a második menetet is! Olajszintet mértünk, eszerint nem ment el túl sok olaj, óvatosan beindítottam az autót. Ekkor jött a harmadik pofon: világított az olajnyomás jelző. A kérdés adott volt: most vagy a műszer kergült meg, vagy elromlott az injektor, nem jut majd olaj a motorba, az besül pár kilométer után és mehet az egész a roncstelepre. A srác szerszámokat hozott, leszedtük az akkuról a sarukat, hátha csak a műszer vacakol. Saruk vissza, a lámpa továbbra is ég. Újabb olajszint mérés, kiderült mégis csak kevés az olaj. Utántöltés, újraindítás, lámpa ég, saru ismét le és föl. Szorítottam, hogy most jó legyen, de halványabban ugyan, de sajna ismét világított. A srác többet nem tudott segíteni, s nekem döntenem kellett, hogy elindulunk-e így, avagy vége a dalnak. Mérlegeltem és végül úgy döntöttem a műszer kergült csak meg, el fogunk tudni indulni. Szoros volt, de végül megnyertem a harmadik menetet is: kb. egy kilométer múlva a lámpa teljesen elaludt, s már fel sem villant többet!

Azért nem voltam nyugodt, kértem a többieket is, hogy ha égett füst szagot éreznek, azonnal szóljanak. Természetesen Murphy törvénye azonnal bekapcsolt, ugyanis az M3-ig tartó utunk során sok-sok kilométeren keresztül égették az avart és a tarlót, konkrétan szúrós füstben autóztunk végig. Többször is megálltam ellenőrizni a motorteret, de mindannyiszor kiderült, hogy a mezőgazdasági égetés szagát érzem. A motor tisztán, szépen dolgozott. Ahogy lement a nap, több helyen is erdőtüzek villogtak a látóhatár szélén, szóval nagyszerű volt az összkép.  Közben Gy. Gabi hívott bennünket, hogy az M3-on Gyöngyösnél órás álldogálásba keveredett, több autó koccant ugyanis. Kiderült, hogy ha nincs az autóval az affér, akkor sem jutottunk volna sokkal előrébb. Végül azt a döntést hoztam, hogy ne ácsorogjunk még az M3-on az autópályás dugóban is, ezért lejöttünk Füzesabonynál a sztrádáról és jászsági kis utakon átkeveredve Kecskemétnél hajtottunk föl az M5-re. A vicc az volt, hogy a nettó utazási időnk ugyanúgy kereken 4 óra lett, mintha gond nélkül végigautóztunk volna az autópályákon.

Este a National Geographicon pontban 10-től mutatták be a Free solo című filmet, ami elvitte az Oszkár-díjat a dokumentumfilmek idei mezőnyében. A film arról szól, hogy a világ legnehezebben megmászható, közel egy kilométer magas függőleges gránitfalán egy amerikai hegymászó egyedül, biztosító kötél nélkül miképpen mászott fel. Délután arról beszélgettünk még, hogy a filmre mindenképp haza kellene érni. Mi végül 21.58-kor nyitottuk itthon az ajtót, s a film első képkockáinál már a TV előtt ültem. Úgy éreztem ma nekem is megvolt a saját free solóm: ilyen előzmények után autószerelő és végül komolyabb gond nélkül haza tudtam hozni a kedvesemet és a két barátomat…

A hagymás rántottától a brassói aprópecsenyéig

2019. április 03. 14:58 - Szabi 28

2019. március 16.

Reggel egy nagyszerű hagymás (és persze szalonnás) rántottát követően három autóval áthúztunk Vágáshutára, aznapi túránk végpontjára, két autó ott maradt, a harmadikkal meg visszatértek a sofőrök Füzérre, ahonnan szép napsütésben indulhattunk el az aznapi több mint 20 kilométeres távra.

21_kep_4.jpg

Feriék amolyan szendvicset képeztek a túratervvel. Az első és a harmadik nap rövidebb távot, de sok szintemelkedést tartalmazott, míg a második, azaz a középső nap hosszabb távot ígért, de minimális szintemelkedéssel. S valóban, kényelmesen, de jó tempóban haladtunk Füzérkomlóson át egészen Bózsváig. Szeles idő volt, de a nap egyre melegebben sütött. A bózsvai temető mellett ki-ki le is heveredett a kabátjára egy kis napfürdőt venni.

21b_kep.jpg

A faluba beérve a helyi éttermet, a Kőbércet is útba ejtettük, ahol az itinerünk szerint remek a kaja, de pocsék a kiszolgálás. Nos, mi enni nem ettünk, de az üdítőket, söröket, kávékat elég gyorsan megkaptuk és meg is ittuk.

21c_kep.jpg

A faluból egy patakvölgyön keresztül a csobogó patak mellett egész magas sziklák között vitt az út, kifejezetten hangulatossá varázsolva a szakaszt. Az erdő alapvetően még téli arcát mutatta, de itt-ott már rügyeztek a fák, s néhol már apró virágok dugták ki a fejüket az avar alól, valahogy benne volt már a tavasz ígérete a levegőben. Szerencsére a Nagy-Milic tegnapi hómezőinek itt már híre-hamva sem volt. 

22_kep_2.jpg

23_kep_1.jpg

25_kep_1.jpg

Nem sokára beértünk a festői „huták földjére”. Előbb Kishuta, majd Nagyhuta, végül Vágáshuta következett. Kishután az erdei kisvasút végállomása melletti padokon költöttük el szendvicseinket, néhány helyi lakos és a kisvasút emberei körében.

25b_kep.jpg

Nagyhután pecsételtünk, Vágáshután meg egy újabb kis cuki fekete kutyával kötöttünk örök barátságot, akit a lányok jó alaposan meg is dögönyöztek.

