A Nagy Kékség

Kalandok az országos Kékkörön

„Akkor még nem voltak színek”

2016. május 08. 13:00 - Szabi 28

2016. április 17.

Ha a Kiskunságban az egyes települések közötti közlekedést egy szóval jellemeznem kellene, az emberi metabolizmussal összefüggő, a szépséges magyar nyelv által rendkívüli változatosságban megalkotott, mégis markánsan kifejező szinonimákat tudnám csak rá használni.

Ennek köszönhetően ez a reggelünk különféle gépek hathatós igénybevételével indult. Gábor motorral, én pedig mögötte haladva az autóval átzúztunk a nem is túl közeli Kunfehértóra. Vittem magammal Kriszt is, aki a tegnapi napsütésben valószínűleg napszúrást kaphatott, hiszen egyszerre volt melege és fázott egész éjjel. Az ő autója már ott, a kunfehértói üdülőtelepen várt arra, hogy este odaérkezzünk. Az ő esetében ez már reggel megtörtént, hisz végül nem vállalta az aznapi menetet. Mindenesetre én leparkoltam mellé, elköszöntünk egymástól, majd felpattantam Gábor mögé ismét a motorra. A terv az volt, hogy visszamotorozunk a borfaluba a többiekhez, Gábor otthagyja a motorját a pincesoron, végigtúrázzuk az aznapi távot a kunfehértói üdülőtelepig, ott beszállunk az autóba, visszavisszük Gabi a pincefaluba, majd le is út, fel is út, mindenki hazaindul.

moci.jpg

A moci

Ezt még leírni is bonyolult, nemhogy kivitelezni. Az előző langymeleg este után ráadásul a reggel kifejezetten csípős, hideg, szeles volt, motorozáshoz finoman szólva sem ideális, s ezért ezúton is szeretném kifejezni meleg hálámat a Dél-Alföldi Közlekedési Kft.-nek, hogy nem üzemeltet közvetlen járatot Hajós és Kunfehértó között.

panzio.jpg

A többiek eközben a Judit panzió teraszán vártak bennünket. Motorral történő megérkezésünket követően ismét Jutka néni legendás kedvességének lehettünk szem- és fültanúi. Gábor a bukósisakokat és egyéb cuccait szerette volna betenni hozzájuk, hogy estig biztonságban legyenek, de a tulajdonosnő jelezte, hogy sem a pult mögött, sem sehol nincs helye, így végül motorosunk a panzióval szemben lévő benzinkútra ment át, ahol már befogadták a holmiját, de jelezték, hogy a kút este 8 órakor bezár. Akkor még nem sejtettük, hogy ennek az információnak később még fontos szerepe lesz.

Végül 10-kor tudtunk elindulni. Végiggyalogoltunk a csinos pincefalun. Az egyik présház kapuja a sükösdi Anna-kápolna ajtajára hajazott: kék ajtók fogják tán végigkísérni kéktúrás utunkat?

pincefalu.jpg

 

kapu.jpg

Az ég szerencsére nem volt derült, aminek legjobban az előző nap szénné égett karom örült. Fura mód két útvonalból is választani lehetett Császártöltés felé, végül mi az 54-eshez közelebbi útvonalat választottuk. Amikor beértünk a faluba, egy roppant kedves néni jött velünk szemben egy babakocsit tolva. Megkérdezte, hogy ugyan merre megyünk, s amikor elmondtuk, hogy Kunfehértóra, jelezte, hogy nem jó irányba megyünk, mert a főúton, a másik irányban gyorsabban eljutunk oda. Csak picit nézett bolondnak bennünket, amikor elmondtuk, hogy sajnos fix irányunk van a kék jelek mentén; mosolygott, majd jó utat kívánt. Mindig is egy hasonló dédnagymamára vágytam.

Ahogy keresztülszeltük Császártöltést, feltűnt, hogy a falu telis-tele volt elnagyoltan faragott, fura faszobrokkal. Láthatóan egy helyi fafaragót erősen támogatott a falu vagy a polgimester. A faragványok sajna inkább gnómok voltak, mintsem népiesen rusztikusak. Különösen a sváb művelődési ház mellett táncoló?, üvöltöző? szőlőt préselő? (mondjuk azt azért nem bakancsban szokták talán) vagy egyszerűen csak megtébolyodott? alak volt különösen bizarr. Ha rosszakat szeretnék álmodni alkalomadtán, csak ezekre a faragványokra kell majd gondoljak.

tanc.jpg

Feltehetően e szobrok is uniós pénzből készülhettek, csakúgy mint a tájház mögött apró dombon magasodó falusi kilátó. Azt mondjuk ne firtassuk, hogy mi a fenének egy ilyen helyre egy pusztán a falura kilátást biztosító kilátó, de mi azért lelkiismeretesen felmásztunk rá.  No jó, az „I ♥ Metál” felirat is szívmelengető volt rajta.

kilato2.jpg

 

metal.jpg

A falut elhagyva nemsokára az illancsi mezőkön jártunk már: füves, facsoportokkal tarkított homokbuckák végtelen sorai közé értünk. Bokáig sülyedtünk az utat vastagon takaró homokba, s ez alaposan visszavett a sebességünkből is. Illancs neve egyébként a legenda szerint onnan származik, hogy az ide települt emberek (gondolom miután már kijózanodtak) rádöbbentek, hogy ezen a homokos pusztán marha nehéz lesz megélniük, s egy éjszaka leforgása alatt végleg elillantak a vidékről. Mit mondjak: meg tudom érteni őket.

A táj tehát nem volt különösebben izgalmas, nem úgy a történelem tanár Gy. Gabi véget nem érő sztorijai. A legjobb azon a napon talán a következő volt: egy ízben egy szakiskolást szeretett volna rávezetni a történelem szépségeire. Hosszas nyaggatás után Gábor a régmúlt és a jelen különbségeire próbálta rávezetni a delikvenst. A kérdés a következő volt: Szerinted mi volt a legfontosabb különbség a múlt és a jelen között? A válasz: „régen még nem voltak színek”.

No erre mondja a költő: Hang fennakad, lehellet megszegik…      

Folyt. köv.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://anagykekseg.blog.hu/api/trackback/id/tr68696046

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.