A Nagy Kékség

Kalandok az országos Kékkörön

Ahol Bocskai az Isten

2018. május 05. 07:44 - Szabi 28

2018. április 28.

Reggel ébredés után a fényképező gép után nyúltam először, az ablakon bekukucskáló nap csodálatos fénypászmákat varázsolt a szállás fából készült belső felületeire, amit feltétlenül le akartam fotózni.

 3_kep_10.jpg

Mivel autóval jöttünk otthonról, így jóformán a fél hűtőt el tudtuk hozni, ami kifejezetten bőséges reggelit eredményezett, narancslével és máskor nélkülözött finomságokkal. Gyors szendvicskészítést követően bevágtuk az autókba magunkat és meg sem álltunk a következő falu, Pocsaj kocsmájáig. Ez lett a következő napokban is első állomásunk, holmi kávéivás ürügyén. De egy fél óra múlva már a Létavértesre vezető út cserekerti elágazásánál parkolt le a két autó, s cuccolt át a teljes társaság az én autómba, hisz ez volt ma a kettes számú jármű. Visszafordultunk hát, s meg sem álltunk a novemberi rémtúránk utolsó pontjáig, a nagykereki kastély előtti útig. Persze egész más látványt nyújtott ez a helyszín is a virágzó fák, bokrok, haragos zöld fű és a szikrázó napsütés szentháromságában.

 4_kep_10.jpg

Két-három szezonnyitó csapatfotó elkészültét követően megindultunk a Kéken soron következő falu felé, ami nem volt más, mint Kismarja. Még most is mosolyra húzódik a szám, amikor leírom ezt ide, hiszen a korai kelés, majd sok kilométer autózás és bősz logisztika után elindultunk végül is oda gyalog, ahonnan egy bő órával korábban az autókkal elindultunk. De a kéktúrázás már csak ilyen értelmetlennek tűnő, vicces, de mégis csak nagyszerű dolog!

Kismarjára beérve az egyik első kocsmában őrizték a kismarjai pecsétet. A kifejezetten idős pultos néni territóriumán mintha megállt volna az idő. No, nem a pleisztocénben, noha a kocsma külső falát egy ismeretlen naiv művész egy kedves pleisztocén jelenettel: őslovakra támadó karfogú tigrisekkel díszítette (ahogy egyik régi barátunk kérdezné: Why???)

 5_kep_10.jpg

De a kocsmabelső belső berendezése vagy a kinti pulton a hamutálként funkcionáló pacalpörköltös konzervdoboz erősen a 70-es 80-as évekbe repített bennünket vissza.

 6_kep_9.jpg

De egy biztos, olyan tisztára mosott és törölt, cseppmentes pohárból, mint itt, a túra egyetlen korábbi pontján sem ittunk sört. Innen is respekt a néninek (s valóban, az amerikai filmek egyik klasszikus figurája a poharakat törölgető csapos, én itthon évtizedek óta nem láttam ilyet…).

Néhány perc múlva már Kismarja főutcáján ballagtunk, majd betértünk a falu református templomába, ahol egy úriember épp egy középkorú párt vezetett körbe. A nyakas kálvinisták itt is kidobáltak minden pápista dolgot a templomból, a fehérre meszelt falakkal épp ezért állt erős kontrasztban a középen, szinte bálványszerűen a karzatról lelógatott, jól ismert Bocskai portré.

 7_kep_8.jpg

Mint kiderült, a helyi hagyomány szerint Bocskai Kismarján született (egyébként a későbbi fejedelem maga is Kismarját tekintette „szülőföldjének”), de a történelemkönyvek manapság Kolozsvárt nevezik meg szülővárosaként. Na ebben lásson tisztán az ember! Egy biztos: bár blaszfémiának hat a mondat: itt valóban Bocskai az Úristen. A templomban függő portréja mellett, az Isten háza mellett szobra áll, az altemplomban pedig Bocskai őseinek maradványait tiszteltetik az arra járókkal. De számos igazán kedves részletet is fotóztunk itt: a templomjáró nénik által horgolt vagy kötött kispárnasortól egy kedves, öreg zongoráig.

8_kep_5.jpg

9_kep_5.jpg

Fél egy felé járt, amikor is a szállásunk előtt slattyogtunk el, hiszen itt vezetett el a Kéktúra. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve végül csak bementünk, s az ottani kert padjain, WC és kézmosás után, kifejezetten úriasan megebédeltünk.

10_kep_3.jpg

Kétség kívül nehezebben ment ezek után az elindulás, de még jó néhány kilométer várt reánk. Lényegében pár száz méterre a vendégháztól, a falu mellett, kör alakú, fűvel és orgonabokrokkal benőtt sáncszerű építmény magasodott, az egykori kismarjai vár maradványai. Bocskai itt töltötte gyerekkorának jelentős részét. Az erősség utolsó említése 1704-ből való, a Rákóczi-szabadságharcot követően ez a vár is arra a sorsa jutott, mint megannyi társa szerte Magyarországon: a Habsburgok elrendelték lerombolását.

11_kep_3.jpg

E békés, orgonaillatú domb, rajta egy szép székely kapuval, a legkevésbé sem idézte az ország vészterhes történelmének lapjait. S talán jó is ez így…

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://anagykekseg.blog.hu/api/trackback/id/tr6513891188

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.