26_kep_1.jpg

27_kep_1.jpg

A nap így igen csak kerekre sikeredett, de senki nem bánta, hogy már bepattanhattunk az autókba és meg sem álltunk a Koronaőr vendégházig, ahol már nekünk készült a borsóleves és a brassói aprópecsenye, ami eléggé méltó lezárása volt a napnak. De a jó kis vacsorára inni is kellett, így végül alaposan kitakarítottuk a söröket őrző hűtőszekrényt is. Elmúlt éjfél, mire ágyba kerültünk.

Disney-vár a Zemplénben

2019. március 28. 10:56 - Szabi 28

2019. március 15.

A füzéri várat sajnos megelőzte a rossz híre. Sokaktól, köztük régész kollégáktól már értesültem róla, hogy finoman szólva is vitatható eredményt hozott az a néhány évvel ezelőtti döntés, hogy nem csupán állagmegóvásra kerül sor e vár esetében, hanem a turizmus jegyében teljes körű visszaépítésére. Mint az oly sokszor előfordult már Magyarországon, a mérvadó és persze mérsékelt szakemberek véleményét és szempontjait egészen más típusú szempontoknak rendelték alá, amely egy sosemvolt építményt eredményezett a Zemplén egyik legszebb hegyormára.

15_kep_5.jpg

Évtizedekkel ezelőtt már legalább kétszer voltam Füzéren és egy igen festői várromra emlékeztem, így valódi meglepetésként ért az alsóvár bejáratánál kialakított modern látogatóközpont. Az egész napos fagyoskodás után persze jól esett a hipermodern üveges kandalló és a benne ropogó tűz a fogadó részben, de az egésznek inkább olyan hotelrecepció érzete volt.  A fölső várba egy falépcső vitt egy darabig, de volt egy pont, ahol „elfogytak” a lépcsőfokok és 15-20 métert a nyálkás, csúszós sziklákon kellett megtennünk. Ez egy idős embernek vagy kisgyerekes családnak különösen esős, hideg időben komoly kihívást jelenthet, nem mellesleg tökéletesen értelmetlen, hiszen, ha már hosszan vezet a lépcső, akkor a hiányzó métereken is kiépíthették volna. Gondolom az volt a szempont, hogy vadregényesebbnek tűnjön a várba való bejutás, bár inkább csak a veszélyt sikerült ezzel megnövelni.

16_kep_5.jpg

A vár területére érve egyértelművé vált, hogy az építkezések (no meg persze az ásatások) még korántsem értek véget, a 2000 Ft-os belépőjegyért hatalmas sithalmokat kellett kerülgetni, s fapallókon átevickélni. Igazán rossz érzés azonban a vár épületeiben való belépést követően kapta el az embert.

17_kep_5.jpg

A néhol kifejezetten kínos építészeti és díszítési megoldások (pl. a kápolnában stb.) mellé üres termek vagy néhány mutatóba odatett „régiesnek gondolt”, de valójában modern tárgy „növelte” a vár belbecsét. Különösen siralmas volt a „koronateremnek” illetve a „boros pincének” a berendezése a vadonatúj lakozott sörpadokkal és a többi patyomkin felszereléssel.

18_kep_4.jpg

Szegényes, koncepciótlan és javarészt hamis voltak azok a jelzők, amikkel a fejünkben lekecmeregtünk a várból. Nagy kár, hiszen a múltunk egy fontos helyszínéről van szó, amire méltán voltak büszkék évszázadokon át a füzériek.

Ahogy azonban a lenti parkolóhoz közeledtünk, majd le esett az állunk. Régi barátaink, K. Barbi, a párja, Misi és a kisfiúk, Dávid sétált velünk szembe. (Ők segítettek anno nekünk Debrecen környékén az alföldi túránk egyik etapja során). Mint kiderült, Ferivel titokban konspiráltak, hogy míg mi túrázunk, ők is elugranak a Zemplénbe és ugyanott, a füzéri Koronaőr vendégházban vesznek ki egy szobát, ahová most mi is az aznapi menet végeztével elindultunk. A kicsattanó jókedvünket csak még jobban megerősítette a vendégház házvezetőnője, aki zseniális gőzölgő babgulyással és baracklekváros csörögefánkkal várt bennünket. Amikor kiderült, hogy jó cseh söröket is árul ott helyben, szóval még a kocsmát sem kell megkeresnünk, már-már azt éreztük: túl jó ez belénk…

19_kep_4.jpg

20_kep_4.jpg

Nem volt hát véletlen, hogy a kinti közös konyhában még legalább éjfélig folytak a sztorik és a röhögés, illetve, hogy Gy. Gabi borai is komoly sikert arattak (hú, tényleg finomak…)

30 komment

Végre az El Clasicón!

2019. március 27. 16:51 - Szabi 28

2019. március 15.

Reggel mindenki lelkesen szedelőzködött, s még arra is futotta időmből, hogy az előtte való nap nem látott két kutyussal, egy bánatos szemű vizslával és egy borzasztóan aranyos pumival barátkozzak.

1_kep_16.jpg

2_kep_16.jpg

Az autók eljuttatása aznapi gyaloglásunk végpontjára, Füzérre nem okozott problémát, így hamarosan mindannyian ott álltunk a hollóházai kocsma pecsételőjénél, ahol 0, azaz nulla méter megtétele után rögvest be is nyomtuk első pecsétünket. Az obligát csoportkép is elkészült, sőt egy egész sorozat, hiszen nemcsak bent a kocsmában, de az országos Kéktúra hivatalos emlékművénél (a nézőpont szerinti nulladik kilométerkőnél vagy az 1160. kilométerkőnél) is fotók sorát lőttük el.

