A töltésen haladva értük el a Gemenci Tájvédelmi Körzet határát, amit drótkerítéssel és elhúzható vaskapuval zártak le az állatok (és talán az emberek) elől. A kapun papír, hogy a gemenci erdőbe március 15-ig tilos a belépés (ennek oka a vaddisznók ellési időpontja és az őzek, szarvasok agancshullása volt). Miután erről már korábban is tudtam, pár nappal előbb felhívtam a gemenci erdővállalat központját és megkérdeztem, hogy a tiltás ellenére bemehetünk-e a területre. Egy roppant komikus beszélgetés zajlott le, amelynek során elhangzott az alábbi kérdés is: aztán szarvat/agancsot akarunk-e gyűjteni? (vigyáznom kellett, hogy nehogy elröhögjem magam: többen házasok a barátaim közül vagy tartós kapcsolatban élnek, nem hiszem, hogy szarvakra vágynának az érintett barátok), szóval megígértem, hogy nem térünk le a kék jelzésről és nem, nem tervezünk agancsokat cipelni az amúgy is dög nehéz hátizsákunkban. Az engedélyt végül megkaptuk. Szóval a kapun skrupulusok nélkül keresztülmentünk.
Kb. egy óra múlva továbbra is a töltésen haladva értük el a Bárányfoki Múzeumot és Kirándulóközpontot; a második pecsételő helyünket. Ez a töltésen kívül egy fás, ligetes területen helyezkedett el. Néhány faházat láttunk meg előbb, az egyikbe Feri be is nézett, az ajtó tárva-nyitva volt, de sehol senki. A faházak mögött valamivel hátrébb láttuk meg a múzeum épületét. Sötétbarnára festett, szép faragványokkal díszített fapalota volt, amit sajnos valami gombás fertőzés támadott meg. Mint kiderült, 1896-ban a millenniumra építették a Városligetbe, majd az ünnepségek elmúltával szétszedték és később ideszállították, a gemenci erdőbe. Állítólag trófeakiállítás van benne. Sajnos nem volt nyitva, ellenben annyira melengetett a Nap bennünket, hogy ott a tornácán pólóra vetkőzött mindenki.
A kellemes hangulatot csak részben befolyásolta a mögötte látható igen ronda istálló, ami előtt nagyszámú csirke kapirgált, miközben hangosan üvöltött a Kossuth Rádió. Sehol senki, de ha a csirkék csak ezt hallgatják hetek óta, ideológiailag igen képzettek lehetnek már.
Gondoltam lefotózom őket, amikor a fényképezőgép kijelezte, hogy lemerült az aksi. Na, te amatőr! – gondoltam – este persze nem töltöttem fel a telepet. Elindultam visszafelé, a faházak irányába, hátha a nálam lévő töltőt be tudom legalább addig dugni, míg pihenünk, meg eszünk. Két kutya mellett az egyik félreeső faházból végül egy öregúr lépett ki, aki akcentus nélkül a következő magyar mondatot mondta: ne haragudj, de csak németül beszélek. Azt hittem viccel. Visszakérdeztem, hogy esetleg angol? A válasza a következő volt szóról szóra: „NO. How do you do?” Röhögtem, de utána fogta és egy konnektorba dugta a töltőt. 20 perc múlva visszakértem, s ezzel a nap végéig kitartott a telep. Továbbindultunk.
Bárányfoktól a jelzés lekanyarodott a töltésről. Na, ez a környék már az igazi Gemenc volt! Lefűződött vadregényes holtágak, apró rügyeket bontó fák, lila, szégyenlősen illatozó ibolyaszőnyeg. Mint a nagykönyvben!
A jelzés a gemenci kisvasút vonala mentén haladt, s idővel rájöttünk, hogy a mohával benőtt sínek között haladunk a legjobban. A tempónk nem lassult, nagyjából 5 kilométer per órával mehettünk folyamatosan. Egy ponton elváltunk, s én V. Gabival felmásztam az egyik nyílt víz mellett felépített madármegfigyelő toronyba, ahonnan egy félig elsüllyedt „Matula”-csónakot is láttunk, már-már giccsesen szép volt, s a levegőt szinte harapni lehetett.
Egyszer csak kiértünk egy nagyobb térszínre. Mint kiderült, a következő pecsételő helyhez, a Keselyűsi Csárdához értünk. A csárda a töltésen túl bedeszkázva, elhagyatva már nem sok bulit látott mostanában, a faláról pedig hiányzott a pecsételő. A töltés víz felőli oldalán komoly látogatócentrumot és kisvasúti megállót építettek egy-két éve, remek kávézóval, amit csak az üveglapoknak nyomott orrunk mellett láttunk, mert, hogy egy cetli szerint a nyitás március 31-el volt várható. A pecsételő viszont itt sem volt. Megebédeltünk, s miután V. Gabi észrevette, hogy vagy 4–500 méterrel arrébb, egy kis házból mintha integetne egy pasas, végül odament, hátha mégis ott van a pecsételő. Igaza lett. Azt mondjuk, hogy a táblácskákkal bőven ellátott helyre miért nem lehetett kitenni egyetlen nyilat, hogy kedves turisták a pecsételő a turistaúttól vagy 4–500 méterre található a töltés mellett lent, az nem volt teljesen világos számunkra. Az úriember viszont előzékeny volt, elárulta, hogy a csárda tulajdonosnőjét egy-két éve lesittelték; na akkor tényleg kemény bulik lehettek itt!
Aha, persze
Végül még a kulacsainkat is megtölthettük a mosdókagyló alatti bekötésből: mint mondta, így nem kell a mosdókagylót takarítania Mondjuk minden egyes pohár vízért a kagyló alá guggolni sem leányálom, de az elvhűséget mindig is méltányoltam. Azt is jelezte, hogy innen az út Pörbölyig a töltésen vezet tovább. Akkor még nem sejtettük, hogy ez nem örömteli hír, mivel a töltés teteje véges-végig le van aszfaltozva. Az aszfalt mellett közvetlenül már erősen lejtett a töltésoldal, mellette meg a magas fű és számtalan vaddisznóturzás nehezítette a menetet, így maradt a séta az aszfalton, egy laza 25 km-es séta...
Folyt. köv.