A Nagy Kékség

Kalandok az országos Kékkörön

Az elveszett útvonal

2016. november 30. 15:15 - Szabi 28

2016. október 15.

Ahogy közhelyesen mondják: „Ember tervez, Isten végez”. Még tavasszal úgy terveztük, hogy a nyár lesz igazán alkalmas időpont arra, hogy úgy igazán „megnyomjuk” majd a Kéktúrát. Úgy reméltük, hogy akár több száz kilométert is teljesíteni fogunk majd belőle a nyári szünetben. Terveinkben azonban súlyosan csalatkoznunk kellett. Oly sok munka torlódott össze a nyárra nekem is, s a csapatunk olyannyira széjjel-szana volt, hogy a nyár java része, sőt az ősz eleje is lényegében egyetlen egy túra nélkül múlt el. Anettel egy másik társasággal mi körbebicikliztük ugyan a Balatont, ami nagyszerű kalandnak bizonyult, de a Kékkel gyakorlatilag nem haladtunk egy jottányit sem. Többszöri nekifutásra sem tudtunk olyan időpontot megbeszélni, ami végül legalább a szegedi csapatnak jó lett volna, így végül abban maradtunk, hogy az egyik hétvégén Anett és én, a következőn pedig Laces és Feri teljesítik a következő Sándorfalva‒Ópusztaszer távot, de a legközelebbi etapra már biz’ isten legalább mi négyen együtt megyünk majd.

Ez volt hát az első alkalom, hogy csupán kettesben indultunk tehát neki egy túrának. A képlet egyszerűnek tűnt: Sándorfalváig megyünk busszal, tehát odáig, ahol legutóbb abbahagytuk, majd onnan egy laza 20 km körüli menet után pedig Ópusztaszerre jutunk, ahonnan délután visszajövünk Szegedre. Számításunkba azonban némi hiba csúszott. Sándorfalvára érkezve ugyanis nem a buszpályaudvaron szálltunk le, ahol elhagytuk utoljára a Kék jelzést, hanem kb. egy kilométerrel odébb; ott, ahol a térkép jelzése szerint a település határában folytatódott volna a túraút. A Kék viszont nem volt sehol. Illetve ott volt, de minden fán szürkével volt lepingálva, határozottan jelezve, hogy itt már nem visz sehova az ösvény. Persze hosszas tekergőzés után végül csak rátaláltunk. Kiderült, hogy a pár éve átadott sándorfalvi strandot olyan látványosnak gondolták e jelzések felfestői, hogy mindenképp be akarták vonni a túra útvonalába, mindezt úgy, hogy a korábban kiadott térképeken ezt nem jelezték. Csak finoman jelzem, hogy lehet, hogy nyáron e megváltozott útirány fürdésre serkenti az itt túrázókat, de szeptembertől júniusig teljességgel értelmetlen erre haladni. Inkább szomorú a környezete, mintsem lelkesítő.

 1.jpg

Az út ezt követően azonban kifejezetten kellemesnek bizonyult, bár az első, rövidebb erdei szakaszt követően jó darabon a főúton vezetett a Kék, s később a pusztaszeri erdőben sem a fák között, hanem az azt átszelő aszfaltcsíkon vezetett az út.

2.jpg

Mit mondjak: megnyugtató volt a kamionok elől félre-félreugrálni az utat szegélyező keresztek mellett elhaladva. De végül csak lekanyarodott a Kék az úttestről és végre megint az erdőben járhattunk, ahol nemcsak gombák, de hatalmas szőrös hernyók állítottak meg időről-időre bennünket.

3.jpg

4.jpg

5.jpg

Szikrázó napsütésben kora délután értük el Ópusztaszert. Az emlékparkhoz vezető bekötőútra fordulva először egy molinóra lettünk figyelmesek, mely szerint itt „épült” Európa második legnagyobb sövénylabirintusa. A kerítéssel körülvett területen egy néhány száz négyzetméteres alapterületű, tehát a legkevésbé sem monumentális labirintus tekergőzött, ami ha valóban a második legnagyobb Európában, akkor helyben megeszem a billentyűzetet, amin gépelem ezeket a sorokat. S nem mellesleg vajon az üzemeltetők végigjárták Európát Albániától Észtországig és Skóciától Portugáliáig, hogy meggyőződjenek a labirintusuk második helyezéséről? Ilyeneken töprengtem, amikor végül megérkeztünk a nemzeti emlékpark bejáratához.

Nekem logikusnak tűnt, hogy a pecsételő valahol a főbejárat mellett legyen a falon, de úgy látszik nem gondolkozom logikusan, hiszen a pecsételő a park hátsó, gazdasági, műszaki bejáratánál lévő eldugott épületben, bent a zsörtölődő portás bácsi feje mellett került elhelyezésre.

6.jpg

Bár én már több ízben láttam a parkot oda és vissza, de Anett még nem járt itt. Az a szűk óra viszont, ami a busz indulásáig még hátra volt, viszont nem volt elegendő, hogy megnézzük a parkot együtt is; de ami késik, nem múlik. A fennmaradó időt ezért a közeli Szeri csárdában kívántuk egy kávé és egy sör kíséretében eltölteni. De miután 10 perccel később a pincérlány jelezte, hogy még mindig nem tudtak életet lehelni a nyár vége óta nem használt sörcsapolóba, gyorsan kértem egy üvegeset.  Persze kiderült, olyannyira szezon vége volt már, hogy a mellettünk ebédelő mintegy 50 fős csoport ellenére sem volt egyetlen egy megveszekedett üveg sörük sem a raktárban, így végül egy kólával vigasztalódtam.

Amikor eljöttünk a csárdából még mindig volt 20 percünk a busz indulásáig, hát kifeküdtünk egy fa tövébe, a napra, hogy talán az idei utolsó meleg napsugarakat magunkba szívhassuk. Így nem meglepő módon végül meglehetősen jó kedvvel szálltunk fel a Szeged felé tartó buszra.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://anagykekseg.blog.hu/api/trackback/id/tr5212011006

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.