3_kep_14.jpg

4_kep_14.jpg

5_kep_13.jpg

Eleinte fura is volt, hogy ilyen sokan vagyunk, sok-sok négyesben, meg ötösben megtett etap után. De nem csak mi tömegeltünk, több turistacsapatot is láttunk Hollóházán, voltak 5-6 fősök, de 20-25 fősök is. Vége tehát annak a korszaknak, amikor sok száz kilométert tudtunk úgy megtenni, hogy egyetlen turistával sem találkoztunk. Azért reméltünk, hogy nem az lesz velünk a túra során, mint az Everestnél, ahol sokszor azért kell várniuk a hegymászóknak a csúcs alatt, mert akkora a tömeg, hogy nem férnének el a hegy tetején. Az idő borult-szeles volt, de azt reméltük, hogy napról-napra javulni fog. Ebben végül – szerencsénkre – nem is kellett csalatkoznunk. A település aszfaltútjáról hamarosan bal kéz felé egy hegyoldalra fordultunk rá, három év után tehát végre valódi hegyeken folytathattuk az utunkat. Még előtte való este Krisz dobta be, hogy hívhatnánk El Clasicónak is a Kékkör klasszikus szakaszát, s pont ez jutott eszembe, amikor az első hegygerincen megálltunk.

6_kep_13.jpg

A következő pecsételőhely a Bodó-rét szélén felhúzott kis pihenőpavilon mellett volt, aki akart, ehetett is egy picit. Például Krisz, aki a jól ismert félkilónyi zsugorfóliás kolozsvári tömbszalonna (szigorúan harapva) és a kis szelet pur-pur kenyér tőle már korábbról jól ismert kombójával vezetett elsöprő támadást az éhség ellen.

7_kep_11.jpg

8_kep_9.jpg

Pár perc múlva viszont már megkezdtük „csúcstámadásunkat” a Nagy-Milic ellen. A Zempléni-hegység legmagasabb pontja 895 méter magasságával valóban a környék legnagyobb hegye, így nem kellett volna csodálkoznunk azon, hogy felfele haladtunkban előbb egy-egy kisebb, majd mind nagyobb hófoltok simultak a lábunk alá, mígnem néhány száz méterre a csúcstól egybefüggő hótakaró didergető látványa fogadott minket.

9_kep_8.jpg

10_kep_6.jpg

Valahogy így március közepén már nem esett annyira jól a hó ropogása. A télies érzést nagyban fokozta a metsző északi szél, mely alaposan átfújt rajtunk. Ezen a sok hó alól kikandikáló hóvirág látványa sem sokat tompított.

11_kep_6.jpg

A hegy tetejére érve, idősebbekből álló, igen jó hangulatú csoportba botlottunk, akik elemózsiájukat fogyasztották a hegy tetején álló obeliszk melletti padon. Rockenbauer Pálék anno még innen, a Nagy-Milicről indultak neki a Másfélmillió lépés Magyarországon első részében, azóta viszont a már említett Hollóházáról indul a túra. Kicsit ténferegtünk még Szlovákiában (az emlékmű másik oldala ma már Szlovákiához tartozik), utána jó tempóban indultunk neki, mivel majd meg evett bennünket a hideg.

12_kep_5.jpg

Fura mód egy kilátó, a Károlyi-kilátó is volt a közelben, de ezt csak némi ereszkedés után értük el, nem a hegyormon volt ugyanis.

13_kep_4.jpg

A borús idő ellenére szép képeket csináltunk itt. Különösen az sikerült jól, amelyen a felhőkön magukat kínnal-keservvel átküzdő napsugarak a füzéri vár hegyormát pásztázzák végig.

14_kep_5.jpg

A hegy másik oldalán már nem volt hó, így az ereszkedésünk Füzér felé egyenletes és problémamentes volt. Már jócskán benne voltunk a délutánban, amikor a füzéri vár alatti parkolónál kijutottunk az erdőből. Időközben az eső is a szél mellé társult, de a csapat elszánt volt abban, hogy még ma megnézzük a füzéri várat. A lelkesedésünket azonban maga a vár hamarosan jócskán letörte, de ez már egy másik poszt témája lesz…

Szólj hozzá!

Már csak a rendőrmotoros felvezetés fog hiányozni…

2019. március 20. 20:28 - Szabi 28

2019. március 14.

A március 15-i hétvége 2019-ben ismét hosszú hétvégeként került be a naptárba, így egyetlen percig sem volt kétséges, hogy ezen a hétvégén vágunk bele a Kék klasszikus szakaszába. Az már korábban kiderült, hogy immár kilencen leszünk: Anett, Laces, Feri, Gy. Gabi, Krisz és az örömünkre ismét a csapattal tartó V. Gabi, illetve jómagam mellé két újabb túratárs csatlakozott. Mindketten egyébként a baráti társaságunk alaptagjai, csak eddig az Alföld nem igazán hozta lázba őket: Laces kedvese, S. Gabi (hogy a két Gáborunk mellett végre egy Gabriellánk is legyen), illetve régi barátunk, L. Ditta. Túránk országos mozgalommá válását jól jelezte, hogy Gy. Gabi az Ormánságból, mi Szegedről, Ditta Ceglédről, Krisz pedig Miskolcról indult el, hogy végül péntek esti szállásunkon, Fonyban találkozzunk. Mivel Szegedről immáron hatan startoltunk, az is eldőlt, hogy – mivel a városból csak egy autóval indultunk neki – ezért két csapattagnak odafele Ceglédig vonatra kellett szállnia (azért csak odáig, mert ott Ditta már fel tudta venni őket), s visszafelé jövet majd ugyancsak két csapattagnak Ceglédtől vonatoznia kellett hazáig. Odafelé végül Laces és S. Gabi, visszafelé pedig Feri és V. Gabi vállalták a zakatolást (mivel végül az én autómmal mentünk). Gy. Gabi és Krisz is kocsival jött, s így végül négy autó állt a túra során a rendelkezésünkre. Már egy egész konvojt képeztünk, s röhögtünk, hogy csak a rendőrmotoros felvezetés hiányzott kis karavánunkhoz. Mivel 9 ember mozgatása a túraszakaszok kezdő és végpontja között valóban több járművet is megkövetelt, ezért a dolgot végül nem is bántuk, csak legfeljebb azért fájt a szívünk, hogy micsoda ökológiai lábnyomot hagyunk így magunk után a kéktúrázás jegyében. De mivel a kezdő és végpontok között itt, a Zemplénben sem volt megfelelő tömegközlekedés, így választási lehetőségünk nemigen maradt.

Miután csütörtökön, 14-én még mindenki dolgozott, így végül csak este negyed hat körül fészkeltük be magunkat Anettel, Ferivel és V. Gabival az autóba és lőttünk ki az M5-ös felé. A tavasz egyik tünete az volt, hogy még világos volt ekkor, amit senki sem bánt persze. Hiába volt a célunk BAZ megye, előbb majdnem Pestig autóztunk az M5-ösön, majd a nullás, az M3-as, s végül az M30-as következett. Mikor leparkoltam a Fony szélén álló vendégház előtt már elmúlt fél 10, a többiek, Gy. Gabi, Ditta, Laces és Gabi már javában borozgattak, Krisz viszont csak 10 perccel utánunk lépett be az ajtón. A házban cserépkályha duruzsolt, ami kellemes meleget adott. Talán éjfél is elmúlt már, amikor a sok röhögéstől jókedvre derülve végül mindenki álomra hajtotta a fejét. Holnap irány Hollóháza és a Nagy-Milic!

img_20190314_201814.jpg

img_20190314_201827.jpg

Szólj hozzá!

Számvetés és új kezdetek

2019. március 04. 20:51 - Szabi 28

2019. március 4.

Több mint négy hónap telt el azóta, hogy október végén pontot tettünk az Alföldi Kéktúra végére Sátoraljaújhelyen. Fészkelődik a tavasz, s mi is lassan fészkelődünk vele. Múlt hét szerdán rég nem látott helyre látogattunk: a Tábor utcába vitt az utunk, a Magyar Természetjáró Szövetség szegedi tagszervezetéhez, a már jól ismert régi, rozoga bérház földszintjére. Új füzetek kellettek, hiszen lassan elkezdjük a Kék klasszikus szakaszát. A szoba konvektor szagú volt ismét és a nénik-bácsik sem változtak szemernyit sem, de a füzetek gyorsan meglettek, s mi már ott sem voltunk. Kicsit fura volt belegondolni, hogy legközelebb kb. 4-5 év múlva térünk ide vissza, ha majd a Kékkör utolsó, dél-dunántúli szakaszára vesszük majd meg az utolsó füzeteket. Hacsak addig be nem gyűjtjük a megtett kilométerekért járó kitűzőket és igazolásokat. De ezzel azért van még némi munka. Mert bár hivatalosan befejeztük az Alföldi Kéktúrát, ilyen-olyan hiányossága mindenkinek van még, így a túra teljesítését igazoló kitűzőt sem vehettük még át (igazából: vehettük még meg, mert miután gondosan ellenőrzik a füzeteinket, s visszaigazolják, hogy nem kamuztunk, akkor nem átadják a kitűzőt, hanem kemény magyar forintokért majd mi vehetjük azt meg).

turafuzet.jpg

Az egyetlen, aki valóban teljes hosszában legyalogolta az alföldi szakaszt, az Feri. Aki viszont anno, amikor három évvel ezelőtt megkezdtük kalandunkat, még nem vett füzetet, így az első szakasz, a Szekszárd–Baja pecsétjei neki hiányoznak még (ez persze a füzete odajuttatásával a legkönnyebben orvosolható hiányosságaink egyike). Nekem ugyan megvan az összes pecsétem a füzetemben, ellenben három éve, az első szakasz legvégén, 40 kilométer gyaloglást követően V. Gabival mi Pörbölynél beültünk egy autóba, s így a Pörböly–Baja 6 kilométeres távot nekem még teljesítenem kell (ezen már nem volt pecsételő, ezért lehet tehát meg nekem az összes pecsét). Vicces, de ezért a hat kilométerért nekem még vissza kell mennem oda. De Lacessel és Anettel fogom ezt megtenni, mivel nekik nem csupán az a hat kilométer hiányzik, hanem Lacesnak a Szekszárd–Pörböly táv, Anettnek meg a teljes Szekszárd–Pörböly–Baja táv (Laces anno lebetegedett, Anett meg csak a Baja utáni szakaszra tudott három éve eljönni). Ezen felül egy napnyi túra hiánya van még Anettnek Kunfehértó és a Petróczi-iskola között, Lacesnak meg pecsétei hiányoznak zömmel Békés megyéből (miután két éve Mezőtúron elveszett a füzete), a szakaszokat persze végiggyalogolta, így csak a pecséteket kell majd begyűjtenie ott lakó ismerősök és egy pici autózás révén. Szóval nagyjából így állunk. Tavasszal a hiányzó dolgokat mindenképp szeretnénk összeszedegetni. De ez persze nem akadályoz meg bennünket abban, hogy új horizontok felé emeljük tekintetünket.

Ferinek és Gy. Gabinak köszönhetően ugyanis összeállt a Klasszikus Kék első 45 kilométeres szakaszának részletes terve, a szállások is megvannak, így hát lassan nekiindulunk. Az Alföldi szakaszhoz fura mód közvetlenül nem kapcsolódik ez, hiszen míg az előbbi Sátoraljaújhelyen ér véget, az utóbbi Hollóházánál kezdődik, s csak 45 kilométert követően közelíti meg Sátoraljaújhelyet, noha oda már be sem tér, ugyanis pár kilométerre a várostól nyugat felé kanyarodik el. A Kék tehát valójában nem egy zárt kör, ami teljességgel érthetetlen. Mint ahogy az is, hogy bár az Alföldi Kék Szekszárdtól indul, s Sátoraljaújhelyig ér, a Klasszikus Kék a Nyugat-Dunántúlról, az Írottkőtől veszi kezdetét, s Északkeleten, Hollóházánál ér véget. De bezzeg a dél-dunántúli szakasz ugyancsak az Írottkőtől indul el, s tart Szekszárdig. Szóval teljesen érthetetlen módon összevissza vannak kijelölve az irányok, nem logikusan és következetesen az óramutató járásával ellentétesen, avagy azzal megegyező irányban. Számos alkalom lett volna ezen változtatni, azonban ezt mindmáig nem tették meg.  Még azután sem, hogy a híres sorozat, a Másfélmillió lépés Magyarországon stábja is lényegében fordítva, tehát Hollóházától az Írottkőig tette meg az utat. Így mi is fordítva (de valójában a lehető leglogikusabban) ülve a lovon, Hollóházán indítjuk a túrát, de emiatt a pecsételő füzeteket hátulról kezdjük meg majd pecsétekkel feltölteni és mindig előre és előre fogjuk lapozgatni. No, ez Magyarország.

Egy dolog azonban már most látszódik: új időszámítás kezdődik. Az alföldi kukoricatáblákat odahagyva a hegyek vonzereje vitathatatlanul hatott, s az alapcsapatunk egészen új szereplőkkel bővült, így – ha minden jól megy – márciusban már kilencen kezdjük el a Nagy Kékség negyedik évét. Izgalmas lesz; tűkön ülve várjuk már!

4 komment

A Kék álom első részének vége: az Alföldi Kéktúra befejezése Sátoraljaújhelyen

2018. november 07. 10:44 - Szabi 28

2018. október 22.

Kisebb pihenő után végül ráfordultunk az Alföldi Kéktúra utolsó 10 kilométerére. A nap melegen tűzött, gyakorlatilag egy univerzum választotta el az előző napi arktikus klímát a mai indián nyártól. Hamarosan egy hosszú ujjú pólóban slattyogtunk tovább. Kétoldalt az őszi pompájukban magukat illegető sárga és vörös színű fák a legjobb formájukat mutatták.

img_20181022_140221.jpg

Az utolsó előtti pecsételő Alsóberecki egyik út melletti presszójában volt. Az, hogy nagyváros felé közeledünk, abból is látszódott, hogy a korábbi falvak kávé- és üdítőáraihoz képest itt már áremelkedéssel kellett számolnunk.

A presszótól a Bodrog hídjáig a kétoldalt korláttal leszűkített főúton kellett volna tovább haladnunk, amit testi épségünk megtartása végett végül nem vállaltunk be, hanem a falu utcáin keresztül kerülőt téve csak az utolsó utcán kanyarodtunk fel a hídra. Ezzel együtt végleg magunk mögött hagytuk a Bodrogközt.

img_20181022_141157.jpg

De a híd után is szabadulni próbáltunk a Kék kijelölőinek hülye ötletétől, azaz, hogy a roppant forgalmas aszfaltúton érjük el Sátoraljaújhelyet. Szerencsénk volt, mert a térképeink jeleztek egy „Papok útja” nevű földutat is, mely többé-kevésbé párhuzamosan futott az aszfaltcsíkkal. Mint kiderült, a földút már nemigen létezett (teljesen fölverte a gaz), de még így is megérte ezt használni, a főúttal szemben. Míg itt hatoltunk át, balról már a Zemplén csodálatos sziluettje gyönyörködtetett bennünket.

20_kep_3.jpg

Négy óra körül értük el a várostáblát, s még egy szűk félóra kellett, míg elértük az újhelyi vasútállomást, ahol az alföldi Kék utolsó pecsételője van felszerelve, az egyik jegypénztár mellé.

Nagyon jól eső elégedettség töltött el bennünket, mert bár ilyen-olyan hiányosságaink még vannak (kinek egy-két napnyi hiányzó menet, kinek elhagyott pecsételő füzet miatt hiányzó pecsétek stb.), de ezek még márciusig könnyedén pótolhatóak, s végül is a Kék három szakaszából (a klasszikus, a dél-dunántúli és az alföldi szakaszokból) az egyik, s ráadásul a legkevésbé méltányolt megvan, sikerült, abszolváltuk!

Ahogyan anno Szekszárdon megkértem valakit, úgy most egy az állomás épülete előtt dohányzó srácot szólítottam meg, hogy készítsen már rólunk fotót a megérkezés alkalmából. Szerencsére most jóval egyszerűbb dolgom volt…

21_kep_3.jpg

Gábor még reggel az állomás épülete mellett parkolt le, így hamarosan autóval vihettük a többieket a belvárosba, ahonnan mi még kettesben elugrottunk az én autómért Karcsára, aznapi kiindulópontunkra.

Egy bő félóra múlva már remek bográcsgulyásokat és juhtúrós sztrapacskákat ettünk a helyi Spaten sörözőben. Nem árt, ha ismerünk egy jó helyet itt, hiszen a klasszikus Kék ugyan Hollóházáról indul, de elkanyarodik Sátoraljaújhelyre is. Tehát a következő év tavaszán meg fogunk itt fordulni még. Arról, hogy miért nem egy valódi körbe van rendezve a Kékkör (azaz, hogy miért nem Újhelyről lehet kezdeni a klasszikus szakaszt), még egy további, összefoglaló posztban be fogok számolni.

Már lefelé készült a Nap, amikor elköszöntünk Gábortól, aki sokkal jobban sietett, hisz messzebbre is ment, mi pedig végül fél hatkor hagytuk el a Sátoraljaújhely táblát, de egyáltalán nem örökre…

Szólj hozzá!

A tündérek palotájától az elit alakulat temetőjéig

2018. november 04. 09:13 - Szabi 28

2018. október 22.

Kora reggel keltünk. Volt olyan, aki hideg paprikás krumplit reggelizett, én nem éltem a lehetőséggel . A kocsmát/szállást vezető srác meghívott bennünket egy kávéra, így tényleg a legnagyobb elégedettséggel hagytuk el Pácint. Nagyon úgy tűnt, hogy jottányit sem javult az idő: borús ég és erős szél volt még mindig, így a lehető legmelegebb ruházatban szálltunk ki Karcsán a templom mellett az autóból.

12_kep_4.jpg

A csodás kis Árpád-kori kőtemplomot mindenképp szerettük volna belülről is megnézni, ezért egy negyed órát vártunk a helyi idegenvezetőre, aki pompás kis előadásban mesélte el a templomhoz kapcsolódó legendákat, így azt, hogy a Karcsa patak mélyén élő tündéreket boszorkányok üldözték el a folyócskából, s ezért itt építettek csillogó kövekből palotát maguknak, de a régészeti feltárások és átépítések történetét is. Ha valaki arra jár, semmiképp se hagyja ki ezt a kis ékszerdobozt, bélletes kapujával, kő boltíveivel és faragott oszlopfőivel!

13_kep_3.jpg

15_kep_4.jpg

14_kep_4.jpg

Tudtuk, hogy ma nehéz nap vár ránk, hisz a térkép szerint Karcsát elhagyva legalább 5 kilométer hosszan még földúton visz ugyan a Kék, de utána rákanyarodik a Sátoraljaújhelyre vezető aszfaltútra, s több mint 15 kilométert a nagy forgalmú főút mellett haladva kell majd megtennünk. Őszintén szólva ennek nagyon nem örültünk. Ez nem csupán azért rossz, mert tönkreteszi a lábunkat, de nettó életveszély is el-elugrálni az autók, kamionok és buszok mellől. Teljességgel érthetetlennek tűnt megint számunkra, hogy miért itt kellett elvezetni a Kéket, amikor egy Sátoraljaújhely méretű városba száz másik úton, akár földutakon is el lehetne jutni.

Ugyanakkor őrült szerencsénk is volt, a Karcsáról kivezető, felszántott földútról látszott, hogy ha egy kis esőt kapott volna, úgy ragadtunk volna a sárba, hogy alig kecmeregtünk volna ki belőle. A netről leszedett kis itinerünkben többen is beírták, hogy döbbenetesen rossz körülmények között tették meg az utat az esőnek köszönhetően.

img_20181022_095408.jpg

De nekünk szerencsére nem jutott eső és sár, ráadásul lassan a nap is kisütött, s a szél is elállt, így egyre kellemesebb körülmények között haladhattunk előre. A kéklő égbolt előtt egyre magasabbra nyúltak a Zempléni-hegység ormai is az orrunk előtt.

img_20181022_102006.jpg

Karosra érve nem sokkal később elértük a Karosi Honfoglalás Kori Emlékpark látogatóközpontját. A többieknek nem volt túl szimpatikus a hely, de én és Laces végül leperkáltuk a 800 Ft-os beugrót és bementünk.

16_kep_4.jpg

Ezért néhány rövid, de máskülönben érdekes videót nézhettünk meg a karosi feltárásokról, többek között a 30-as éveiben járó, a karosi temetőket anno feltáró Révész Laci főszereplésével. Valamint néhány tárgymásolatot és makettet. A portás fiú eleinte nem akart bennünket fölengedni az emeletre, arra való hivatkozással, hogy hamarosan jön egy biciklis csoport és majd velük megnézzük az emeleti panoptikumot, de végül meggyőztük, hogy had nézhessük meg mégis előbb, hiszen sok kilométer és sok-sok autózás vár még ránk aznap. Mint kiderült, egy 14 perces „műsort” nézhettünk meg a diaporámába állított bábuk között, hang- és fényeffektekkel.

img_20181022_114920.jpg

S bár a központ udvarán néhány Mongóliát idéző remek fotót is lőttem, de sajnos összességében parasztvakításnak tűnt a központ, mely ideológiailag is erős hatást próbált meg kifejteni a tudatos, előre eltervezett honfoglalás eszméjének agyakba döngölésétől kezdve a Kurultáj plakátokon át, az ősmagyar(kodó) merchandise-on (pólók, tarsolylemez másolatok stb.) keresztül.

17_kep_4.jpg

Karos valóban rendkívül fontos múltunk szempontjából és a látogatóközponttal sem lenne semmi baj, ha eredeti tárgyakkal, gazdagabb tartalommal, s valamivel ideológia-mentesebben tudna működni.

Ezért is örültem nagyon, hogy a falut elhagyva a Kék 2 kilométerrel odébb az egykori honfoglalás kori temetők helyszínét is érintette, mert ez valódi, kézzel fogható helyszín volt és nem amolyan „Patyomkin falu”. Jó ötlet volt jelezni a híres második temető sírjait egy-egy fejfával (mely temető egy válogatott férfi többségű csoport, a fejedelmek kíséreteként szolgáló, amolyan „elit alakulat” lehetett). S bár az idő megviselte őket, jó volt olvasni a kis információs táblákat is, az egykori sírok felett, hogy mi minden került elő belőlük.

18_kep_3.jpg

Talán a kettős szakralitás okozhat itt némi disszonanciát az emberben, a pogány turul ábrázolással és a keresztény kőkereszttel. De mint tudjuk, ez manapság nem okoz problémát sokakban, hogy egyszerre legyenek harcos pogány ősmagyarok és a kereszténység védőbástyái.

19_kep_3.jpg

 A táj mindenesetre csodálatos, honfoglalóink tudták hol érdemes a halottaikat eltemetni…  

Szólj hozzá!

Viharos szélben

2018. november 01. 08:55 - Szabi 28

2018. október 21.

Már estefelé feltámadt a szél, reggelre pedig a csöpörgő, szemetelő eső is megjött. Ez semmi jóval nem kecsegtetett bennünket aznapi túránk szempontjából. Végül mázlink volt, az eső elállt és a nap folyamán már nem is esett egy csepp sem, ellenben orkán erejű hideg, északi szél süvített végig a tájon egész áldott nap. A töltésen Cigánd felé haladva már rajtam volt minden mozgatható meleg holmim, hogy ne fújjon át rajtam, s a helyzet a töltésről lejőve sem javult túlzottan.

img_20181021_100045.jpg

Az én autómat aznap Pácinban hagytuk, Gábor kitett bennünket a töltésen, az előző napi menet végpontjánál, majd ő beautózott Cigándra és ott várt meg bennünket. A települést elhagyva egy roppant hosszú egyenes földút vezetett, széles szántóföldek között, ahol semmi nem csillapította a szelet, így komoly erőfeszítéssel, a szélre szinte ráfeküdve törtük magunkat előre.

img_20181021_112652.jpg

Kedélyállapotunkon még az sem igen javított, hogy végre a messzeségben feltűntek azok a hegyek, melyek eléréséért Szekszárd óta gyalogoltunk.

9_kep_7.jpg

Egy éles balkanyar után egy újabb csatorna mentén haladtunk, amikor a mellettünk lévő erdősáv mögül recsegés-ropogást hallottunk, s amikor odanéztünk egy 30-40 egyedből álló mufloncsorda futott keresztül a tisztáson. Őzet számtalanszor láttunk már utunk során, de nem gondoltuk, hogy itt, az Alföldön muflonokra lelünk, pláne nem ilyen szép számmal. Olyan gyorsan történt sajnos minden, hogy mire előkaptam a fényképezőgépem, már hírük-hamvuk sem volt.

A cigándi pecsételőt egy közeli gátőrház előtti oszlopon találtuk meg. A ház borzalmasan elhanyagolt állapotban volt, körülötte ócska gépekkel, mindenféle limlommal és szeméttel. Érkezésünkre 3-4 kutya futott oda hozzánk, akik nem voltak túl bizalom gerjesztőek, de szerencsére a gazdájuk, egy igen ápolatlan ember is előkerült, így komolyabb gond nélkül megúsztuk a dolgot. Ő javasolta azt is, hogy ne a háza előtt menjünk tovább, hanem a csatorna innenső partján, mert az gyorsabban visszacsatlakozik a Kékbe. Rövid ‒ és szeles ‒ ebédszünet után végül az ő általa javasolt útvonalat választottuk.

Egy órával később már napsütésben értünk be Pácinra, a szél végül mégis csak felszaggatta a felhőket. Gábornak teljesen szétment a lába, ezért ő a szállás felé kanyarodott, de mi útba ejtettük a pácini reneszánsz kastélyt, amely bár picit várszerű, mégis az egyik olyan magyarországi kastély ebből az időszakból, amely nem egy várból lett átalakítva, hanem már eleve kastélynak épült. Pecsételés után megnéztük a benne berendezett kiállításokat (a 16‒17. századi főúri életről, de volt ott képzőművészeti kiállítás is); csak ajánlani tudom mindenkinek! Egyszer csak Gáborunk is feltűnt az egyik teremben, a szálláson ugyanis beült az autómba és eljött ő is megnézni a kastélyt.

10_kep_5.jpg

11_kep_5.jpg

img_20181021_142619.jpg

Mi azonban még nem álltunk meg, hisz aznapi végcélunk a nem túl messzi Karcsa volt. Miközben újból beborult, mi a pácini temető sírjai között vágtunk át, itt vezetett keresztül ugyanis a Kék. Hamarosan egy újabb kis csatorna partján haladtunk, a csatorna túloldalán, tőlünk két méterre pedig Szlovákia húzódott már, szerencsére kerítésnek vagy bárminemű akadálynak nyoma sem volt.

img_20181021_150305.jpg

Fél öt elmúlt már, mire a karcsai Árpád-kori templom mellé értünk, Gábor is perceken belül ott termett Pácinból az autómmal. A templom megnézését holnap reggelre halasztottuk, hisz aznap még főzni is szerettünk volna, estére a még reggel, Kisvárdán megvásárolt alapanyagokból Gábor paprikás krumplit tervezett, mi meg kuktákként segítettük őt.

Egyébként a pácini szállás is remek volt, egy modern, faburkolatos kocsma mellett, a kocsmával egy udvaron állt, remek szobákkal és jól felszerelt konyhával, így semmiben sem szenvedtünk hiányt.

img_20181021_162920.jpg

A paprikás krumpli pompásra sikeredett, noha az egész napi széltől égő, vörös arccal fogyasztottuk el, de annyi baj legyen…

Szólj hozzá!

Sesztákföldön

2018. október 26. 10:43 - Szabi 28

2018. október 20.

A tiszakanyári korai ébredést gyors reggeli és szendvicsgyártás követte, de a szállásadó nénik egyelőre nem tűnt fel. Ez leginkább azért volt probléma, mert este elmaradt a szállás kifizetése, s nem mellesleg a ma esti Kisvárdára költözésünket is tisztáznunk kellett volna vele. Az udvaron két-három férfi mászkált, az udvar és a hátsó kert rendben tartása lehetett a feladatuk. Az egyiküktől tudtuk meg, hogy melyik ajtó a nénié, de ő végül hosszas dörömbölésre sem nyitott ajtót. Végül többszöri telefonálásra került csak elő, s láthatóan nem csak azt az egy pálinkát itta meg tegnap, amit együtt fogyasztottunk el. Végül nemcsak az előző estét fizettük ki neki, de a mai estét is, sőt a lánya telefonszámát elkérve, tisztázódtak a ma esti kisvárdai megszállásunk körülményei is. Csak reméltük azonban, hogy a nem túl jó bőrben lévő rövid távú memóriája ellenére emlékezni fog rá, hogy két estét fizettünk ki neki.

Ilyen előzmények után ‒ bár eredetileg ezt terveztük ‒ nem hagytuk ott egyik autót sem az udvaron, de miután mentünk egy kört a közeli Tisza-híd felé, s nem mutatkozott biztonságosnak tűnő parkoló, Gábor végül mégis csak visszakanyarodott a Menyecskeház udvarára, bízva abban, hogy délutáni érkezésünkkor már ki tudjuk kerülni a nem kívánt találkozást.

Az én autómmal mentünk hát el aznapi túránk kiindulópontjára, Gyulaházára. A múltkori odaérkezésünkkor nem volt alkalmunk végigfotózni az űrhajós relikviákat, így az ott felállított MIG 21-es vadászgépet vagy Gagarin szobrát; na ezt most alaposan pótoltuk.

1_kep_15.jpg

2_kep_15.jpg

Az ég borongós, felhős volt, de nem volt különösebben hideg, így jó hangulatban indultunk el Anarcs és Kisvárda felé. Anarcson láttuk először, hogy e vidéken megszokott, hogy kis őszi enteriőröket rendeznek be a helyiek: bábukkal, dísztökökkel és más kellékekkel; ilyenekkel a következő három napban még számtalanszor találkoztunk, Kisvárda központjában például ötméterenként helyeztek el ilyeneket.

img_20181020_100703.jpg

3_kep_13.jpg

Utunk a múltkor már megszokott, obligát almával teli traktorok mellett is elvezetett, mígnem elértük a járás központját, Kisvárdát. Előbb utunk az elhagyatott zsidó temető mellett vezetett el, majd a vele szemben lévő dombon található katolikus temető mellett, de lassan beértünk a település központjába.

4_kep_13.jpg

img_20181020_112043.jpg

Kisvárda Seszták Miklós korábbi fejlesztési miniszter szűkebb pátriája, s ennek számos jelét tapasztaltuk: kiváló, frissen felújított utak, rendbe hozott épületek, díszkövezett főtér, hatalmas csúszdapark most bővülő fürdőkomplexummal és az NB 1-es csapatot befogadó hipermodern, hatalmas stadionnal. Ha csak úgy odacsöppentünk volna, meg nem mondtuk volna, hogy egy az ukrán határtól kőhajításnyira lévő 16 ezres kisvárosról van szó. Az uniós támogatások kiapadhatatlan bőségét jól jelezte az a tábla is, mely a tulajdonképpen egyetlen kisebb toronyból és egy rövid falszakaszból álló kisvárdai vár 1,5 milliárd forintos fejlesztéséről nyújtott tanúbizonyságot.

img_20181020_114503.jpg

img_20181020_115519.jpg

img_20181020_121741.jpg

img_20181020_115648.jpg

img_20181020_115740.jpg

De több vicces dolgot is fotóztunk Kisvárdán, így a „Klasszic” kft. helyesírását tekintve igen csak tétova tábláját, az európai-kínai ételeket kínáló éttermet (milyenek lehetnek a kínai-kínai ételek?) avagy a rézbőrű gnómként ábrázolt Jack Sparrowt (bocsánat: kapitányt).

5_kep_12.jpg

6_kep_12.jpg

7_kep_10.jpg

A várost a Tesco áruház büdös raktárterülete mögött hagyja el a Kék, az elegánstól igen csak messze álló formában.

img_20181020_122107.jpg

Tiszakanyárig szerencsére a továbbiakban már nem érintettünk települést. Így előbb egy hosszú, szemetes csatorna mellett vezetett az út, amelyen időről időre helyes kis kőhidak íveltek keresztül.

8_kep_8.jpg

Majd egy erdős-ligetes részre értünk. Elsőre semmi különös nem tűnt fel itt, de volt egy pont, amikor egyre jobban a Blair Witch Project avagy a True Detective vészjósló erdeiben éreztük magunkat. Valaki vagy valakik roppant gondosan ötméterenként sörös- és/vagy energiaitalos dobozokat erősített a bokrok, fák ágaira, hosszú kilométereken át, de az igazi para akkor jött, amikor egy helyen egy tüskére negro cukorkás papírok voltak szurkálva hasonló gondossággal. Ezt így elkészíteni legalább egy félórás munka volt, mindentől távol, az erdő kellős közepén. A miértekkel a fejünkben kissé megszaporáztuk a lépteinket.

img_20181020_144617.jpg

Tiszakanyárra beérve egy ócska kis talponállónál találtuk meg a pecsételőt, majd végiggyalogoltunk a falun egészen a Menyecskeházig (közben az elmúlt hetek melegétől megkergült, s újra virágzó aranyesőt is fotóztunk).

img_20181020_151003.jpg

Gábor elfáradt és nem jött tovább, de mi még átkeltünk a település határában lévő Tisza-hídon és még egy darabig mentünk a töltésen a következő falu, Cigánd felé. Gábor végül félúton vett föl itt bennünket, majd az autóval visszadöngettünk az én kocsimért Gyulaházára, s egy bő félóra múlva már be is álltunk a kisvárdai vendégház udvarára. A hírek igazak voltak: nagyon kis tiptop szobákat kaptunk itt is. Némi pihenő után már egy dizájnos helyi étteremben fogyasztottuk el a vacsinkat (legalább ennyi előnye volt a szállásunk körüli kavarásnak). S némi borozgatás még a szálláson is belefért, de mi igen fáradtan dőltünk ágyba és altatót sem kellett a fülünkbe dúdolni…

Szólj hozzá!